Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Mumus

0 bejegyzést írt és 6 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

2009.12.27. óta tag.
Admin Szerkesztő Tag Vendég
Kérj tanácsot Hírek 2009.12.27 12:26:00
Ahelyett, hogy a karácsony utáni romokat takarítanám a lakásban, leülök böngészni a neten… A nyitóoldalam egy hír-összefoglaló oldal, így nem kell újságot vennem, és hírek után keresgélnem. Címszavakban eljut hozzám a világ.  De vajon tényleg a világ jut el…..
Mumus 2009.12.29 01:22:23
Utána jött a köv. gigszer. Nem estem teherbe. Már annyira akartam, hogy minden hónapban arra jött haza a férjem, hogy sírdogálok, amikor megérkezett a rendszeres... Bocsánat ha elütéseket produkálok, de kezdek fáradni. Elmentünk néhány orvoshoz is, ők csak széttárták a kezüket: maguk mindketten egészségesek, nem szabad rágörcsölni a kérdésre... Köszi, és azt hogyan kell, a koponyám mely részén van elrejtve az az on/off gomb ami kikapcsolja ezen, rendkívül erős gondolataimat? Erre nem kaptam választ. Elkezdtünk építkezni. És viszonylat az utolsó harmadban teherbe estem, mivel beköltöztünk egy barátunk luxus házába, aki 1 hónapra elrepült nyaralni. Azért "mivel" mert a prof. akihez jártunk, beszélt a Kaáli intézet vezetőjével, hogy szeptemberben betérünk hozzá egy babyprojetre. Nagyszerű, megnyugodtam. Az agyam ezen része kikapcsolt, azt gondoltam, rendben, majd szeptemberben elintézik helyettünk... :) Barátunk házába költözésének első napján spontán teherbe estem. Csoda és boldogság volt innentől kezdve az életem. Épült a kiscsoda kertes házunk és szívem alatt hordoztam a legcsodálatosabb ember, legcsodálatosabb magzatát. Gondoltam akkor. Ma már sajnos, méltóságom elvesztése után ezt nem pont így érzem. Szóval úgy kétévente megtépáz az élet, pedig nálam vidámabb, idétlenebb 41-est ritkán látni. És a gyerekeimnek is azt tanítom, hogy lásd meg mindenben a jót, a szépet, mosolyogj ha a langyos szellő simítja az arcodat. Ha nem sikerül valami, nincs vész, majd a következő sikerülni fog. De kezd elfogyni az erőm, mert állandóan pofán vágnak, és én mindig felkelek, csak közben nem értem miért kapom, újra és újra. Azt hiszem én egy születettlúzer vagyok. Nekem ez jutott, hiába próbálok mindig felállni, rá kellene jönnöm, hogy nekem itt nem terem babér. Hiányoznak a szüleim, nagyon. Akik támogatnának, tanácsot kérhetnék tőlük, és sírhatnék a vállukon. Rettentően egyedül érzem magam, pedig a férjem szülei kiállnak mellettem, azt mondták, hogy Tamás mindig a mi fiunk maradsz de mi mindig "Mumus" mellett állunk. Ez jól esik, de őket ismerve nem is számítottam másra. Jó emberek. A férjem rendesen a földbe döngölt. Hosszú ideje azt hangoztatta, hogy a válás nem megoldás. Azt gondolta, ez jó, akkor még helyre tehetjük, hogy kezdünk elmenni egymás mellett. Azt reméltem, hogy le tudunk még ülni, hogy átbeszéljük. Miközben elaltatott ezzel a szöveggel, ő már máshol járt. azt sem tudom megbocsájtani, amit a gyerekekkel tett. Sosem fogom elfelejteni, ahogy láttam őket sírni, mert elment az apjuk, akit rajonva szerettek. Igen Zsófi igazad van, spirálba kerültem, néha azt érzem meg fogok őrölni, elvesztem a józan eszem. De persze a jól belém nevelt lelkiismeret sosem engedi. De így rá sem tudok nézni másik férfira. Pedig sokan felajánlották már a szeretői státuszt, abból pedig nekem nem kell. Ez is egy személyiségtípus. Nekem szerelem nélkül nem megy. És a gyerekeknek sem szeretnék minden hónapban egy másik jófej bácsit bemutatni. Nem hiszem, hogy ez lenne a jó példa. Ismerkedni pedig nem tudok, mivel nyáron a munkámat is elvesztettem. Persze nem erre készültem évekkel ezelőtt. Akkor a férjem azt mondta, nem kell befejezned a főiskolát, minek. A gyerekek oviba kerülése után 4-6 órás karitatív munkát keresünk neked, hogy el tudd látni az itthoni teendőket és a gyerekeket is fuvarozhatod különprogramokra. Tudom, változunk. Tudom, mindent egy lapra tettem fel, és az a lap egyszer csak úgy döntött kiugrik ebből a kis családból, neki ez nem kell. De ez nem igazságos...
Mumus 2010.01.03 23:36:19
ááááá végigolvasva a reakciótokat, majd a végén fincsi féreglyukak egy kis francia körítéssel, na szóval nem is tudom hol kezdjem, vagy folytassam, annyira összekeveredett bennem.
Talán a házasságon belüli munkamegoszás témához kapcsolódnék.
Ezt én is hasonlóképpen reméltem 20 éves korom környékén, mármint a reményeim arról szóltak, hogy lesz egyszer egy kedves, helyes, okos férjem, aki időnként, amikor engem lát elfáradni, besegít a gyerekek körüli teendőkbe és még abba a csúnya házimunkába is.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több fiút ismertem meg (nem feltétlenül a bibliai értelemben), rá kellett döbbennem, hogy ez sajnos csak az én álmaimban működik így, az életben szinte soha. Nyilván azért is álmondtam ilyen férfiról, mert apukám példája lebegett a szemem előtt, aki főzött, hétvégenként mindig ő takarított, miközben anyu készítette a hétvégi ebédet (abban az időben nem volt divat étterembe járkálni a kis családdal szombat-vasárnap), gyönyörűen vasalt és utánozhatatlanul stoppolta a zoknikat. :) Ezt láttam, ebben nőttem fel, és még hozzátenném, hogy sosem láttam sörrel a kezében heverni a kanapén, max könyvvel a kezében. Amikor félfelnőtt lettem (még most sem értem el a teljes állapotot :)) úgy kezdtem körbenézni a fiúk és nekem udvarlók között, hogy valamilyen ponton legalább kicsit hasonlítson szeretett apámra. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem volt a legjobb taktika, de ezt is már csak most sok évvel később visszagondolva és sokszor boncolgatva tudom ilyen biztosan magamról, hogy azért tettem, történt, gondoltam. A hasonlóságot meg is találtam, bele is szerettem. Persze nem azért mert hasonlított, ez nagyon nem volt tudatos. Az illata fogott meg először. A hasonlóságra egy véletlen folytán döbbentem rá, amikor a táskámból kiesett apu egyetemista fényképe, amire egy kolléganőm rögtön lecsapott majd megkérdezte: ez milyen régi kép a Tamásról?
Szóval a hasonlót megtaláltam, de csakis a fizimiskában... A többi nem stimmelt, de ezen túltettem magam egy idő múlva és szorgalmasan hajtogattam magamban, hogy ő az én jutalmam, és én vagyok a legszerencsésebb, és egy fantasztikus ember felesége lehetek. Még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy az enyém lesz a hátország (kellemes meleg családi fészek) az ő feladata pedig az anyagiak megteremtése. Természetesen ez már arra az állapotra utalt amikor megszületnek az utódaink, és én nem tudom kivenni a részem a termelői feladatokból.
A nagyobbik gyerekünk megszületése körül és után nem is volt igazán gond. Vagy csak én nem éreztem. De három évvel később a kisebbik születése után kezdett nagyon nehézzé válni az életem. Egész egyszerűen azért mert a kicsi nehéz kisbaba volt. Rengeteget sírt, éjjel (2,5 éves koráig) minimum 6x kelt fel, és addig ordított, amíg fel nem vettem. Imádom őt (ugyanúgy mint a nagyobbikat) és most lelkiismeretfurdalásom van, hogy "kiadom". :(
A fizikai fáradtságtól ingerült és állandóan rosszkedvű lettem. A férjem nem kelt fel egyetlenegyszer sem. Több mint két évig nem is éreztem ennek szükségét. De a vége felé, már annyira le voltam harcolva a kialvatlanságtól, hogy előfordult amikor egy gonosz megjegyzést vágtam hozzá. A válasz mindig az volt: ne vedd fel, majd abbahagyja. Szófogadó lévén, ezt is kipróbáltam. 45 percnyi üvöltés után feladtam...
Mumus 2010.01.04 00:10:21
folytatom...
Nagyon igazságtalannak éreztem, egy idő után, hogy soha semmilyen formában nem segít. Sem a csomagokat cipelni, sem mosogatni, de ami a leginkább fájt, hogy a gyerekeivel ugyanúgy nem törődött. De nem akartam elhinni, amit a szemem látott. Amikor időnként eljutottunk nyaralni, mindig megkérdezte nagy büszkén: "na, milyen helyre hoztalak?" Én minden alkalommal boldog mosollyal válaszoltam: "hú, ez gyönyörű!" Mert úgy érzékeltem szüksége van az elismerésre. Bár azt is gondoltam, hogy milyen vicces ez a drága ember! És tovább imádtam... A gyerekek születésével kezdtek felborulni a megszokott formulák. Én, érthető módon rájuk koncentráltam, már csak azért is mert szinte egyetlen voltam, aki figyeltem rájuk. A nagyszülők inkább a férjem testvérénél született fiúkat részesítették nagyobb figyelemben (ami akkoriban nagyon fájt, mára helyretettem magamban), a férjem pedig mindig vmi mást.
A gyerekek alvására és a bölcsis létre még visszatérek, mert nagyon egyetértek Veletek lányok. Szeretett férjem a kicsi születése után, 1, másfél évvel később gyakorta győzködött, hogy adjuk bölcsibe... Én kitartottam és nem voltam hajlandó, mivel nehéz gyerek volt, én akartam (és tartottam kötelező feladatomnak) a pici lelkéből kimasszírozni a görcsöket, nem pedig egy ismeretlen dadusnak. Ez a 6 év amit a gyerekeimmel tölthettem itthon, maga volt a nyugalom, a szeretet, vidámság... És még vég nélkül sorolhatnám a csodás jelzőket. Nagyon boldog évek voltak.
Később, mikor férjem félrelépésére rájöttem, sok éjszakát átbeszélgettünk, és akkor kaptam az arcomba, hogy nekem 100 évvel korábban kellett volna születnem, mert a nők ma már nem csinálnak rabszolgát magukból, mint akkor és neki nem ez kell... Lehet rabszolgának nevezni, és önfeláldozásnak, nem bánom. Szívesen szolgáltam ki őket, hiszen a szeretett családom volt, a számomra legfontosabb 3 ember a világon. Én egyébként szeretek finomabban fogalmazni: odaadó. Ugye szebb? :)
Neki ez már nem kellett, ő vitorlázni akart, utazni, bulizni, de szigorúan a gyerekek nélkül. Szívesen bulizok én is, a barátaim a megmondhatói mennyire szívesen, :) na de, amikor otthon várnak a pici gyerekeim, akkor nem szívesen megyek napokra távol tőlük.
Ezt ő is beismerte, amikor elköltözött, hogy "rájöttem, a gyerekek nem nekem valók"... Összeomlottam. Ez egy rossz amerikai film, ez nem is az én életem.
Másfél éve ment el, azóta egy éven keresztül magamat ostoroztam. Nem szerettem eléggé, nem főztem jól, csúnya vagyok stb. Kb. fél évvel ezelőtt fordult meg. Másfél éve minden éjjel ezen zakatol az agyam. Most ezért nem tudok aludni... De egyre tisztábban látom, hogy mit vétettem én, és valójában milyen önző, gyenge ember ő. Tudom mit rontottam el, és borzasztóan bánt, hogy nem vettem előbb észre. És igazából nem is miattam, hanem a gyerekek miatt. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy idáig hagytam fajulni a dolgokat, de neki sajnos azt a sok megaláztatást, gonoszságot soha nem fogom megbocsájtani. Amióta elment, és 2 hetente elviszi fél napra a gyerekeket, egyetlenegyszer sem hívta fel őkat, hogy a hangjukat szeretné hallani, hogy megkérdezze, jól vannak-e... És félreértés ne essék, én nem akarom hallani a hangját. Nekem az lenne az ideális, ha eltűnne örökre. De a gyerekeknek nem. És ezt a békát le kell nyelnem...
Párválasztásában is érdekes szempont volt, hogy a nőnek, akivel együtt él, felnőtt gyerekei vannak. Ezt vigyorogva közölte, miközben rám nézett:"azokkal már nincs gond".
Rádöbbentem, hogy saját magán kívül senkit sem képes szeretni. És ezt, csak remélni tudom, hogy sosem fogja a gyerekekkel éreztetni.
Tele vagyok még írnivalóval, de ahogy nézem egyre több hibát vétek, ezért álomra hajtom fejem.
Sziasztok, remélem hamarosan találkozunk ezen az oldalon.
felhasználási feltételek adatvédelmi tájékoztató segítség jogi problémák dsa impresszum médiaajánlat süti beállítások módosítása