hataros 2009.02.26 09:57:33

@bölcsésztanár: "Jaj, hát ez tipikus! Én még nem találkoztam olyan egyháznak dolgozó alkalmazottal /./, akit rendesen megfizettek volna././ Édesanyánk az Egyház nem nagyon gondoskodik a benne/neki/nekünk szorgoskodókról. Ugye, nem csak kenyérrel él az ember..."

Én már találkoztam (közelről) ellenpéldával (is).

hataros 2009.02.28 09:01:04

@bölcsésztanár:
Olyan sokról nem tudok; inkább csak arra írtam, hogy van ellenpélda is.

Más irányból: egy vállalkozó ismerősöm mondta, hogy szíve szerint jobban megfizetné az alvállalkozóit, de akkor már a saját vállalkozását és családját nem tudná igazán fenntartani. Szerintem hasonló lehet a helyzet...

Megint más irányból: egy másik ismerősöm elképzelése, hogy ha az 'egyháznak' dolgozna legalább értelmét is látná a munkájának... és a jelenlegi munkahelyén sincsen agyonfizetve.

Szóval azt gondolom, hogy gyakrabban nem az egyház (azaz ebben az esetben az egyházban dolgozó, szolgáló konkrét emberek) gondoskodása hiányzik, hanem inkább az erre való eszközei...

hataros 2009.02.28 21:58:43

@bölcsésztanár: "Most erre mit mondjak? Van egy rokonunk, püspöki irodán dolgozott évekig, de aztán elmenekült, mert nem bírta a gyomra. Kicsit inkorrekt módon kezelték a pénzügyeket."

Semmi gond, hogy felhoztad. Az egyik ilyen nagyon jó ismerősöm, akit a pozitív példák közé gondoltam, szintén püspökségen dolgozik. Valószínűleg nem ugyanazon... Persze, vannak fájó dolgok is... de ahol emberek vannak, ott ez kikerülhetetlen.

Esetleg érdemes figyelembe venni, hogy inkorrektségről, hozzá nemértésről, határokközé szorítottságról, vagy miről van szó. Ebből a szempontból a püspökség, mint egy hivatal működik (így képzelem), és lehetséges, hogy éppen nem a megfelelő ember van a megfelelő poszton.

Igazából arra szeretnék rámutatni, hogy sokkal árnyaltabbnak látom a felvetett problémát annál, mint hogy "Édesanyánk az Egyház nem nagyon gondoskodik a benne/neki/nekünk szorgoskodókról."

Minden eset konkrét. Itt nem arról van szó - szerintem - hogy a visszás dolgokat ne lehessen felvetni; de a konkrét helyzetben lehet ezeket igazán orvosolni. És az általános következtetéssel - ha ilyen levonható - óvatosan kell bánnunk.

hataros 2009.02.24 00:15:49

Az eredeti kérdésről igyekszem nagyon röviden megírni, amit gondolok.

Nincs szabály, hanem Istenre hangoltság a fontos, és annak világosan látása, hogy kinek mikor hol a helye (egymásra épülő élő kövekként ott kell lennem, ahol lennem kell és azt kell tennem, amit tennem kell, ha nem akarom, hogy megroskadjon az épület, vagy egy része összezúzódjon benne, akár magam, akár más).

Aki úgy gondolja, hogy ez egy nesze-semmi-fogd-meg-jól – hát igen, annak részben igaza van. De mégis fontosnak tartottam leírni, mert szerintem a gyakorlat ezekre az alapokra épül.

(Hátha akad, akinek van kedve még olvasni, neki kicsit részletesebben is leírtam a következő bejegyzésben, amit gondolok :-)


Egyetértek a korábbi szólókkal, hogy a személyes kapcsolatok "csak úgy" nem jó, ha "elvágódnak". Amit fontosnak gondolok ezen a téren:

1) Talán nem szerencsés, ha az elhelyezett atya a régi helyén lévő közösséggel, mint "közösséggel" (annak nyilván minden egyes személyi szintű kapcsolatával is) tart fönt továbbra is úgy kapcsolatot, hogy a régi helyén lévő új atyával a dologról nem beszél, esetleg egyeztet.

2) A személy-személy közti kapcsolattartásnak szerintem nincs akadálya (hacsak pl. nem a nagy távolság). De itt is jó betartani az "anyós-szabályt" (nincs ilyen, most találtam ki :-) az emberek helye leginkább abban a közösségben van, ahova újonnan bekerültek (anyós esetében a fiatalok házassága, elhelyezett pap esetében az ővele személyesen kapcsolatot továbbra is tartó "új" (hiszen a közösség feje más lett) plébániai közösség. Tehát a személyes kapcsolatok elmélyülése általánosságban akkor helyes, ha az az aktuális közösség felé terelődik.

Természetesen kivétel akadhat

hataros 2009.02.24 00:21:47

Ezer bocsánat az előbbi ügyetlenségemért (kezdő blogozó vagyok, bár egyszer már próbálkoztam :-) de véletlenül elküldtem az előbb a részben megírt és még nem átnézett részletesebb hozzászólásom elejét (nem tudom, hogyan sikerült ezt tennem, de sajnos itt az ctrl+Z nem működik. Legközelebb igyekszem figyelmesebb lenni. És hát a következőkben jön akkor a részletesebb --->

hataros 2009.02.24 00:22:16

Szerintem nincs szabály arra vonatkozólag, hogy mennyi időnként "kell" egy papot elhelyezni valahonnan, vagy hogy kell-e vagy hogy nem kell-e. Ezt talán érdemes úgy fölfogni, mint az időjárást - megesik az emberrel, és igyekszik a várt, vagy váratlan eseményekben is megtalálni a helyét Isten segítségével (mind a pap, mind a közösség, akiktől elkerül és a közösség, akikhez kerül).

Egyetértek a korábbi szólókkal, hogy a személyes kapcsolatok "csak úgy" nem jó, ha "elvágódnak". Amit fontosnak gondolok ezen a téren:

1) Talán nem szerencsés, ha az elhelyezett atya a régi helyén lévő közösséggel, mint "közösséggel" (annak nyilván minden egyes személyi szintű kapcsolatával is) tart fönt továbbra is úgy kapcsolatot, hogy a régi helyén lévő új atyával a dologról nem beszél, esetleg egyeztet.

2) A személy-személy közti kapcsolattartásnak szerintem nincs akadálya (hacsak pl. nem a nagy távolság). De itt jó betartani az "anyós-szabályt" (nincs ilyen, most találtam ki :-) az emberek helye leginkább abban a közösségben van, ahova újonnan bekerültek (anyós esetében a fia helye a fiatalok házasságában, elhelyezett pap esetében az ővele személyesen kapcsolatot továbbra is tartó "új" (hiszen a közösség feje más lett) plébániai közösség. Tehát a személyes kapcsolatok elmélyülése általánosságban akkor helyes, ha az az aktuális közösség felé terelődik.

Természetesen kivétel akadhat, és önmagában egy személyes kapcsolat (pl. megtartott és ápolt személyes kapcsolat az elhelyezett atyával) nem jelenti azt, hogy valaki nem tud elszakadni az atya személyétől.

3) És persze nem is kell elhelyezni ahhoz egy papot, hogy kiderüljön (ha ilyen van), hogy egy közösség élete, vagy valaki Isten-hite, netalántán érzelmei Krisztus helyett rá épül. Szerintem még az sem baj önmagában, ha egy atya népszerű (mindenkinek jót tesz a szeretet, még ha az emberi mivoltunk gyarlósága és szépsége következménye is :-) Viszont – szerintem – résen kell lenni abban az értelemben, hogy amikor valaki kezd célt téveszteni és a pap személyéhez ragaszkodni Krisztus helyett (aki közösségeinkben, aktuális feladatainkban, elénk kerülő emberekben jelenik meg a leginkább) – azt észre kell venni. Itt kell a kapcsolatban lévők Istenre hangoltsága és esetenként igen nagy önfegyelme, döntése újra meg újra Isten mellett (én nem önmaga és a másik mellett).