násfa 2009.02.06 20:10:53

@Nile:
Kedves Nile!
Két gyermekem van, 5 és 4 évesek. 15hónap van közöttük, nehéz volt az első kb. 3 év, amíg legalább a fiam ovis lett. Igen, a testemet is megviselte, nem is terveztük ilyen korán a pici lányt, de hamar elfogadtuk az érkezését. Azonban az igazi gondok csak ekkor következtek: mivel még javában szoptattam, majdnem elvetéltem és több orvos egybehangzóan a csoda kategóriájába sorolta, hogy megmaradt a pici. 4 napot töltöttem a nőgyógy.on, ahol 10 abortuszt néztem végig. Sokat tanultam az emberről, és nem ítélkezem azóta egyáltalán. (Viszont megtanultam imátkozni rengeteget másokért is.)Volt közöttük egy olyan édesanya, aki összetörve várta az abortuszt, mert spirál mellett fogant a babája, és az orvosa nem volt olyan derűlátó, mint a Tied. Örülök, hogy neked legalább ezen nem kell töprengened, hogy egészséges lesz-e a gyermeked!Hidd el, ez máris egy áldás! Én veszélyeztetve hetekig (14.hétig) szigorúan feküdtem, és a fiamat nemhogy nem szoptathattam többé, de nem is gondozhattam, állhattam oda a pelenkázó asztalhoz, nem vehettem ölbe. Pokoli volt, de akkor még nem sejtettem, hogy az igazi kísértés csak ezután következik. Kb. 11hetes voltam, mikoris a fiamon pöttyöcskék jelentek meg, amelyet a gyermekorvosunk rubeolának vélt. Innentől kezdve azt hallgattam, hogy a gyermeket "el kell venni", ha kiderül, hogy nincs védettségem rubeola ellen. Két hétig tartott a vérvizsgálat, majd nem mondták meg az eredményt, hanem a telefonban rámförmedt az orvos, hogy postán küldi, várjam meg. 2hétig jött a levél Bp-ről, Bp-re. Teljesen összeomlottam, csak sírni és imátkozni voltam képes, úgy éreztem, több gyötrelmet, bizonytalanságot nem lehet már elviselni. Azért imátkoztam, hogy egészséges legyen a picink, és vmilyen rejtélyes oknál fogva legyen védettségem, ill. ne kelljen döntenem abortusz ügyben, mert ilyenkor az összes orvos erre igyekszik rábeszélni az anyákat, és meglehetősen aggresszívan. Úgy éreztem, két sötét kapu áll előttem: egy örökre reménytelen, boldogtalan élet (abortusz következménye), ill. egy többszörösen sérült, beteg gyermek, akivel kommunikálni sem lehet talán, miközben ott a 15 hónappal idősebb egészséges, aki ugyancsak igényli a jelenlétemet, közelségemet, odafigyelésemet, és már így is épp eleget veszített belőlem, mikoris egyszercsak nem kapott több szopit és el is tűntem mellőle.
Aztán megkaptuk az eredményt, kedvező volt, de nem végleges. 1 hónap várakozás után meg kellett ismételni a hossszas vizsgálatot. Azután is volt egy-két aggasztó eredményem, de ezt már nem írom itt le. A terhesség végén pedig az merült fel, hogy kisebb a baba, mint kellene legyen (ennyi trauma után nem túl meglepő fordulat)és folyton vizsgálták a méhlepényt, stb. Mikor megszületett, óriási megkönnyebbülést éreztem! Ott volt a kezemben, épen, egészségesen a kicsi lányom, gyönyörű, formás baba! Nagyon boldog voltam!Szerencsés az az édesanya, akár lány, akár fiatalasszony, akár egyetemista, akár középiskolás, akinek a gyermeke egészségéért nem kell egy kicsit sem aggódnia! Két év, 2 hónapig szopott, és ahony teltek az évek, egyre inkább megvilágosodott előttem, hogy a fiammal kapcsolatos lelkiismeretfurdalásoktól is meg kellene szabadítanom magam. kiegyensúlyozottak, szeretnek együtt játszani, és jó kapcsolatokat tudnak kialakítani más gyerekekkel.
Régóta terveztük a harmadik babát, de tudtam, míg ezen traumákat nem dolgoztam fel, nem szabad vállalnunk. Közben egy kicsit a testemre is oda tudtam figyelni, így a harmadik terhességbe úgy mertem belevágni, hogy már előttem volt, kb. milyen nehézségek állnak előttem, mennyi idő lesz a regenerálódásom, mivel segíthetem ezt elő, és persze itt örülök, hogy van már két szép gyermekem, akik besegítenek! Most 22 hetes terhesen írom ezeket a sorokat neked és persze folynak a könnyeim. A tieid biztosan kisebbek, de a kicsire mosolyogni, őt szórakoztatni, míg te odaérsz, ők is tudnak/ják majd! Annyira más ez a terhesség, mivel a nagyobbak velünk együtt várják a Tesót és naponta kb 50 puszit kapok a hasamra! Főleg a lányomtól. "Nagyon szeretem a kisbabát!" "Anya, nagyon szeretlek!" Nem tudom, a tieid beszélnek-e már, és hallottad-e már ezt a szájukból, de többek között ezért is érzem úgy, a lányom születésétől fogva, annyi kétségeskedés, kétségbeesés, gyötrődés után is, hogy megérte, minden jó volt így, pontosan annyi keresztet kaptam, amennyit elbírtam, elbírtunk, és most nem lenne ilyen boldog a családunk, ha ez a kislány hiányozna. És persze nem lenne ilyen kerek sem, ha a harmadik Baba nem volna már útban.
Minket több többgyerekes (3, 4, 7, 8) család vesz körbe (család, ismerősök, barátok)És azt látom, hogy hihetetlenül könnyű annak az anyának, akinek több gyermeke van és hihetlenül jó azoknak a gyerekeknek, akiknek nem csak a szüleiket lehet nyaggatniuk, ha vmi gondjuk támad. Szeretném sugározni ezt a megerősítést, amit mi tőlük kapunk a nehéz pillanatokban. Mert persze két hisztis ovissal sem könnyű ám! Főleg, ha heteket töltenek itthon betegállományban, miközben én még vhogy dolgozni is el kell jussak. Egy percig sem bántam meg semmit! Ha előre tudtam volna, hogy néhány év alatt ide fejlődünk, tudatosan vállalom a nehézségeket, amikbe itt-ott belesodródtunk.
Ha a sérved miatt aggódsz, mindenképpen kérdezd ki ne csak a nőgyógyászt, de a sebészedet is. A császármetszés szintén nagyon komoly dolog, de én úgy tudom, még a nőgyógyászok is úgy vélik, 3 simán bevállalható. (Ismerek is ezt megélt anyukát a baráti körből. Még az elérhetőségét is meg tudom adni, ha blogon kívül megkeresel.)Biztos vagyok benne, hogy az orvosoknak vannak ötleteik a gyorsabb regenerációra és a terhesség ideje alatti hasfalvédelemre.

És még egy utolsó adalék, mert épp idetolultak a gyermekeim, a Kisbaba felől érdeklődni, aki épp mocorogni is kezdett: Én az édesanyám harmadik gyermeke vagyok. Két nővérem után, sokkal később, 38 évesen szült (ennek az életkornak is megvannak a maga problémái, és persze a regenerálódás sem könnyű...). Le is akarták beszélni az orvosok rólam, sírva vitte haza apunak az abortuszos papírt, mert mindenféle szörnyűséget vizionáltak neki az orvosok. Aztán apu megnyugtatta: ő is a mienk!
Aztán 5 éves voltam, mikor kiderült, hogy anyunak agydaganata van. Megműtötték, de a daganatot teljesen eltávolítani nem tudták, mivel olyan helyen van. Igen, jól látod, VAN! Azóta 30 éves vagyok, és akkor, mikor 5 éves voltam, anyu elhatározta, hogy minket, de legfőképpen a legkisebbet, még fel akar nevelni, élni akar. És él. És segít nekünk, a nővéreimnek és nekem is az unokák növelgetésében. Szerinted mi lett volna anyuval, ha az a nem tervezett kis poronty nem ad értelmet az életének? Szerinted fel tudja nevelni a nővéreimet? Én nem tudom, lehet hogy igen, de most biztosan nem a hetedik unokáját várná lelkesen. És nem lehetne büszke egyetemet végzett, nyelvtanár harmadik lányára is, aki mellesleg az egyetemet két szoptatás között letett államvizsgával fejezte be (szó szerint!!!). (hogy a tanulmányaik miatt aggódó kismamákra is gondoljak egy kicsi biztatással...)

Nagyon megérintett ez a blog oldal, és hiszem, hogy nem hiába körmöltem ide ezeket a sorokat. Imátkozni fogunk a férjemmel mindenkiért, aki ezeket a sorokat és a többi hozzászólást olvassa, de legfőképpen érted, kedves Nile, aki épp most keresed a jó döntést. Bátorítalak, mert meg vagyok győződve róla, hogy nemsokára büszke leszel arra, hogy háromgyerekes édesanya vagy, akire sokan felnéznek, mikor megjelenik vhol együtt a család. Sőt, most kezd számomra az is kikristályosodni, hogy még állambácsi is besegít itt-ott, ha az ember "nagycsaládossá" válik, persze minket nem ez vezérelt a harmadik gyermek melletti döntésben, de ez sem utolsó dolog manapság.

Szeretettel: Násfa (ha reagálsz, és kéred, szívesen megadom az elérhetőségemet!)