Adatok
Alterot
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Imádott nagypapánk stroke-ot kapott, pechjére pénteken, mert a siófoki kórházba érve, amikor megvizsgálták, azt mondták maradjon benn a kórházban, azt nem tudják mi baja van, de hétvégén meg úgyis csak ügyelet van, akkor nem vizsgálják ki, hétfőn tudnak csak majd foglalkozni…..
Alterot
2011.10.01 20:59:58
Én elhiszem a történetet. Sajnos magam is tapasztaltam ilyet, nem Siófokon, hanem abban a kórházban, ahol magam is dolgozom. Röviden a történet: nagypapám otthoni ápolását korábbi agyvérzései miatt nem tudtuk megoldani, így szociális otthonba kellett vinnünk, szerencsénkre abban a városban sikerült elhelyeznünk, ahol mi is lakunk, így édesanyám minden nap tudott hozzá este menni, én hétvégeken és "szükség esetén" tudtam menni. Nagyapám két napja hányt, sem orvos, sem nővér rá nem nyitotta az ajtót, az ételt a szintén az otthonban lakó egyik épkézláb ápolt vitte be és vitte ki érintetlenül a szobából. Édesanyám már az első nap megkereste a nővért, aki közölte, hogy biztos csak influenzás, orvost nem hív, majd holnapra jobban lesz. Másnap mentem a nagyapámért, aki változatlan állapotban volt, ja, és mindezt 82 évesen. A férjemmel bevittem abba a kórházba, ahol én is dolgozom, azt hittem jó kezekbe kerül. Mentő nem vállalta a szállítást, mert az otthonhoz csak az ügyeletes orvos, vagy az ott dolgozó nővér hívhatja őket. Nekünk nem volt akkor autónk, de megoldottuk. Még aznap éjjel megoperálták a nagyapámat, pontosabban felnyitotta a sebész bélelzáródás gyanújával. Bélelzáródása nem volt. Másnap délután felhívtam a szociális otthon, hogy nagyapám kórházban van, és hogy milyen hozzáállás ez részükről...,hogy rá se néztek, nem hívtak hozzá orvost, stb. A telefon másik végén néma csend. Még észre sem vették, hogy második napja nincs ott !!! A sebészeten az intenzív részen feküdt, oxigént kapott, látszólag jobban lett, áthelyezték a belgyógyászatra, ahol már nem kapott oxigént. Nem fokozatosan szoktatták le, hanem áttolták, és nem kapott. Kész. Mentem hozzá fehérben (mint írtam én is abban a kórházban dolgozom), a nagyapám ellilulva félrebeszélt, láthatóan oxigénhiányos állapotban. Persze szóltam, szépen, nem történt semmi, aztán nem szépen, akkor odatoltak az ágya mellé egy palackot, a papám orrába a megfelelő cső, minden heppy. Csakhogy a palack üres volt. Azt hitték a nővér kolléganők, hogy nem veszem észre (én asszisztens vagyok), nem nézem a kijelzőt. Hiába szóltam, kerestem az osztályos orvosát, nincs, az ügyeletes orvost, nincs, főnővér nincs. Másik palack nincs. Hozatni kellene. Macera. Itt most kicsit ugrok a történetben, mert már a sírással küszködök. Nagyapám két nap múlva meghalt, a betegtársai mesélték, hogy egész éjjel jajgatott, segítségért könyörgött, az éjszakás nővér beadott neki egy injekciót (legyen már csend) (Andaxint), és reggelre meghalt. A boncolás szerint gyomorvérzése volt, kivérzett. Persze a boncolási jegyzőkönyvet hivatalosan nem láthattam. Amikor vittem a nővér kolléganőknek az elején az ajándékcsomagot, köszönöm helyett csak intett az egyikük, hogy "tedd oda". (Én soha nem fogadok el semmit.) A folytatást nem írom. Kórházi dolgozóként azt látom, hogy vannak köztünk jó emberek, empatikusak, jó szakemberek, lelkiismeretesek, de vannak bizony nem ennek a hivatásnak valók is. Mert az egészségügyben dolgozni szolgálat, csendben, névtelenül, és alázattal. Kevés fizetésért. Lehet, hogy most többen azt hiszik, nem vagyok normális, hogy mégis itt dolgozom (ennyiért), de valami mégis itt tart huszonéve. Ezt szeretem, ehhez értek. Ha mindenki elhagyja a süllyedő hajót, mi lesz a betegekkel?
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz