Adatok
Babják Krisztián
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Számomra az Interstellar című film hátborzongatóan pontos ábrázolása az istenkapcsolat drámájának. Több szálon is. És ami a legizgalmasabb benne, hogy – akaratlanul, hiszen elvileg teljesen másról szól a film – abba enged minket bepillantani, hogy Isten mit él át, miközben azért gürcöl, hogy végre…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Isten nyilvánvalóan végtelen, méghozzá minden lehetséges tekintetben az (hiszen "Isten az, akinél nagyobbat elgondolni nem lehetséges"). Végtelen, tehát határtalan, tehát határolatlan is, méghozzá minden lehetséges létező viszonylatában az. Határolatlan tehát a világ és az ember felé is, ez a határolatlanság pedig azonosságot kell jelentsen, hiszen Istennel semmi és senki nem lehet a rész-egész viszonyában, Istennek nincsenek részei. (Bár kivétel akár még lehet is, amennyiben ezek a kivételek végtelenek: a Szentháromság személyei.) Isten végtelensége nyilvánvalóan végtelen intenzitást is jelent. Így kell jelen lennie a tér minden pontján és az idő minden pillanatában, itt és most is, benned, bennem, mindenkiben, nem pedig csak amolyan sugallatszerűen (hiszen ugye „Isten az, akinél nagyobbat elgondolni nem lehetséges”). Felvethetnéd, hogy ezt a végtelen intenzitást soha nem tapasztalod; de csak azért nem, amiért a szem sem láthatja önmagát soha (legfeljebb a tükörképét). Ez a végtelen intenzitás te magad vagy: a "vagyok" tudata, a jelenlét bizonyossága, a tapasztalás és a tudatosság fénye, ami mindent megvilágít, kezdettől fogva; ezért vagy rá vak. (Visszaemlékezve a kisgyermekkorra az élményeink is egyre intenzívebbek lesznek, a világ egyre élesebb és vakítóbb, mi pedig egyre érzékenyebbek, ahogy haladunk visszafelé az időben; el kell tehát jönnie egy pontnak, aminek az intenzitását már nem viseljük el, ezért már emlék se keletkezhetett róla; valahol ott születhet az emberi tudat, az én. De ez onnantól kezdve már a végessé tévesztett végtelen.)
Három, viszonylag jó hasonlat adódik Isten és ember viszonyára. Mindháromnak más az erénye és más a hibája, egyfajta szinopszizálással érdemes őket "egyszerre átlátni": Bábművész-tudatosság és báb-tudatosság; Színész és szerep; álmodó Én és álombéli én. A hasonlatok két oldala természetesen azonos is és különböző is mindhárom esetben, átélés szerint. A tökéletes Bábművész azonosul a bábbal (pontosabban a báb tudatával: a Genezis-beli "Élet leheletével"), a tökéletes Színész azonosul a szereppel, a tökéletes álmodó az álom szubjektumával. (Lehet mondani: Isten felől nézve, vagyis színről színre látva ez azonosság, az ember felől nézve, vagyis tükör által homályosan látva különbözőség: helyesen látva azonosság, helytelenebbül látva különbözőség.)
Felvethetnéd, hogy ez valójában puszta szolipszizmus. Hát kezdj el bábozni, elvégre van két kezed (és így már megsejthető, hogyan csinálná ugyanezt egy nem véges, hanem végtelen lény); és ha szívvel-lélekkel, teljes átéléssel játszol, te magad eltűnsz mint bábozó (eltűnsz mint színész, eltűnsz mint álmodó). Túl ezen minden kommunikációnak vagy együttlétnek mindig csak egyetlen centruma, a figyelemnek egyetlen középpontja van: aki abban a pillanatban éppen beszél. Az igazi ugrás, a valódi nehézség pedig az egy és a kettő között van, nem a kettő és a nyolcmilliárd között, hiszen az utóbbi már csak :) iterálás.
Alternatíva mindezekre pl.: tagadnod lehet, hogy "Isten az, akinél nagyobbat elgondolni nem lehetséges".