Adatok
Bencsik András
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Kiadtak a nyolcvanas években Magyarországon egy sci-fi regényt KEEC – A nagy világregatta címmel. Nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekként akadt a kezembe, és noha a szar borító miatt először nem volt hozzá gusztusom, amikor mégis olvasni kezdtem, magával ragadott a varázslat.…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
A könyvet ezek szerint jó tíz évig irtam, sokszor hagytam abba, mert a napilapos újságirás mellett ez néha nehezen ment. Nem terveztem, hogy könyv lesz belőle, a magam szórakoztatására irtam. Sok kanyar után kerültem a Népszavához, akkor már elég nehezen volt elviselhető a valóság, a rothadó kádárizmus. Dolgoztam, hogy fenntartsam a családomat, este pedig vagy a Metropolban ültünk a barátaimmal és újra és újra a magunk reménytelenségéről vitatkoztunk, és ittunk - ebből később egy hangjáték született A hajó cimmel, bemutatta a Rádió (akkor még csak ez volt, a Rádió) -, vagy pedig otthon irtam a magam álomvilágát. Mesejétékokat irtam a Rádió gyerekosztálya megrendelésére, ezeket szerencsére be is mutatták, és közben lassan kezdtem a Világ-Regatta végére érni. Az IPV kiadóhoz azért vittem a kéziratot, mert a legendás sci-fi kiadónak sajnos nem kellett, pedig ott szerettem volna, hiszen a Galaktikán nőttem fel én is. A könyv állítólag hamar elfogyott. Visszajelzést soha nem kaptam. Nem tudtam, kik olvasták, s akik olvasták, mit gondolnak róla. Igaz, nem is tudtak volna jelentkezni, mert a könyvből nem derül ki a szerző igazi neve. Azért akartam igy, hogy ne keveredjen össze az újságiró-iparos dolga a meseíróéval. Eddig nem is keveredett.
A második rész egy űrodüsszeia lett volna. Ebben a részben szerettem volna földeríteni a titokzatos Kékek világát is, ami sejtésem szerint egy magasabb rendű dimenzió volna... Mivel műszaki főiskolát végeztem, rendkívüli mértékben foglalkoztatott a végesség és végtelenség összeegyeztethetetlensége. Arról van szó, hogy egy dolog entitása nem változhat meg a dolog méretétől függően. Egy darab vas akkor is vas kell legyen, ha nagyon kicsi, és akkor is, ha nagyon nagy. Egy párhuzamos sínpár két szála a végtelenben sem találkozik azon oknál fogva, hogy a sínpár entitása megváltoztathatatlan. Vagyis a párhuzamosok, ellentétben a középiskolai fizikatanárok galád állításával, soha sehol, még a végtelenben sem találkoznak. Ha például a világ körülöttünk és bennünk véges - márpedig mi határozottan annak tapasztaljuk -, akkor szükségszerűen az a legtávolabbi csillagködön túl is. De akkor mi van a világ végén túl? Nem akarnám ezzel untatni a bátor levelezőpartnereket, csak jelezni szeretném, hogy a csövi civilizációk számára egy sereg ilyen megoldandó feladatot tűztem ki, mellesleg folymatosan üldözte volna őket a KEEC, és még lett volna egy csomó más kaland...
A harmadik rész a végesség-végtelenség probléma mondjuk így költői feloldása lett volna egy párhuzamos világ-szerű hazatalálással, azaz a gigantikus csillagtúra résztvevői a Kékek jóvoltából végül egy másik világban - ami a mostani természetesen - találnak rá az itt szerencsére ép és egészséges Földre. A vándorok texhnikai tudása időközben hatalmasra nőtt, ezért hazájukat, a csöveket, el tudják rejteni a földiek elől. Elhatározzák, hogy évszázadokon keresztül, óvatosan lopakodnak le a bolygóra... Ők lesznek az istenek, az isteni hősök, a nagy innovátorok, magyarán szólva, visszaszivárognak a lakott őshazába, ami végső soron az övék is, de mégsem... ők tehát az ufonauták egy nagyon szelid változatát képezték volna...
Ez azonban csak munkahipotézis, a könyv, ha egyszer hozzájutok és megirom, egészen bizonyosan másmilyen lesz, hiszen az elsőről sem sejtettem, végül hova lukadok ki.
Mindezt most azok kedvéért irtam le, akik szeretettel emlékeztek meg a könyvről. Kérem, bocsássák meg, hogy nem volt módom folytatni. Igenis terveztem a folytatást - ma sem mondtam le róla -, és volt elképzelésem arról.
Nem nehéz kitalálni, miért nem folytatódott a könyv. 1988-ban jelent meg. Egy évre rá beköszöntött a történelem. Én addig egy nem túl észrevehető újságiró voltam, a munkámat elvégeztem és rohantam haza irni, az igazit. De jöttek a nagy pillanatok. A Népszabadságnál ért az első hullám, néhányan kezdeményeztük, hogy a lap hozza le az 1956-os első szám címlapját, amiben még Kádár üdvözli a szabadságharcot. Lehoztuk, én irtam a fakszimile oldal alá a szöveget. Lehoztuk Marton György, ciszter pap nagybátyám 56-os menekülési naplóját is. Nem hitt a fülének, amikor felhivtam Amerikában, hogy engedélyezze a szöveg közzétetételét a Népszabadságban. Nem voltam párttag, sem kommunista, a Munkásőr című lapban még véletlenül sem publikáltam, szerintem valakivel összekevernek, mégis valami különös empátiával együtt éreztem abban a varázslatos eufóriában a reformerekkel, a belülről újítani akarókkal, hiszen sok barátom volt közöttük, de a varázs gyorsan elillant, a rovatunkat szétrobbantották, s néhány hónap múlva felfelé buktatott rovatvezetőmet követve az Esti Hírlaphoz szerződtem. Nem sokkal később ott voltam Hegyeshalomnál, amikor éjfélkor kinyilt a keletnémetek előtt a határ... Aztán jött a Pesti Hírlap, majd a taxis blokád, amikor mindenkinek váláasztania kellett, hogy a barikád melyik oldalára áll. Mert barikád volt. Választottam. Van, aki becsül, van, akinek folyik a nyála az útálattól. Ezzel nincs semmi baj, mert én is hasonlóképpen gondolkodom róluk.
Ami ide tartozik, hogy a nagy történelmi változás, amiről mellesleg egyre jobban kiderülni látszik, hogy sem nem politikai, sem nem gazdasági, sem nem ideológiai, hanem legalább annyira paradigmális mint a hetvenes évek elején a mikroelektronika forradalma volt, szóval ez a változás elnémította a múzsát. Szinte mindenkiben. Nincs költészet, nincs próza, nincs művészet sok egyéb mellett. S ami van, az kétségbeesett erőfeszítés, valaminek, ami elillant, a megtartásáért. Sci-fi sincs. Néha felcsillan egy csillag, mint a Gyűrűk Ura, de ezekről is kiderül, hogy évtizedekkel korábbi műremekek, csak most ragyogtak fel.
Nem tudom, mi lesz a folytatás, lesz-e folytatás. Persze jó lenne.
A könyvet nem tartottam különösen nagy értéknek. Ez volt az első próbálkozásom. Miután megjelent, bemutatták a mozik azt a filmet, amelynek a sztorija kisértetiesen hasonlit az enyémre. Akkor emlékszem, megijedtem, mert arra gondoltam, hogy ha véletlenül a kiadó mondjuk fél évet késlekedik, a plágium vádját soha senki nem mossa le rólam. Mellesleg az alapötlet nem túl szokatlan. Bárki, aki elmegy egy játékterembe, ahol mindenféle szimulátorokon - autókon, motorokon, egyebeken - bravúrosan száguldoznak a srácok, maga is eljuthat a következtetéshez: mi volna ha...
Köszönöm Tóta W. Árpádnak, hogy megemlékezett a könyvről.
További szozzászólást nem tervezek, őszintén szólva, nem okoz örömet egyik-másik névtelen hős szurkálódását olvasni.
További sikereket és boldog új évet kivánok mindenkinek.
Bencsik András