Regisztráció Blogot indítok
Adatok
sirSör Béla

0 bejegyzést írt és 9 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
Sokan olvasással ütjük el azt az időt, amelyet a tömegközlekedésben vagyunk kénytelenek tölteni. De vannak olyan emberek, akik az utazás élvezetét nem zavarják meg holmi olvasással, cserébe viszont az olvasmányaik között helyet szorítanak kifejezetten a közlekedésről szóló könyveknek. Mai…..
Karácsony közeledtével gyakori, hogy különböző portálok összegyűjtik a legszebbnek vagy legjobbnak ítélt karácsonyi verseket, hogy olvasóikat ezzel is ünnepi hangulatba hozzák. A mustrából — kultúra-terjesztő oldalként — a Karakter sem maradhat ki; eredetinek legfeljebb annyiban mutatkozhatunk, hogy…..
sirSör Béla 2019.12.20 12:25:41
Karakter Opera a vásznon 2019.09.06 10:00:00
Töretlenül fennáll a szándékom, hogy minél több embert rábeszéljek az operára. Persze megértem, hogy egy operaelőadás a súlyos zenéjével és nagyívű gesztusaival, no meg sokszor a több órás hosszával elsőre valóban félelmetes lehet. Pláne ma, amikor a koncentrációs képességünk pár perces etapokra van…..
sirSör Béla 2019.09.07 01:56:42
Karakter Top 5 mai crossover 2019.08.09 10:00:00
Kezdetben vala az easy listening, amely a korai jóléti társadalom konzervatív válasza volt a hatvanas években a félelmetes, nyugalom megzavarására fokozottan alkalmas, még Istent se félő rock and rollra. A zene nem azért van, hogy mindenféle állati ösztönöket ébresszen, hanem, hogy aláfesse a…..
sirSör Béla 2019.08.10 08:47:18
Nagyon érdekes téma ez a Cross Over. Persze a kifejezés manapság kissé viccesnek hat, hiszen a szigorúan vesszük, lassan minden az lesz. Mindenbe belekevernek valami mást.

Azért itt rögtön le kell szögeznünk, hogy a több, mint ezer éves európai zenekultúra, ami - legyünk akár a könnyű-, akár a komolyzene rajongói, mégiscsak a mi ősi zenei anyanyelvünk.
Ennek a zenekultúrának (még a mai mindenféle muzsikával együtt is) a kétharmada szakrális zene. A szakrális zene esetében azért a cross over igencsak elhanyagolható, szemben a a kisebb, egy harmadnyi világi muzsikával. (És tekintsünk el most a jazz-től, meg a godspell-től, hiszen azok alapja nem az európai zenekultúra, még akkor sem, ha mára nagyon hasonlatossá vált a keveredésük.)

És akkor felmerül a kérdés, hogy ha egy barokk operába, a kor hagyományainak teljesen megfelelően, a szerző egy másik műve beillesztésre kerül, ami mondjuk szakrális (szemben az opera frivoll tartalmával), akkor az tekinthető-e cross overnek. Hiszen a két dolog funkciójában ellentétes, és mégig összeillik (mint két kicsi legó).

De beszélhetünk ennek kapcsán a technikai fejlődésekről. Vajon mennyiben tekinthető valami attól cross overnek, hogy akusztikus? Talán az inkább az akusztikus jelzőt érdemelné meg. Akkor is, ha sokkal jobban kilóg a lóláb a laikus hallgató számára, mint az előbbi operába illesztett szakrális elem esetében.

Ezek, a fent említett példák a mai ingerküszöböt figyelembevéve, amellett hogy állati jók, szórakoztatóak, igényesek, szerintem nem tartoznak a cross over műfajába. Vagy ha igen, akkor már szinte mindent tekinthetünk annak, hiszen az internet rohamos terjedése olyan mértékben tágította a művészek látókörét, hogy szinte minden zenei önkifejezésbe (direkt nem használom a dal, szám, opera... kifejezéseket) beszivárog valami más is.

Kétségtelen, hogy egy ügyes muzsikus és egy loop pedál (ami szerintem a világ legjobb találmánya) csodákra képes. De komolyan. (A nyáron én is dolgoztam egy olyan projektben, ahol egy kedves barátom ezzel operálva készített dobgépet, kórust.)

Tehát a cross overnek ennél sokkal zavarbaejtőbbnek kellene lennie. Persze, 20 éve ez is annak számított volna, de ma már nem tekintem annak.

Más. Pedagógia. (Hiszen a cipész maradjon a kaptafánál.)
A fő kérdés itt az, hogy ezekkel mi a cél. Nem titkoltan a klasszikus zene népszerűsítése a fiatalok körében. De vajon ezzel elérjük-e a várt hatást - szerintem nem. Hiszen ez nem klasszikus zene. Akusztikus hangzás. (Erősítve.)

Akkor valyon mit lehet tenni? Mert ugye rendesen szét lett csapatva a magyar társadalom az elmúlt évtizedek alatt a "bűntető operabérletekkel". Tudjátok, ez az, ami az Erkelben ment gyerekeknek. Vagy akár felnőtteknek. Csúnya, dagadt néni ordibál, szenved. (És mi is.) Cselekmény nuku, érzelem úgyszintént. (Biztosan voltak jó előadások is elvétve, de azért lássuk be, ez az átlag.) Ez a generáció most felnőtt (lassan már a következő is), és olyan távol kerültek a komolyzenétől, mint Makó Jeruzsálemtől. A gyerekeik (akik most lassan felnőttek) már nem jártak operába, koncertre, az ő gyerekeiknek már főleg idegen a műfaj. Közben a világ gyorsul.

A megoldás, hogy zeneszerető, zeneértő ifjúságot kell nevelni. És ez jelenleg az énektanárok fő feladata. (Hiszen szegény szülőkre nem hagyatkozhatunk.) Illetve kellenek jó előadások. Gyerekeknek. Ami - mondjuk így - kicsit cross over (és itt kapcsolódunk a témához). Mert a mai kor aktualitása jelenik meg benne a minőségi, igényesen eljátszott komolyzenével. És megtűzdelve zenei poénokkal.
Tegyük bele Monteverdi: Tancred és Clorinda című operájába a drámai ponton a Trónok harca motívumát. - Ettől cross over lesz? - Szerintem csak aktuális. De van poén, iszonyatos mennyiségű plusz érzelem, tartalom, gondolat 3 másodpercben. Amint - majdnem - m. indenki megért. Aki nem érti, annak meg fel sem tűnik. Nem bántó, nem válik idegenné, nem zavaró.

Akit ez érdekel, még mégnézheti az opera utolsó előadását.
https://szigetfestival.com/hu/program#!/p/5767/a-la-c-arte

De beszélhetünk a Fesztiválzenekar fiatalokat megcélzó programjáról, a Midnight Music-ról is. (Ami amúgy zseniális.) Fischer Iván mesél, magyaráz (vicces ember, de tényleg!), és jókat muszikálnak. Igényeset, igényesen.

A témához, és a dalokhoz visszatérve.
Nem szavazok, mert nem lehet. Mindegyiknek más a zsenialitása. Egy dolog közös bennük: mind virtuóz hangszeresek.
A gyerekemmel pedig biztosan megosztom ezeket. Főleg a hangszerek alternatív felhasználását bemutató videókat.

Végszó:
Hallgassunk sok ilyet, mert zseniális, mert felemelő, mert szórakoztató. De ne álltassuk magunkat azzal, hogy ez bármilyen mértékben komolyzene, mert nem az.
Inkább jazz. Hiszen egy ismert dallam átértelmezése. (Senki félre ne értse. A jazz sokszor komolyabb, mint a komolyzene.)
„Miért? Miért? Miért? Miért kell nekem ezt olvasnom? Miért kell ezzel gyötörni az embert? Hiszen ennek semmi értelme!” Hányszor fordulhatnak meg hasonló mondatok tizenéves tanulók fejében, amikor kötelező olvasmányaikkal gyürkőznek! És milyen kevésszer fogalmazzuk meg, hogy…..
sirSör Béla 2019.05.31 13:13:46
Én mindig nagyon szerettem Shakespeare drámáit. Meg úgy alapvetően a drámákat, íródjanak bármely korban. Ennek az oka biztosan az, hogy mindig láttam a jeleneteket magam előtt, hol létező, hol kitalálált színészekkel, díszletekkel. Mindent elképzeltem. És csodálatos volt.

A regényekkel viszont nehezen bírkóztam meg az általános iskolában. Amire vissza tudok emlékezni, majdnem minden pokoli volt.
A Kincskereső kisködmön kiborított.
A Tüskevár volt a mélypont. (Az volt az egyetlen, amit a szüleim végül felolvastak, hogy "meglegyen", és közben állandóan fel kellett kelteniük, mert elaludtam.)
A pál utcai fiúkat nagyon nagyon szerettem. Ez volt az egyetlen. Emlékszem, egy vasárnap reggel fejeztem be az ágyban fekve. Anyukám pedig bundáskenyeret hozott nekem az ágyba teával és reszelt sajttal. - Még az ízét is érzem, és azt, hogy milyen nehéz volt lenyelni a falatokat gombóccal a torkomban.
Az egri csillagokat csak untam. Pár éve én olvastam fel a keresztfiamnak, mint kötelezőt, és akkor már nagyon tetszett.
A kőszívű ember fiait nem bírtam elolvasni. (Nem is tettem meg.)

Aztán jött a Kánaán. Az első középiskolai évben ugyanaz volt a magyartanárom, mint Csöncsönnek. Mózes könyveivel, a görögökkel, és rájöttem, hogy ez mennyire jó!
Az időmérték, ami maga volt a puszta zene, és ami - ugye - elvezetett a XX. század eleji nagy magyar költőkhöz, akik visszanyúltak az időmértékhez. Ezek a ritmusok mindig lenyűgöztek.

Szóval olvasni jó. A kötelezőket is. Bár néha csak utólag.

Adós vagyok még A tüskevárral és A kőszívű ember fiaival. Mindkét esetben olyan rossz az élmény, hogy még mindig nincs erőm belefogni. Talán majd egyszer.
Foglalkoztunk már vele itt a Karakteren nagy általánosságban, hogy mit jelent helyes és helytelen; hogyan ítéljük meg a téves (vagy annak vélt) alakokat. Ideje azonban a konkrétumok vizeire evezni, és kiemelni néhány példát. Mi az, ami engem a legjobban fölbosszant, ha szövegeket hallok és olvasok?…..
sirSör Béla 2019.03.10 15:22:08
@Csöncsön: Azért ez érdekes. Nem emlékszem, köszöntem-e valaha csak úgy, hogy "dicsértessék". Dicsértessék Jézus Krisztus. Nem sokkal hosszabb, és azért jóval ritkábban használjuk, mint bármi mást. Valahogy ebben az esetben nem sajnálja rá az ember sz időt.
Ha már fellengzősség, akkor Laudetur Jesus Christus. Vagy ha az ember úgy érzi, hogy külföldi atyával van dolga. (Amúgy legutóbb sikerült egy nagyon szimpatikus, egyértelműen nem magyar atyának erre "Mindörökké, ámen." köszönéssel válaszolni. Nagyon-nagyon értékeltem.)
Karakter Magyar az arénában 2018.10.19 10:00:00
  A Harry Potter elképesztő sikere kinevelt egy nagyon széles olvasóközönséget, akik megkamaszodva kiköveteltek maguknak egy nekik szóló regénytípust, és világszerte milliók kezdték el olvasni az olyan könyveket, mint Az éhezők viadala, Az útvesztő, A beavatott vagy újabban A…..
sirSör Béla 2018.10.23 11:14:44
Nos. Én szívesen olvasom ezeket a könyveket - felnőttként. Tény, hogy a dolog úgy kezdődött, hogy a kiskamasz keresztfiamnak olvastam fel, illetve mindig lelkesen mesélt róla, hogy milyen szuper könyvet olvasott. Kötelességemnek éreztem elolvasni, hogy tudjunk róla beszélgetni. A Harry Potter szövevényes világa nagyon szórakoztatott. Az Éhezők viadala mondjuk kifejezetten nem tetszett.

Akkor a két kérdés. Hogy hasznos-e. Naná! Mert a gyerekek ma már egyáltalán nem tudnak olvasni. (Ugyan nem irodalmat tanítok, de tanárként látom, hogy egy egyszerű feladat megértése is sokaknak nehézséget okoz.) A betűket ismerik, jórészt el is tudják olvasni a szöveget, de szinte semmit nem értenek meg belőle. Ezek a regények arra jók, hogy vírusszerűen terjedve fejlesszék az olvasási készséget. Hiszen ha el tud olvasni egy Harry Potter sorozatot, a maga párezer oldalával, akkor egy Jókai már igazán semmiség.

Hogy kell-e tanítani, az egy más kérdés. Nyilván nem. És szerintem nem is szabadna a szerzőnek "úgy tenni, mintha nem utálná" ezeket. Azt kell mondani: "Neked tetszik? Nekem nem. Nem baj. Mindenkinek van saját ízlése." Esetleg kérdezze meg, "Neked miért tetszik?" Nem azért, mert azt várja, hogy meggyőzzék, hanem azért, mert hátha jön a visszakérdezés: "A tanárúnak mi a kedvence, és miért?" És akkor végre elindul valami. Ha 50-ből 1 visszakérdez, és 10-ből 1 el is olvassa, már megérte az egész!

Ami a kötelezőket illeti. Általánosban a Pál utcai fiúkon kívül az összes RÉMÁLOM volt számomra. A középiskola már más tészta. Ott szembesültem vele, hogy szeretem a drámákat, a görögöket, a rómaiakat, az abszurdot. (Amúgy meg a színházat, és nyilván ez vezetett el ide.) A regényekkel is megbékéltem. Aztán rájöttem, hogy az Anna Kareninánál jobbat még a földön nem írt senki. (Nyilván ez szubjektív.)

Tehát. Nem tanítanám, mert szubkultúra. Terjed ez tanítás nélkül is. De azt, hogy valaki a szabadidejében olvassa, azt támogatnám. És ha a gyerek beszélgetni szeretne róla, szünetben, akkor kell. És nem baj, hogy a tanár nem olvasta, nem szereti. Csak egy vitaindító gondolat az egész.

Volt egy idős zenetörténet-tanárom az egyetemen. Nem szerette a jazz-t. Én viszont őt nagyon. Mindig vittem neki CD-ket megmutatni. Egy idő után kezdtem olyanokat keresni, ami esetleg közelebb állhat az ízléséhez, mert kissé emlékeztet Debussyre vagy Sztravinszkijre. Mindig meghallgatott, mosolygott, aztán mondta, hogy ez neki még mindig nem zene. Rengeteget tanultam tőle, és rengeteg szabadidőmet töltöttem azzal, hogy kerestem és kutattam. Szerintem hasznos volt. És kedves, boldog emlék.