Akire78 2018.09.14 10:18:06

Sziasztok!
Azon töprengtem, hogy a nárciktól miért olyan nehéz elválni? Nincs arra mód, hogy azt érjük el, hogy mi váljunk számára érdektelenné és ő akarjon válni? Ha van olyan viselkedés részünkről, amivel táplálni tudjuk az egóját, akkor olyan is biztosan van, amivel érdektelenné válhatunk. Nem? Miért ne lehetne egy nárcit is manipulálni? Van valakinek jó ötlete arra, hogyan lehetne elérni, hogy a nárci akarjon szakítani?

Akire78 2018.09.14 13:07:40

@hübrisz: Tudom, hogy nem hülye. És a szájkaratéban is felettem áll, sosem győzhetek semmilyen vitában. És sajnos manipulációban is gyenge vagyok. Hiába mondom neki, hogy orvosi eset (akkor még nem is sejtettem, hogy nárci), szerinte nekem kellene pszichiáterhez mennem. És most kicsit lelkifurdalásom van, hogy egy szörnyetegnek látom, holott nem is az - mostanában legalábbis - és nem is kellene, hogy furdaljon. Pedig tudom, hogy pillanatok alatt el tudja venni a jókedvem, elég csak rámnéznie. Á ez kész őrület, hogy ebbe keveredtem. Még nem tudom elfogadni. És az a legnehezebb, hogy ezzel a tudattal még mellette kell élnem egy jó darabig, amíg lehetőségem nem lesz lépni. :(

Akire78 2018.09.14 13:47:59

@hübrisz:
Tudom, ezért is nem akarok már vele élni, de mégse tudok szívtelen lenni, amikor olyan "elesettnek tűnik". Máskor meg őrjöngő barom. Tudom, mégis olyan nehéz elfogadni. Mindenesetre ezt a számomra új felállást fel kell dolgoznom, és másképp felfogni a dolgokat. Viszont, hogy erre ráébredtem, már tudom mivel kell szembenéznem. Eddig csak találgattam, hogy vajon tényleg én vagyok a rossz? Vagy ez lenne a normális? Mostmár tudom, hogy ez az élet nem normális. És minél több felismerésem lesz, annál inkább csökkenni fog az iránta érzett sajnálatom/megbocsátásom. Ahány cikket olvasok, mindig újabb ismerős dologgal találkozok és azért ez sokat segít, hogy tudom mivel állok szembe és mindenre magyarázatot ad.
Köszönöm!

Akire78 2018.09.13 13:07:09

Kedves Nárciszkertész!

Mekkora nagy felismerés ez a cikk! Nem tudtam, hogy egy nárcival élek együtt 10 év együttjárás plusz 15 év házasság után sem. Rengeteget olvastam utána, hogy mi lehet a baj, érzelmi zsaroló, dühöngő, agresszív, szóbeli bántalmazó, manipulátor? De amikor elolvastam ezt a cikket, minden világos lett. A 47 pontból 40 igaz rám!!! Csak sajnálatból és félelemből vagyok még vele, de már csak púp a hátamon. Nem akarok vele élni. Olyan boldogok lehetnénk nélküle!

Amikor összejöttünk a nárcimmal ő 18 volt én pedig 15. Szinte gyerekként felnéztem rá, teljesen természetesnek vettem, hogy ő irányít. Elfogadtam az alárendelt szerepet, mert kiskoromtól kezdve ezt láttam, hogy a férfi az úr. Jól elvoltunk nagyon sokáig, amíg mindenben megegyezett a véleményünk, közösek voltak a céljaink. Sok hülye szokását átvettem, a véleményével egyetértettem. De eljött az az idő, amikor saját akaratom, véleményem támadt. Onnan kezdve jöttek a problémák. Amikor nem akartam elfogadni, hogy nem járhatok el edzőterembe, mert ő nem enged, amikor nem akartam elfogadni, hogy nem enged főiskolára menni, és én előzetes megbeszélés nélkül beiratkoztam. Mindig lekezelő volt velem, utálta a családomat, mindig az ő baráti körébe jártunk, az én barátaim háttérbe szorultak. Amikor a kicsi gyerekekkel otthon voltam, akkor kezdődtek a számomra egyre elviselhetetlenebb viták. Mindig ingerült, ideges, dühöngő természetű volt. Ezt sosem tudta levetkőzni. Ha ideges volt valamiért, annak mindig én voltam az oka. Folyton meg akarta mondani, hogy mit tegyek, bírálta az elvégzett házimunkámat. Többször is elmondta, hogy utál hazajönni, nem bír elviselni, azért tekereg folyton. Mindig haverokkal sörözött, sokszor töltöttem a péntek és szombat estéimet egyedül a gyerekekkel, míg ő dorbézolt. Persze kívülről mindenki azt hitte, hogy mi vagyunk az álompár, mert amíg a haverjainak a feleségei zsörtölődtek a kimaradások miatt én csendesen nyeltem magamba a dühömet és neki nem tettem szóvá. Irigyelték is a barátai, hogy milyen jó felesége van.

A magányos estéken a közösségi oldalon kerestem társaságot magamnak. Megismerkedtem valakivel, aki felnyitotta a szemem. Akkor jöttem rá, hogy nem kell így élni, és nem ez a normális, hogy a nő elnyomás alatt van. Egy ilyen eset után összeszedtem minden bátorságom és elé álltam, elmondtam neki, hogy el akarok válni. Előbb el se hitte, csodálkozott, hogy nem volt semmi jele ennek – mert soha nem szóltam neki róla - , aztán szép szóval próbált észhez téríteni, hogy biztos bekattantam, mert sokat voltam egyedül otthon (mivel nem dolgoztam), meg hogy biztos korai klimaxom van . Aztán ragaszkodtam a vágyamhoz és őszintén elmondtam neki, hogy kikkel beszélgettem míg ő nem volt itthon és hogy azokkal az emberekkel jól éreztem magam és hogy őt már nem szeretem és nem akarok vele élni. Akkor bedühödött, megfogta a nyakam és elmondott mindenféle riherongynak. Fenyegetőzött, hogy megkeresi azt az embert, akivel beszélgettem, és megöli, engem is meg akart ölni, aztán azt mondta, hogy öngyilkos lesz. Aztán fenyegetőzött azzal, hogy elmehetek akárhova, de a gyerekeket nem vihetem, mert be fogja bizonyítani a bíróságon, hogy rossza anya vagyok. Aztán sírt, hogy ez nem én vagyok, hogy térjek észhez, nem rombolhatom szét a családunkat, nem tehetem ezt vele, ő belehal, ha elhagyom. Szóval széles volt a repertoár, volt könyörgés, szerelmi vallomás, gyilkossággal fenyegetőzés, érzelmi zsarolás…
Végül maradtam, de a válási szándékom is maradt és havonta egyszer kitört belőlem, egy-egy újabb veszekedés erejéig. Nem tudtam hova menni és a gyerekeket nem akartam otthagyni, sőt belekeverni se. Ezután borzasztó hónapok következtek. Ő teljesen kifordult magából, igazi mintaapává változott, hozta vitte a gyerekeket az óvodába, iskolába, ebédet főzött, mosogatott (mondván, hogy ezzel csak nekem kedvez, hogy ne kelljen vele foglalkoznom). Nekem drága ajándékokat vett, minden nap elmondta, hogy mennyire szeret, hogy nem tud nélkülem élni, de nem mehettem sehova edzeni, nem mehettem a barátnőimhez, nem mehettem el tanfolyamra, ahova vágytam, mert iszonyatosan féltékeny volt. Éjszaka nem aludt, csak sóhajtozott és ezt rettenetes volt hallgatni. Mindenkinek panaszkodott, hogy el akartam hagyni, pedig ő olyan jó ember. Folyamatosan bűntudatot keltett bennem, hibáztatott, emlegette a múltat, hogy én okoztam ezt a fájdalmat neki, hogyan bízzon ezek után bennem. Hiába mondtam neki, hogy már nem szeretem, mintha meg se hallotta volna, azt mondta, legalább csináljak úgy, mintha szeretném. És mások szemében én voltam a szemét kurva, akinek nem kell ez a „drága jó ember”.

Nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Hogyan lehetne erre felkészülni? Hogyan lehetne könnyebbé tenni? Hogyan tudom a gyerekeket megkímélni a harctól? Az biztos, hogy nem akarok vele egy légtérben maradni a bejelentésem után, mert akkor megzsarol, megpuhít, vagy befenyít és úgy járok, mint 3 éve... maradok. Pedig már nagyon nem akarok.

Mit tegyek?

Akire78 2018.09.14 08:25:45

@hübrisz: Köszönöm a válaszod! Sokat segített. Az idegrendszerem elég erősnek tartottam eddig, hiszen 25 évet kibírtam, de most kezd elgyengülni. Ettől tartottam, hogy olyan lesz, mint amit leírtál. Nem lehet megúszni. pedig mindig abban reménykedtem, hogy majd ő akar elhagyni, vagy hogy békésen meg tudjuk beszélni a válást, de hiú ábrándok.
Igyekszem megtervezni alaposan a dolgot, már elkezdtem pénzt megtakarítani. Ez sem volt soha egyszerű, mert ugyan van saját jövedelmem, de abból megy minden háztartásra, kajára, ruházkodásra, rezsire. Mikor elfogy, akkor ad egy keveset, hogy következő fizuig kibírjuk. Épp tegnap mondta, gúnyosan mert nem főztem este teát, hogy milyen jól elennénk mi a gyerekekkel nélküle, mennyit spórolnék, ha nem kellene teára, kávéra, sörre költeni. Amikor plusz pénzt kaptam, ő már előre elköltötte, hogy elektromos garázskaput csináltatunk belőle.
Mindig éreztet, hogy tőle függünk, hogy nélküle nem boldogulnánk - pedig ha tudnák, hogy milyen boldogok tudnánk lenni nélküle!
És utálom, hogy a gyerekeket folyton basztatja, és ha a védelmükre kelek, akkor leordít, hogy rombolom a tekintélyét. Nem akarom, hogy a gyerekeim egy nárci árnyékában nőjjenek fel, és belőlük is azt csináljon.
Sajnos nincs senki akivel ezt megbeszélhetném a környezetemben. Régen sokat panaszkodtam rá, a barátnőim utálták is, mindig mondták, hogy minek vagyok akkor vele. Azért, mert van jó oldala is, válaszoltam én. Bárcsak akkor okosabb lettem volna, bárcsak akkor tudtam volna előre, hogy mibe sodródom...

Akire78 2018.09.13 13:36:52

Hú, rengeteg sztorim van, amit hetekig tudnék mesélni!

Mindig százszor meg kell gondolnom, hogy ha valamit szeretnék kérni tőle, vagy csinálni, akkor milyen hangulatában kezdjem el mondókámat és hogyan. Ez borzasztóan nehezemre esik. Hiszen mindenki mással olyan jól el tudok beszélgetni, minden vágyamat el tudom mondani bárkinek, de ennek az embernek az én nárci férjemnek nem lehet. Képtelen vagyok rá.

Egyszer bejelentettem, hogy szeretnék elmenni egy 3 órás jógafoglalkozásra, - ami természetesen egy másik városban volt - mert régi vágyam, hogy kipróbáljam és ne csak otthon egyedül kínlódjak. Egy héttel hamarabb szóltam róla.
A vasárnap délután lévő esemény előtt szombaton este megemlítettem neki, hogy ugye nem felejtette el, a vasárnapi programomat és vigyáz a gyerekekre?
Természetesen bólogatott hozzá.

Másnap délelőtt ideges és ingerült volt. Megkérdezte, hogy akarok eljutni a jógára. Mondtam neki, hogy vonattal. Erre ő kérdőn nézett rám, hogy akkor ők a gyerekekkel addig mit csináljanak? Nem gondolom, hogy a gyerekeknek az anyjukra lenne szüksége vasárnap délután, mert hétköznap alig találkozunk? Nem baj, az a fontos, hogy ÉN jól érezzem magam, menjek csak nyugodtan el, de nem vonattal. Majd Ő lesz olyan kedves és önfeláldozó és bevisz autóval. De a gyerekeket sem hagyjuk otthon, jönnek ők is és amíg én jógázok, addig elmennek az állatkertbe.
Ekkor már majdnem felrobbantam, mert az idegeim pattanásig feszültek.
Egész úton szónokolt, hogy milyen önző vagyok, hogy nem foglalkozok senkivel, csak magammal, és a gyerekekkel se törődök soha, milyen rossz anya vagyok. És hogy őt miért nem hívtam jógázni? Mert szívesen kipróbálta volna. És hogy én milyen szemét vagyok. Ekkor kínomban már sírásban törtem ki, de nem mondtam semmit a vádjaira. A gyerekeknek sem volt kedvük ilyen hangulatban álatkertbe menni. Úgyhogy annyit mondtam, hogy ilyen hangulatban sehova sem megyek, forduljunk haza. Mire Ő: Nem! Ha már itt vagyunk és ez nekem annyira fontos, akkor menjek csak. És bekísértek mind a hárman a jógaterembe, majd mikor végeztem, már ott toporogtak a bejáratnál.
Azt hittem ilyen nem létezik. De mégis van!