Regisztráció Blogot indítok
Adatok
sas32

0 bejegyzést írt és 4 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

2008.05.29. óta tag.
Admin Szerkesztő Tag Vendég
Tékozló Homár 2008 legcsodálatosabb mondata 2008.05.29 12:15:04
Nem akarom elkoptatni a felsőfokot, de ezt nehéz meghaladni. KTom fotózta szerdán a Varsányi Irén utcában. A megszólítástól az első mondat enigmatikus zsenialitásán át a befejezés fenyegetéséig végig éreztük azt a bizonyos lúdbőrzést, a tökéletesség érintését. Respekt…..
sas32 2008.06.03 15:36:12
sas32 2008.05.30 23:17:36
Találtam egy kis olvasni valót nem rossz! Szily László birizgálja a jóízlés határait Szily László sajtómunkás, Gyurcsányisztán és a New Age istentelen, hazátlan és műveletlen gyermeke, a nagyon viccesnek szánt dolgozatát megírta. Miután a tisztességes hadviselés szabályai a meghívott ellenfélnek mindig szabad elvonulást rendelnek, ezért mint meghívó és vendéglátó fél, véleményét tiszteletben kell, hogy tartsuk, annak tartalmát nem kommentáljuk, hiszen a szállóige szerint is „a stílus maga az ember.” A történelmi hűség kedvéért pusztán annyit szükséges megjegyezni, hogy Szily úrnak sehová sem kellett – mint írja – belopóznia, hiszen sorszámozott, „Tisztelettel és szeretettel meghívom” kezdetű, Torgyán József kézjegyével ellátott meghívóját saját kezűleg kézbesítettem számára, tehát szívesen látott vendég volt a Megújuló Magyarországért Mozgalom március 14-i zászlóbontó és programadó nagygyűlésén a budapesti Marczibányi Téri Művelődési Központban. Ennyit a bátorságról és a tényszerűségről.... Mellesleg érdekes volna Szily úr mindig bátran vitriolba mártott tollából olyan tényfeltáró írást is olvasni, amelyben esetleg böszme miniszterelnökük „mi az, hogy nagyon is” kétes meggazdagodásáról rántja le a leplet, esetleg a félkegyelmű Gyurcsányi ártatlanok vérében gázoló „apró családtagjairól” élcelődne, vagy a gyomorforgató meleg fesztivál abberáltjait vesézné ki, esetleg a szadesz pedofil programját állítaná pellengérre, netalántán az izraeli lobogót vagy a Menórát tenné gúny tárgyává. Erre persze hiába várunk, hiszen Szily úr egy gyáva, sehonnai bitang ember, aki csak addig merészkedik, ameddig a póráza engedi, vagy ameddig a láncra vertek a kerítésükig elérnek. Semmit nem bíz a véletlenre, olyan terepre soha nem téved, amely szellemi, esetleg a szakmához mért irodalmi teljesítményt követelne tőle. Butaságára ráadásul büszke, ami egy férfi embertől különösen visszataszító. Szily László bértollnok sajnálatos módon, az egész balliberális médiavilágot szimbolizálja, hiszen ez az ember - az aczélendrék, a havashenrikek, a mesterákosok, a bánóandrások, a bölcsistvánok, a neygyörgyök, a bolgárgyörgyök, az oroszjózsefek, a mélykuti ilonák, és a kálmánolgák „szellemi” örököse, a kanális média hozzájuk méltó képviselője. A bértollnokoké, a médiamogulok, a tartótisztek lakájaié, akiket pusztán csahos kutyaként tartanak lábnál, akik csak akkor mernek ugatni, ha arra parancsot kapnak. Akik mindmáig csakis azért működhetnek, tarthatnak fenn lapokat, televíziókat, médiaiskolákat, mert még életükben nem kellett igazi versenyben megméretniük önmagukat, még életükben nem kellett maguktól pénzt előretemteniük a megélhetésükhöz vagy egy szerkesztőség működtetéséhez, mert a munkát még hírből sem ismerik: állami és magánpénzekkel tömik ki őket, ezekkel az ingyenpénzekkel, az adófizetőkből kisajtolt milliárdokkal biztosítják számukra a médiafelületeket. Ha ez a pénzforrás nem lenne, a kutyát sem érdekelnék, senki nem olvasná a fércmunkáikat, senki nem nézné őket. Képletesen szólva: amíg mások több kilós hátizsákkal, bakancsban ússzák a kétszáz métert, addig ők áramvonalas úszóruhában szelik a habokat. Szily ezen bértollnokok mintapéldánya, akik kizárólag azért ronthatják még a levegőt és butíthatják szakmányban a magyar nemzetet, mert a jogalkotó által már eleve halálra ítélt médiatörvény, valamint az alantas eszközökkel - mellesleg a Fidesz asszisztálásával - több esetben is vakvágányra futtatott ügynöktörvény nem forrasztotta a torkukra az artikulálatlan, idióta röhögést, nem fagyasztotta még a képükre a vicsorgó gyűlöletet. Egy a lengyelekéhez méltó, következetesen végrehajtott ügynöktörvény ebben a boldogtalan kis hazában titkosügynökök, rendőrségi besúgók, párttitkárok tömegét takaríthatná el a csak nevében magyarnak nevezett médiavilágból, és akkor a kiürült szerkesztőségeket, főszerkesztői székeket végre tényleg a szólás-és véleményszabadságért, egyszersmind a szabad, értékteremtő sajtóért munkálkodó, ma szégyenletes módon akár több évtizedes szerkesztői gyakorlattal is partvonalon kívülre szorított szakemberek foglalhatnák el. Az ebben az akolban szocializálódott Szily László tehát nem is értheti, hogy az MMM nagygyűlésén idézett költő miért hívott fel a templomok és az iskolák megmentésére, megvédésére. Szily bértollnoknak fogalma nincsen a nemzeti, de egyáltalán az egész keresztény eszme- és szimbólum rendszerről. Ezért áll értetlenül egy nemzeti rendezvény piros-fehér-zöld színű virágdíszítése előtt, holott az talán még megengedhető nekünk a hazánkban, hogy ne a kék-fehér, Dávid csillagos lobogót formázzuk meg virágcsokorként a saját rendezvényünkön. Nem tudom, hogy lélekgyógyász szakember látta-e már Szily László sajtómunkást, egy biztos: ha egymagában marad a négy fal között, vagy egy óvatlan pillanatban a tükörbe pillant, szomorú látványban lehet része. És ezt ő is tudja, éppen ennek súlya nyomja ezeknek a félresikerült életű embereknek a vállát: saját tehetségtelenségüket, az értékek és az értéktisztelők, azaz a biztos értékrendszerrel rendelkezők gyűlölete készteti önkifejezésre őket; megrendelésre dolgoznak, maguktól értékteremtésre képtelenek. Ami ugyanis a lélekből hiányzik, azt semmilyen toll vagy számítógép nem kelti életre. A gyurcsányisztáni, és a gyurcsányi kreatúra prototípusa Szily László, akiben testet ölt mindaz, ami a hívő és nemzetének hagyományait, történelmét tisztelő, azért tenni akaró, jövőképpel rendelkező embereket taszítja. De ne csak taszítsa: tegyünk ellenük. Higgyük el, hogy ők csak a saját terepükön nagylegények, saját szemétdomjukon érzik csak magukat biztonságban, DE OTT IS LEGYŐZHETŐK! Nem véletlen, hogy egyik megmondó emberük sem vállalja soha a szellemi megmérettetést egyetlen jobboldali, nemzeti újságíróval szemben sem, kizárólag az ólmelegben, a sajátjaik között érzik magukat biztonságban, ahol a fény nem tör utat a gyűlölet sötétjében. Ha bármelyik utódunk egyszer majd összehasonlítja a Terror Házában kifüggesztett gyilkosok arcélét a mai „médielit” tablójával, nem lesz a véletlen műve, ha némi hasonlóságot vél felfedezni a selejt emberek népes táborán belül. Nemes eszközökkel tehát, de küzdeni kell ellenük, tisztességre kell nevelni őket, és akár a bírósági pereket is vállalni kell, hogy móresre tanítsuk őket. Nem egy és nem kettő megtanulta már, hogy a tragikus hazai állapotok ellenére mégis jogállamban élünk, és a becsületében, tisztességében meggyalázott embernek - ha idővel is, de - igazságot szolgáltat a bíróság a bértollnokokkal szemben. Ma is dolgozik olyan sajtómunkás, aki márcsak akkor fogta fel, hogy felbérelték - s azt, hogy csak addig kellett, amíg a piszkos munkát elvégezte -, amikor a törvény szerint rabosították. El is bukták a pert, és becsületére legyen mondva, ott is hagyta a szerkesztőséget, elment a kedve a bértollnokságtól. Példájával nincsen egyedül, mert nem egy nagy szerkesztőség fizetett már jelentős kártérítést azoknak, akik felvették a kesztyűt, nem hagyták szó nélkül nevük sárbatiprását. Szily bértollnok - írása szerint - nem ismerhette meg a Megújuló Magyarországért Mozgalom téziseit, pedig ha a rosszindulattól vezérelve nem pusztán a bárgyú élceken töri a fejét a nagygyűlés alatt, számbavehette volna mindazt, amiért a mozgalom zászlót bontott. Ne csüggedjen azonban a bértollnokok bajnoka, mert reményeink szerint ha Isten erőt ád mindnyájunknak zászlóbontóknak, a tézisek gyakorlati megvalósítását hamarosan saját bőrén is megérezheti Szily úr, hisz közel már az idő, amikor a bértollnokok hada megtanulja, milyen is a sajtóetika és a szakmai tisztesség. Jól jegyezzék meg a nevét és nézzék meg az arcát, bár mi a kuruc.infoval ellentétben nem kérjük és nem adnánk ki a telefonszámát, mert egész egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak rá. Mert Szily úrra haragudni fölösleges, elfelejteni őt - és mindnyájukat - azonban nem szabad. Jeney Attila
sas32 2008.05.30 23:22:53
Homár klasszikusok: Karfiolbaszó
Szóljon hozzá itt! (10), szerző: Dr. Stein, Címkék: Homar
Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Karfiolbaszónak hívták. Nem csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a dugható kisállatokat. Tizenkilenc volt a dugható kisállat. Éppen akkorra növekedtek meg, mikor az Index.hun vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

- Anyám, én elhajtom most ezeket a dugható kisállatokat a vásárra.


De az anyja:

- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a dugható kisállatokat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy dugható kisállatot visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér az Index.hura. Odamegy hozzá a vásárban Szily László, közíró úr, a blog ura, és azt kérdi tőle:

- Hát hogy adnád nekem ezeknek a dugható kisállatoknak párját?

- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.

- Ejnye - mondja a Szily László, közíró úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, közírónak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!


Szily úr mögött ott volt két katona. Rájuk parancsol:

- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A dugható kisállatokat is hajtsátok oda.


Odakísérték Karfiolbaszót Szily László, közíró úr házához. A dugható kisállatokat ingyen elvették tőle, Karfiolbaszóra meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a dugható kisállatok ára!

Azt mondja Karfiolbaszó, amikor föltápászkodott a deresről:

- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Szily László, közíró urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Karfiolbaszót, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Karfiolbaszó, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Karfiolbaszó szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új blogot csináltat a Szily László, közíró úr! Felöltözött erre Karfiolbaszó ácsruhába, úgy ment el az Index.hura. Az új blog fele már készen volt. Az kódok mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Karfiolbaszó odament, méregeti a blogmotort, mint egy Bácsfi Diána.


Szily úr meglátja, hogy valami külső országi Bácsfi Diána van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.


Azt mondja Karfiolbaszó:

- Külsőországi Bácsfi Diána vagyok! Igen híres, mondhatom.

Szily László, közíró úr mindjárt aggodalomba esett a blog miatt. Megkérdezte:

- Jó lesz ez a blogmotor?

Azt mondja a Bácsfi Diána:

- A motor, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb kóddal berakni, mivel ez nem erre való.

Szily úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre Bácsfi Diánának:

- Van nekem egy másik blogom, szebbnél szebb kódok vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet szippantok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fospunepás embert a másik blogba. Ő maga persze hintóra ült az Bácsfi Diánával.


Mennek ki a másik blogba. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi Bácsfi Diána az alkalmas kódot, hogy melyik is volna jó a blogra. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fospunepás embert, hogy szippantsák ki a kódokat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik Bácsfi Diána a Szily úrral egy mély völgybe, ahová a kódszippantásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző kódott. Rászól Bácsfi Diána a Szily úrra:

- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Szily úr átöleli a kódot, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Karfiolbaszó. A kód másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a dugható kisállatok árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

- Nem vagyok én Bácsfi Diána (aki az Árkádban szarik), hanem én vagyok Karfiolbaszó! Emlékszik: a dugható kisállatos!. Az is leszek most már mindég, Karfiolbaszó! Akinek az úr erőszakkal elvette a dugható kisállatjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!


Evvel otthagyta Szily urat. A száz fospunepás kiszippantotta a kódokat, aztán elpihentek, és várták Szily urat az Bácsfi Diánával vissza. Elunta várni végül őket a száz pospunepás ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész blogot. Nagy sokára megtalálják Szily urat, de az Bácsfi Diána sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Szily úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

- Nem Bácsfi Diána (aki az Árkádban szarik) volt az! Hanem a gazember Karfiolbaszó, akinek a dugható kisállatjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Szily urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Karfiolbaszónak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.


Felöltözött tudós Homár Mollának, kocsit fogadott, s elhajtatott Szily városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi Homár Molla.

Kérdi a fogadóstól:

- Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Szily úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Karfiolbaszó, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Szily úr házához, hogy van itt egy külsőországi Homár Molla, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Szily úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Homár Molla nagy vártatva válaszol:

- Ha lehet, meggyógyítom!


Megvidámult egy kicsit Szily úr. Karfiolbaszó pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Szily úr meg Karfiolbaszó. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Karfiolbaszó elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

- Nem vagyok én doktor, hanem Karfiolbaszó! - mondta Karfiolbaszó.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a dugható kisállatok árát.


Aztán azt mondta:

- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Szily úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a Homár Molla után kérdezősködtek:

- Nem volt az Homár Molla! Hanem Karfiolbaszó!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy (Muki), aki valóban meggyógyította Szily urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Karfiolbaszó. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Karfiolbaszónak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Szily urat megkeresni. Aba Botondnak öltözött, szerzett magának egy Combinot, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a Combinót.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.


Karfiolbaszó odalép, s azt mondja annak az embernek:

- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

- Megteszem.

- No, hát - mondja Karfiolbaszó -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Szily úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Karfiolbaszó! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Szily úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

- Én vagyok Karfiolbaszó!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.


Hamar mondja erre Szily úr:

- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Szily úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Karfiolbaszó akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

- Nem az volt a Karfiolbaszó! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Karfiolbaszó csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a dugható kisállatok árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Karfiolbaszó eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.
felhasználási feltételek adatvédelmi tájékoztató segítség jogi problémák dsa impresszum médiaajánlat süti beállítások módosítása