Adatok
fajalatt
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
A váci megyéspüspök az elsők között főpásztorként kimondta, amit sokan felvetettek már az egyházban. Megkérdeztük, miért gondolja így...
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Az alábbiakat ajánlom szeretettel Barsi Balázs atyától:
„A cölibátus alapja a mi Urunk, Jézus Krisztus példája és rendelése. A megtestesült Ige teljesen vállalta az emberi létet, azonban nem nősült meg, hanem szüzességben élt, mert földi életét teljesen az Atyához fűződő kapcsolata határozta meg. S ő nyilatkoztatta ki, hogy Istennek bizonyos személyekre vonatkozólag az az akarata, hogy ugyanezzel a kizárólagossággal kötődjenek hozzá, mert számukra ebben valósul meg a mennyek országa, ez az Istennel való személyes egyesülés egyetlen lehetősége. A cölibátus mint gyakorlat pedig az apostoli korra nyúlik vissza, az ősegyház nős papjai ugyanis a szenteléssel egyidejűleg feleségükkel megegyezve abbahagyták a házaséletet, s a továbbiakban úgy éltek együtt, mint testvérek. Egyébként a görögöknél és ortodoxoknál sem nősülhetnek a papok, viszont pappá szentelnek nős férfiakat is. E gyakorlat alapja a nagy keleti egyházszakadás utáni (vagyis nem egyetemes) trullói zsinat határozata, mely az egyszer nősült férfiak pappá szentelésének ősi hagyományát úgy értelmezte, hogy a felszentelt nős férfiak papi szolgálatuk mellett folytathatják házaséletüket. (A mai általános szokás nem is ez, hiszen a görög papokat közvetlenül az esküvőjük után szentelik fel, vagyis éppen akkor kezdik el házaséletüket, amikor elődeik abbahagyták!) Egyébként az, hogy a görögöknél pap lehet házasember, püspök viszont csak nőtlen férfi lehet, nyilvánvalóan utal az Úr Jézus tanítására és az ebből kialakuló eredeti szokásra.
A Római Egyházban ezzel szemben később az vált gyakorlattá, hogy eleve a nőtlen férfiak közül választják ki a leendő papokat, akik azután a cölibátust a mennyek országáért vállalják. Lehet ezt a gyakorlatot bírálni, lehet különböző pszichológiai, szociológiai és egyéb érveket felhozni ellene, azt azonban nem szabad megkérdőjelezni, hogy a cölibátus eredete elsősorban teológiai, mert isteni elrendelésből fakad, és a teljes önátadás életformájává alakulva az életszentség kiváló útja. A görög papok családi életükkel példát adnak a szent házasságra, a római papok életformájukkal viszont arról az eljövendő életről tanúskodnak, ahol „már nem nősülnek és nem mennek férjhez, hanem élnek, mint Isten angyalai a mennyben”.
Persze az ember gyarló, és a pap is követ el bűnöket, akár a hatodik parancs ellen is, de Boldog John Henry Newman bíboros érve ma is áll: a házasságban élő protestáns lelkipásztorok ugyanolyan és legalább annyi bűnt elkövettek a hatodik parancs ellen, mint a katolikus papok. Vagyis nem a cölibátus ezeknek a bűnöknek az oka, hanem az áteredő bűntől megsebzett emberi természet rosszra való hajlama, és nem is a cölibátus eltörlése a megoldás, hanem Isten akaratának, hívó szavának hűséges követése.
A cölibátussal kapcsolatban tehát ne azt keressük, hogy szerintünk mi a jobb azoknak a katolikus férfiaknak, akik papságra készülnek, hanem hogy mi Krisztus akarata rájuk vonatkozóan, ahogy azt az Egyház kezdettől fogva felfogta és megértette. És imádkozzunk papjainkért, hogy vállalt életformájukban hűségesen kitartsanak.”