Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Szivárványbontás

0 bejegyzést írt és 10 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
Azokat a személyeket, akik kényszeresen edzenek, hogy minél „tökéletesebbé” tegyék a testüket a pszichopatológiában inverz anorexiásnak nevezik. Inverz, mert a tünetek szintjén éppen az ellenkezőjét látjuk, mint anorexia nervosa esetében: izmos, sportos test, kínosan egészséges étrend, napi…..
Szivárványbontás 2017.07.09 10:24:52
Az előz témát olyannak éreztem mint az újramelegített másnapos ebéd. Bár lehet, csak hosszabb bemelegítés kellene...
Ez a téma viszont elevenembe vág.
Elmondom miért.
Határozott nő vagyok, és nagyon gyakorlatias, ami azt jelenti, hogy sok olyan dolgot megcsinálok, amit sok nagyvárosi férfi nem. A férfiak ezért inkább férfiként tekintenek rám, nem nőként. Ugyanakkor -mintegy védendő - nagyon alkalmazkodó és altruista is vagyok, s ha engedem ezt bárki kihasználja. (ez tapasztalat) Volt egy társam, sok évig, igazi lovagias férfi volt, vele nagyon jól passzoltunk. Lényegtelen miért, de vége lett. Próbáltam férfiakkal ismerkedni, de a határozottságom miatt nem jöttem be senkinek. Ahogy egy üzleti partnerem mondotta a férfiak nem viselik jól a határozottságomat, viszont mellettem egy kevésbé férfias férfi elveszne.
Aztán elfordultam a férfiaktól. ÉS kizárólag a nők érdekelnek. Ez a kör azonban még ennél is bonyolultabb és sokszínűbb...
Az átváltásnak vannak olyan hozadékai, hogy hetero nők még barátságból sem érdekelnek, mert nem akarom hallani, hogy a férjük így vagy úgy. Ugyanakkor szellemi partnerként férfiakkal is szívesen beszélgetek, ha nem jelenik meg az agresszió a verbalitásukban, vagy ha igen figyelmeztetés ellenére sem hagynak fel vele.
Én ember vagyok, női testben. Rengeteg férfiak által végzett dolgot csinálok, ugyanakkor anya is vagyok, tehát női szerep szerinti dolgokat is. És nem akarok lemondani egyikről sem, mert mindegyik örömet okoz, s csak azért mert a társadalmi szerepeket biológiai nemhez osztották nem fogok kevesebb lenni. Mert ha el kellene hagynom, kevesebbnek érezném magam, elveszni éreznék valamit magamból, és hiányozna.
Bántottak férfiak, testileg és lelkileg is, és bármikor azt látom, hogy férfiak bántanak náluk gyengébbeket az a harcias énem kerekedik felül, aki megvédeni akarja a gyengét. Érzem magamban ezt harcias férfiellenes erőt, de nem akarok semmilyen zászló alá beállni, mert félrevinne. Nem akarok újra áldozat lenni, s bár el tudnám képzelni az életet férfiak nélkül is, nem fogadhatom ezt el, mert az ember két nemű. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nincs olyan nagy különbség a két nem között, a társadalmi nemi szerepek nagyították fel, és betonozták be. Nincs bajom a sokszínűséggel, de ne egyedenként legyen, hanem egyeden belül. Ebbe a sokszínűségbe azonban nem férhet bele az agresszió semmilyen formája! A társadalmi nemi szerepek fél emberré teszik a férfit és a nőt. A nevelésnek épp az lenne az egyik feladata, hogy egész embereket neveljen, vagy legalábbis közelítsen ahhoz. Persze a biológiai nemi szerephez viselkedésbeli különbségek is társulnak. Azonban ez tanulható is, és nem felnagyítani, elkülöníteni kellene.
A harcias irányzatok logikája: logikailag vagy az én állításom igaz, vagy a másik, ami ellentéte az enyémnek. Egyik sem képes még arra, hogy belássa, mindkét állítás igaz, egyszerre. Ezért logikailag meghatározott a viselkedésük: az én állításom lehet csak igaz, különben én magam nem vagyok igaz, és pusztulnom kell. Egyetlen lehetősége, hogy harcosan védje saját magát, saját mémrendszerét, úgy, hogy minden megengedett eszközzel pusztítja azt, ami saját mémrendszerétől idegen, és annak létét fenyegeti. De ha általánosságban nézzük, akkor ez az előző témánkkal is összefüggésben van.
A sérült bizalom a mai válsággal terhelt időszakban új élet stratégiákat alakít ki, miért legyek kiszolgáltatva egy férfinak, ha a saját lábamon is meg tudok állni? Nem kell ahhoz egy férfi anyagi támogatása, hogy gyereket neveljek. Ha egyedül is meg tudom tenni, miért vegyek egy terhet a nyakamba? sőt, egyedül kedvezőbb az életerő felhasználásom, mintha azt egy férfival tenném közösségben. Legalábbis a társadalmi nemi szerepleosztás mai elve szerint. És egyébként van egy mondás: azért a kis kolbászért nem kell megvenni egy egész disznót.
(viszont elárulok valamit, amit sok nőtársam is megerősít: ha a nők tudnák mennyivel jobb egy nővel szeretkezni, a férfiaknak nem sok esélye maradna).
a mi kultúránkban a fiúgyereknek nagyobb értéke van, mint a lánygyereknek. Nem hangosan kimondott ez, csak elejtett szavak, amik a lánygyerek egész életét megmérgezhetik. Hogyan éljen együtt egy életen át azzal az érzéssel, hogy az istenként tekintett apa számára nem elég értékes? Sehogy. Olyan ez, mint akit gyerekként elraboltak, s felnőttként az elrabolt gyerekek kiszabadításán dolgozik. Tehát a sérüléseket nem lehet meg nem történtté tenni. Talán meg lehet élni, biztonságban valaki mellett, és utána megtalálhatja azt a módot, amelyben ennek ismétlődését megelőzheti mások esetében, s nem kiiktatni akarja az életéből azt, ami emlékeztetné a meg nem élt/feldolgozatlan sérüléseire. Paradoxon: az elme fájdalomkerülő elve csak fájdalommal írható felül elv alapján mely elme alkalmas erre? Mert ezek a fájdalmak újra és újra megjelennek, csak nem olyan elementáris erővel.
Szivárványbontás 2017.07.23 21:33:44
A határozottság nem jelenti azt automatikusan, hogy a határozott határozza meg a kapcsolatot, a másik fél pedig követi. Csak annyit jelent, hogy tudja mit akar. A határozatlanabb is lehet, hogy tudja, nem feltétlen annak hiányából fakad a határozatlansága. Mondjuk inkább követő típus, vagy együtműködő, csak nem aszertív. A kommunikáción is sok múlik, a bizonytalanság lehet csak abból fakad, hogy figyeli a másik reakcióját. A határozottság látszatával a dominancia képzete is társulhat, tehát hogy aki határozott az dominál is. Ez a téves összekapcsolás aztán ki is alakítja a szerepleosztást. A kérdés, hogy a határozott elfogadja-e ezt a leosztást? A gond az, ahogy te is írod, csak máshonnan közelítem meg, hogy ez esetben sérül a kapcsolatok két alapelve: a kölcsönösség és az együttműködés. Ha pedig ez folyamatosan sérül, akkor csak idő kérdése, hogy mikor bontják fel a kapcsolatot. A kapcsolatban betöltött szerepek féloldalassá teszik az embert, ahogyan a társadalmi munkamegosztás is ezt eredményezi, a multipotenciális ember unipotenciálissá válik. Miért úgy írod,, hogy az egyik félnek KELL megjeleníteni bizonyos vonásokat? Ez azt jelenti, hogy pl a másik mindig átengedi a másiknak azt a dolgot, s mivel valakinek fel kell vállalni,így muszáj olyannak lenni. Tehát ebben az esetben a másik, az átengedő fél az irányító/meghatározó, még akkor is, ha épp az irányítást engedi át.
Az önkéntes kapcsolatok másféle elven működnek, mint a "kötelező" kapcsolatok. Ez utóbbiban is megvan a kapcsolatból kivett haszon, ami leginkább anyagi jellegű, az önkéntes kapcsolatban azonban érzelmekkel, érzésekkel "üzletelünk", s ott nagyon kényes az egyensúly megtartása. Az önkéntes kapcsolatban -figyelmen kívül hagyva a szado-mazo esetet - azt gondolom, hogy alapból az a feltétele, hogy a legkevesebb energiával a legtöbbet kapjon mindkét fél. A legkevesebb energia itt kicsit másként értendő? pl ha félni kell attól, hogy a másik megszerzi a vezető szerepet, akkor szükséges energiát fektetni a védőintézkedésekbe, így - bár feleslegesen - de magasabb befektetést igényel. A bizalom szükségtelenné tesz egy sőt felesleges energiabefektetést, s az így megmaradt energiát sokkal inkább kamatozó befektetésre lehet fordítani. Máshonan nézve a kapcsolatba önvédelmi funkciókra fordított energia nem térül meg tehát magasabb befektetés, kisebb hozam. Nagyobb az esélye az építő beruházások magasabb hozamának. Még akkor is, ha mindig ott a vége a kapcsolatnak opció. Ha úgy tekintünk a kapcsolatra, hogy amíg tart, a lehető legtöbb jót éljük meg benne, és bár tudjuk, hogy ha máskor nem, de életünk befejezésével a kapcsolat biztosan megszűnik, és e szerint viselkedünk, akkor nem az önvédelemre kell energiát fordítani, hanem azokra a dolgokra, mik jutalomhormontermelést fognak okozni. Ha azt vizsgálom, hogy a másik fél mit gondol és e szerint viselkedem, akkor nagyon tévútra mehetek. Ha jól akarom érezni maga, akkor azt kell tennem, amitől jól érzem magam és az megerősítőleg hat a másik félre is. Persze itt kritérium a kölcsönösség és az együttműködés.
Néhány tönkrement kapcsolat után lehet-e úgy élni, hogy meg sem fordul soha a gondolata a kapcsolat végének? Ebben az amazon szubkultúrában kimondottan (úgy értem kimondják) sokak számára létszükséglet a szabadság érzete. Szükség van egy helyre, ahová vissza lehet húzódni. Nem azért mert elege van a másikból, hanem hogy szabad lehessen. Aztán visszamegy újra és újra. olyan ez, mint maikor állandóan ingerelve az idegsejt ingerelhetetlenné válik, kell egy regenerálódási időszak, hogy újra ingerelhető legyen. A te példádban, a kiskaput a másik fél értelmezi kiskapunak, nem megerősítő, hanem eltávolító számára. ÉS ez indít be olyan viselkedést, ami aztán tényleg véget vet majd a kapcsolatnak. Számomra félelmetes a gondolat, hogy nincs meg a lehetőségem a szabadságra. Van ebben egy rituálé is, az újra visszamenni, szabadon az én döntésem eredményeként. Tehát ha úgy tetszik a szabadon vállalt rabság nem rabság, újra és újra odaadni a szabadságom. a másik részről meg ha kötelezettségből velem van, honnan tudjam, hogy öröm számára velem lenni? Ha elmegy és visszajön, az megerősít ebben. Ha nem lenne öröm velem lenni, nem jönne vissza.
Kivel jó a szex? kérdésre az én válaszom a női test puhaságára, lágyságára vonatkozik elsősorban. Teljesen más élmény egy női test, mint egy férfi. és más a viszonylat is. Vannak azok a nők, akik saját nemiségük elutasítják és úgy viselkednek szexuálisan is mint a férfiak, műbránerrel, és kielégülni sem tudnak nőként, és nem is engedik, hogy nőként közelítsenek hozzájuk szexuálisan. Amit leírtál, mi befolyásolja, kivel jó a szex, én inkább arra vonatkoztatnám, hogy milyen viszonylatban jó neki a szex. Kétféle dolgot látok elsődlegesnek, a többi pontosítja/finomítja a részleteket: az egyik, hogy saját maga nemét mennyire fogadja el vagy utasítja el, a másik, hogy a másik nemet mennyire fogadja vagy utasítja el.
Szivárványbontás 2017.07.23 21:34:17
Itt persze szerepet játszik az, hogy az adott kultúra milyen szerepeket enged meg a nemeknek, tehát a társadalmi nemi szerepekhez való viszonylat is benne van ezekben.
A másik dolog, ami - és ez az alkalmi kapcsolatokra vonatkozik - befolyásolja kivel jó a szex, hogy épp mit akar megélni a szexuális viselkedés által: pl prostituáltak elmondása szerint vannak olyan magas vezetői beosztásban lévő férfiak, akik pl gyengeséget, megaláztatást akarnak megélni. (a féloldalas szerepekből is valahol ki akar törni a személyiség?)

Az optimális frusztrációval teljesen egyetértek. Szükség van rá az optimális közösség fenntartásához. ÉS a terapeutáknak épp ez lenne optimálisan a feladatuk, hogy megfelelő irányítással, biztonságban, a megfelelő időben és formában kapják meg a frusztrációt, hogy olyan tudássá váljon, ami az optimális választását fogja eredményezni.

Az önvédelem agresszió? Saját határaink meghúzása mások felé agresszió? Első lépésként, mikor még nem emelem fel a hangomat, hanem az intellektusra ható megfogalmazással jelölöm ki a határomat, pl nekem ez nem jó, kérlek ne tedd, ez még nem agresszió. Lehet, hogy nem fogja érteni és újra túllép a határon, ekkor jöhet a felemelt hang, mert olyanok vagyunk, mint a kutyák, akik morognak és vicsorognak, de nem harapnak,mert ebből a másik már ért. A büntető törvénykönyvben is van a jogos önvédelemről egy hasonlóan megfogalmazott rész, miszerint a védelmi cselekedetnek arányosnak kell lenni a támadóval. Ebben viszont annyi a bukta, hogy a támadó valamilyen hasznot akar szerezni a támadással, tehát a védőnek valójában nem elég a támadó cselekvéssel egyenlő védekezés, mert a szándékot is ellensúlyozni kell valamivel. Miért nem tudják az emberek hol húzódnak az emberek közötti határok? Ha csak azt nézzük, hogy senki sem szereti ha kihasználják, akkor ők miért nem érzékeli,, hogy épp kihasználnak valakit?

Érdekes ez a férfigyűlölet dolog. Általában nincs bennem ilyen érzés, a férfiakat nem nélküli embernek tekintem mindaddig, amíg nem jelentkeznek azok a viselkedésformák, amiket nem szeretek: ezek főleg több férfi jelenlétében jelentkeznek főleg, a versengés, a menőzés, a verbális verekedés. (meg tudom magyarázni, miért jelentkeznek ezek a viselkedésformák, de nincs értelmük. Ezek viszont zsigeri ellenszenvet keltenek bennem. Ha nőknél fordul elő, akkor is. Ez tapasztalat által kialakult érzés, és bár intellektuálisan meg tudom magyarázni, mégis zsigerből jelentkezik a meghatározott ingerre, ha akarom, ha nem. Maga az érzés nem szűnik meg, csak a viselkedéses reakciómon tudok változtatni. Ugyanakkor van bennem egyféle általános elutasítás a férfiakkal szemben, mint lehetséges partner, s ezért érdekes, hogyan általánosít az elme.
Ha egy társaságban szóba kerül a hit, vagy a vallás, akkor a legtöbben zavarba jövünk, függetlenül attól, hogy ateista, vagy vallásos emberekről legyen szó. Ez az egyik olyan téma, amiről „nem szokás beszélni”. Ha pedig valaki mégis így tesz, akkor máris arra gondolunk, hogy…..
Szivárványbontás 2017.03.28 12:26:21
Hogyan alakulhatnak ki ilyen kis közösségek? Először csak néhány, majd látva, hogy ezek működnek, akkor egyre több, vagy mindenütt egyszerre kialakulnak határozat, törvény stb. alapján? Az első esetben azt látom problémának, hogy ezek a kis közösségek mindenképp kevésbé agresszívak kell, hogy legyenek, az altruizmusnak nagyobb mértékűnek kell lenni, mint a környező másféle társadalmi közegben. Ebben az esetben a környező társadalmi közeg simán elveheti a közösség életterét, vagy ha védekezik ez ellen, akkor a védekezésre túl sok energiát kell fordítani, és ez fogja felemészteni. A másik esetben viszont hasonló helyzet alakulhat i, mint a kollektivizálás során, és a megint aláássa az egész közösségi létet.
Egyelőre nem látom azt, az útvonalat, ami elvezethetne az optimális közösséghez, ami nem jelenti azt, hogy nincs, csak azt, hogy még nem látom.

A személyiségfejlődésről írtakban talán csak azért lehet szó másként gondolom-ról a te részedről, mert alapvetően az elrontottság azt jelenti nálam, hogy az optimálistól eltér, tehát nem fér bele az a személyiség az optimális közösség kívánalmaiba. Mennyire öröklött és mennyire környezeti hatások alakítják a személyiséget, akár már az anyaméhben is az anyai hormonális mintázat a magzati idegrendszer fejlődésére való hatással. Mondok egy példát: pl egy vizslaembriót beültetve egy rottweiler anyába, vajon mennyire marad vizsla és mennyire lesz roti? bonyolítva még azzal, hogy születése után visszakerül egy vizslaanyához...
A személyiségfejlődés, mint folyamat a felnőtt személyiségének kialakulásáig tart, vagy a már kialakult személyiség alakulása egy meghatározott, fejlettnek mondott irányba? Nem tiszta előttem. Számomra az optimális személyiség (aki alkalmas az optimális közösség tagjának lenni) mondhatom az alfa és az omega. De ma próbálj meg így közelítnei, nem leszel kompatibilis sok más személyiséggel. Relatíve nem leszek optimális más személyiségekhez, holott abszolút értelemben optimális vagyok. Ez egy alapprobléma a közösségben való együttélés szempontjából.

A problémák felvetését nem azért választottam, hogy a dolog lehetetlenségét hangsúlyozzam, sőt, sokkal inkább, mint megoldandó problémák írtam le. Mert bár néha zsákutcába futok, azért azt kell a szemem előtt tartani, hogy van járható út az optimális közösség irányába.
Szivárványbontás 2017.05.02 22:44:11
Amikor az individuális mémrendszer válságba kerül mi történik az individuummal? Hogy fog viselkedni, mit fog érezni és hogyan változik a viselkedése, hogy a válság megszűnjön?
A szupraindividuális mémrendszer válsága esetén, mivel ennek is az individuum a hordozói, hogyan érzékeli ezt a válságot a hordozó, képes-e változtatni viselkedésén? Érzékeli-e mindenki, és kell-e mindenkinek változtatni?
Az a feltételezésem, hogy a belátás nem elegendő, ha nincs azt megtámogató negatív élmény, ami a saját biztonságát alapjaiban fenyegeti, akkor nem fog változtatni, vagy csak úgy, mint annak idején a kollektivizálás történt. A szenvedésnyomásnak, amiről sokszor esett már szó, mekkorának és mennyire kiterjedtnek kell lenni, hogy valóban azt a változást hozza, amit szükségesnek tartunk?Körbejárva: végső soron a természet lekorlátozza az emberi tevékenységet, ha önmagát nem képes szabályozni. Ez tény. Azonban, ha addig várunk a változtatással, akkor már túl késő lesz, túl nagy árat kell fizetni a várakozás miatt. Bár, bizonyára nem azok fogják fizetni az árát, akik az utolsó csepp hasznot is ki akarják húzni a jelen mém/hitrendszer-ből. A változtatás mindenképpen valamiről való lemondást követel mindenkitől. A szenvedés nyomás előtt képes-e erre elég ember, hogy változás álljon elő? Akiket nem vagy kevésbé érint a szenvedésnyomás, azok képesek-e rá?
Egyetértek azzal, amit leírsz a kisközösségek létjogosultságáról, ez elméleti szinten korrekt megoldás. A gyakorlati megvalósulását nem látom kivitelezhetőnek katasztrófa nélkül. Szeretném azt hinni pl, hogy alakulnak ilyen kis közösségek és azok jól funkcionálnak, s látván ezt egyre több kisközösség alakul. Ez logikus, elméleti síkon. Ugyanakkor azt is látom, hogy sok esetben olyan embereknek kellene az önkorlátozást gyakorolniuk, akik egyébként is szűkölködnek, akiknek nincs hová hátrálniuk. Elvárható-e tőlük, hogy önként vállalják az önkorlátozást? Másrészt meg a jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok mondás jól mutatja, hogy mennyire a pillanatnyi előny, haszon alapján döntünk, nem törődve a jövőbeli érdekeinkkel. Ez egy túlélési stratégia, kódolt viselkedés, szűkség esetén belehalhatott, aki nem így viselkedett. A belátás felül tudja-e ezt írni?
Az önismeret nagyon sokat lendíthet ezen az ügyön, a kérdés, mennyi időnk van rá?
Azt is problémának látom, hogy a válságban lét felőrli az idegeket, úgy értem, hogy a jobb eljövetelének várása a válságtudattal együtt akiknek alacsony a frusztráció-toleranciájuk olyan viselkedést aktiválhat, ami rombolást pusztítást hoz magával. Ez a szenvedésnyomást fokozhatja, de az átalakulás folyamatát rossz irányba tereli. MErt ez láncreakciót vált ki. A félelem miatt saját maga akarja megoldani saját biztonságérzetének helyreállítását, és ez a belátáson alapuló viselkedést felülírja.
A másik kérdéses dolog, a specializált kisközösségek kapcsán: mekkora mértékű lehet a specializáltság? A specializációt tekinthetjük úgy is, hogy egyoldalúan fejlődik az egyén, míg egyes ismeretek és képességek elmélyülnek illetve magas szintre fejlődnek, addig sok más terület fejletlen marad. Így majdnem mondhatjuk, hogy feladatokra "tenyésztünk" embereket. Ezzel az egyébként multipotens egyén unipotenssé válik. Ez fokozza a kiszolgáltatottságot, az egymásrautaltságot. Ha nem tudunk úgy működni közösség szinten, mint ahogyan saját soksejtű szervezetünk, akkor nincs értelme ennek a specializálódásnak, mert nem nyerünk, hanem veszítünk vele.
Fontos kérdésnek tartom ebben az esetben az elosztás kérdését. (mikor is nem volt ez fontos?) mi az alapja, mi legyen az alapja a közösségen belüli és a közösségek közötti elosztásnak?
Úgy tűnhet, hogy kételkedem mindezek megvalósításban, igen van ebben valami. Elméletben jól hangzik, és bizonyára vannak, akik alkalmasak is a kivitelezésre. De látva azt, hogy az individuális mém/hitrendszer, mennyire védi önnön létét, mennyire elveti a változást, kétségeim vannak, s csak a szenvedésnyomást látom lehetséges útiránynak.
Szivárványbontás 2017.05.02 22:44:45
Hadd nevezzem másként a halálunkig tartó személyiségfejlődést: érzelmi-viselkedési mintázatunk a ránk ható ingerek következtében képes változni. Akkor nevezhetjük ezt fejlődésnek, ha az egyén és környezete számára a kölcsönös jó megvalósításának irányába történik. ÉS itt van fontos szerepe az önismeretnek, mégpedig abban, hogy vannak törvényszerűségek, amiken nem lehet változtatni, de ha ismerjük ezen törvényszerűségeket, akkor megvan rá a lehetőségünk, hogy a körülményeket úgy befolyásoljuk, hogy a törvényszerűségek olyan irányba, olyan eredménnyel azok játszódjanak le, amelyeket fejlettnek nevezhetünk.
Viszont érdekes kérdés az, hogy akit fejlett személyiségűnek tartunk, és képes a nem optimális szinten való működésre, nem zsákmányolja-e ki önmagát, ha nem azon a szinten működik, amin áll? Meddig várható el a fejlettebb személyiségtől, hogy húzza a fejletlenebbeket? Egyszer megjelenik a minek? érzése, a kiégés. Túlélési törvény, hogy a befektetett energiánknak önmagunkra kell visszaszállni. Ha ez nem történik meg, akkor nem fektetünk bele annyi energiát. ÉS Anakin jut eszembe, aki a jó ügyért való küzdelem során annyiszor sebződik, hogy nem tudja tovább szolgálni a jó ügyet. A fejlett személyiség is ki van téve ennek a sebződésnek, és lehet hogy sokáig tudja kompenzálni, de egyszer elfogy a kompenzáció, akkor mi lesz? Nem hibáztatom érte, sőt azt gondolom, hogy jogos reakció, ha energiamérlegként vizsgáljuk, önvédelmi reakció, hogy ne kerüljön túl nagy deficitbe, hogy ne másra fordítsa tovább az energiáját. Egyébként meg nagyon nehéznek tartom mások húzását. És tartok tőle, hogyha megszűnik a húzó hatása, akkor sokan visszasüllyednek.
Miből fakad a fejlett személyiség többlet energiája? Feltételezem, hogy a fejletlennek lekötve sok energiája van, amit a lekötő mechanizmus feloldásával lehet felszabadítani, s ami egyben a személyiség fejlődésével is jár.
A gazdaság, a társadalom, a politika és a diplomácia, illetve a technológia témáját körüljárva több utalást tettem a jövőre vonatkozóan, ebben a fejezetben azonban egy sokkal átfogóbb képet szeretnék felvázolni a most zajló változások lehetséges kifutásairól rövid, közép és hosszú távon. Mindez…..