Adatok
Geza Erdos
0 bejegyzést írt és 3 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Gyökerek és Szárnyak
Kötelező-e tisztelni a szülőket mindenáron… és milyen áron?
2017.11.17 12:55:29
Évezredeken keresztül, sőt talán az emberiség történelmének kezdetétől alapvető kötelességnek számított, hogy tiszteljük a szüleinket, minden körülmények között. A nyugati kultúra alapjait jelentő keresztény vallás tízparancsolatának negyedik parancsolata is külön kitér erre: „Tisztelt atyádat és…..
Kedves Barátunk!
A Fehértollú, fényesszárnyú sasmadár című apukánk és anyukánk által írt könyv olvasói számára létesítettük ezt az oldalt. Életük gazdagsága, szenvedéseik és örömeik sora, a huszadik századi történelem sorsaikat irányító befolyása…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Rémisztő lehet,de ha nem állunk meg félúton eljutunk az izolációtól a megértésig és az újrakapcsolódásig. Szerencsés esetben ez fizikailag is megvalósul, extrém esetben "csak" belül szerethetjük a másikat. A megértés közepén pedig ott van egy van egy szülő, aki istenség volt és emberré vált. (Egy istennek minden tulajdonságához tudunk kapcsolódni, az embernek pedig csak olyan tulajdonságaihoz, melyeket mi magunk is be akarunk engedni.) Ehhez felnőtté kell válni. Az új, megismert embernek pedig már nem csak a hatását érzékeljük, hanem a történetét is. A korlátait, a fogyatékosságait, a betegségét, a szorongását... Mikor már ezt látjuk, nagyon közel vagyunk a megbocsátáshoz, az elengedéshez és a békéhez. Akár közös békéhez, akár egyénihez.
A legfontosabb azonban, hogy a szülővel megélt közös múltat megfelelő távolságból újra értelmezzük. Különösen a saját tapasztalatainkat. Ugyanis a legnagyobb veszélye annak, hogy egy nem, vagy nem jól támogató istenséget kaptunk az első 14 évre az, hogy a megélt élmények valóságát megfellebbezhetetlen igazságokként éljük meg. A konzekvenciát pedig a hierarchikus távolság miatt csak egy módon tudja leszűrni a korlátozott autonómiával rendelkező gyermek: "Oka volt a haragnak/kitörésnek/elhanyagolásnak hiszen egy isten cselekedte. Az ok pedig én voltam." A csapda pedig az, hogy mire az autonómia, a kritikus kétely kialakul, addigra a sémák kőbe vésődtek. Ezért tart az igazi leválás (nem a szülőkről, hanem a sémákról) sokszor évtizedekig. Ebben végig kell menni a harag, a gyász, a megértés és a feloldozás lassú folyamatán.
A legnagyobb paradigma váltás akkor következik be, amikor már nem az élményeink alapján, hanem az élményeink megértésén keresztül kezdünk el élni. (Pál Feri) A "szülőt nem tisztelni" radikális gondolatnak tűnik, pedig (átmenetileg) életmentő tud lenni.
De valójában nem ez a kérdés, hanem az, hogy megtanultuk-e saját, felnőtt választásaink mentén tisztelni a szülőt. A gyermekkori sémák alapján viszonyulok hozzá, vagy olyan szabad felnőttként, akit nem nyom évtizedes élmények terhe? Tudom-e békésen kimondani a korábban lehetetlen igazságot, hogy a szülőm tökéletlen, vagy a még lehetetlenebbet, hogy beteges sémák szerint (is) nevelt? Ebben a hosszú mondatban egy szó hangsúlyos: "békésen".
Egyszerűen mondva gyermekként a tisztelet kötelező program (akkor is az volt, ha dühöngtünk), felnőttként pedig választható. De, ha felnőttünk, ez már nem kérdés. Ugyanis nincs olyan, hogy "Nincs miért tisztelnem a szülőm". Még, ha a transzgenerációs séma ismétlődést meg sem értem, akkor is van olyan, amiért lehet tisztelnem. Szabadon, félelem nélkül rátalálhatok.
Olyan ez mint, amikor egy elviselhetetlen, de kiemelkedő képességű embert bízunk meg egy projekttel. "Tudom, hogy egy nárcisztikus majom, de amit csinál, azt ő tudja a legjobban, ezért alkalmazni fogom." Látom a rosszat is benne, de ez nem akadályoz meg abban, hogy elismerjem azt ami jó benne. Ez már felnőtt játszma. Persze, ezt a személyt sokkal könnyebb reálisan látnunk, mert nincs kötődés, csak az üzlet.
Ezért kell a nem támogató szülő-gyermek kapcsolatban elgyászolnunk a gyermekkori feltétlen kötődésünket és szabad felnőttként egy új, általunk (is) szabályozott kapcsolódást megteremteni. És ebben a fájdalmas és hosszú folyamatban ez a szépség. Hogy ezt felnőttként megtehetjük. Szabadon és őszintén. Hogy eljuthatunk oda, önmagunk és szüleink megértésén keresztül, ahol már hálát érzünk. Mindenért. A jóért és a rosszért is. A jóért a szüleinknek, a rosszért a sorsnak.
Mert, ha itt vagyunk,, ha most erről tudunk elmélkedni, akkor élünk. Akkor a sors gondoskodott arról, hogy ne haljunk bele, és talán arról is, hogy a fájdalmunkat teremtő erővé tegyük. "Minden jó működésünkben van valamennyi fájdalmas tapasztalat is." EGjr. Sokat tudna mesélni erről Oprah Winfrey, akinek gyermekkoránál kevés nehezebb volt, és akinek felnőtt választott sorsánál nehéz sikeresebbet és emberségesebbet találni.