Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Superréme

0 bejegyzést írt és 3 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
Mindnyájan ismerjük az úgynevezett Apostoli Hitvallásban mondott fenti mondatot. Tudni kell, hogy az Apostoli Hitvallás, bár nagyon ősi hittételeket tartalmaz, mostani formájában az ókori Római helyi egyház hitvallása volt, melynek legrégebbi szövege a 2. század vége felé…..
Superréme 2012.04.24 19:32:41
Kedves Órigenész,

megköszönném, ha elolvasná az alábbi írást, ez az adventista megközelítése a témának. A véleményére, mint katolikus véleményre vagyok kíváncsi:
igemorzsa.hu/e-konyvek/nincs-t-halal/12.html

"Néhány keresztény az apostoli hitvallásra hivatkozva, egészen megigézve beszél Krisztus alászállásáról a pokolba. Meggyőződésüket a következő szöveggel próbálják igazolni: “Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint, amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált, amelyek engedetlenek voltak egykor, mikor egyszer várt az Isten béketűrése a Nóé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek tartatott meg víz által.” (I. Pét. 3,18-20.)
Efelől az. írás szakasz felől a felfogások messzemenőkig eltérnek egymástó!. Sokan egy ítéletről szóló prédikációról beszélnek, miközben mások a pokolban egy sikeres evengélizációs prédikációra gondolnak. Néhányan úgy képzelik, hogy a Krisztus lelke a halála és a feltámadása közötti időben a sírban (hádesban) prédikált. Mások ennek ellene mondanak, és úgy magyarázzák, hogy az a Jézus feltámadása után történt. Sokan megütköznek ebben a kifejezésben, hogy “leszállt a pokolba”, és kihagyva a pokol szót, úgy mondják, hogy leszállt a halottakhoz.
Roland de Pury1 teológus a következő magyarázatot adja ehhez a szöveghez: “A 19. és a 20. versek az Új-Testamentum legnehezebb szövegei közé tartoznak, majdnem hogy egyedülállóak fajtájukban, úgyhogy egy meghatározott utalás hiánya miatt egy fantáziából eredő magyarázat veszélye nagy. Erre akarták alapozni az egész tisztítótűz tanát, és első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy ez a szöveg ezt tartalmazza: egy közbeeső helyet a meghaltak lelkének várakozására, ahová Jézus az Ő halála és feltámadása közötti időben elment, és prédikált. Azt hiszem ez a legtöbbet használt magyarázat. Mégis, különböző okok miatt nem egyezhetünk meg vele. Az első az, hogy az egész Szentírásból teljesen hiányzik egy ilyen helyen lejátszódó jelenet, és Jézusnak egy ilyen útja a halála után. Nem alapithatunk egy tantételt egy elszigetelt, egyedülálló szövegre. A tévedés lehetősége igen nagy. Ha valóban erről volna szó, megmagyarázhatatlan volna, hogy sem a többi apostolok, sem maga Jézus semmit sem említenek róla. Eltekintve attól, hogy egy ilyen magyarázat a kinyilatkoztatások összességének ellentmond, amik azt mutatják, hogy a földi élet az egyedüli lehetőség arra, hogy az ember megtérjen, és hogy a halál egy valóságos halál, egészen a feltámadásig.”
A megváltozott apostoli hitvallás
Hogy értsük helyesen ezt az íráshelyet? Ha a hitvallásokat a kereszténységben érvényes hitelvek kifejezőjeként lehet tekintenünk, akkor a korábbi hitvallások egyértelműen arra mutatnak rá, hogy Krisztus után az első és második században élő keresztények Péternek ezt a kijelentését másképpen értették, mint azok a keresztények, akik csak a VII. században létrejött apostoli hitvalláshoz tartották magukat (vagyis a legtöbb keresztény ezidő óta, főképpen nyugaton). Így hát az ú.n. “hitszabályzat” (Kr. u. 150. körül) – hogy csak egyet nevezzek meg a legkorábbi hitvallásokból – semmit sem tud Krisztusnak egy pokolba való útjáról, hanem egészen egyszerűen Jézus élete van benne összefoglalva: “Hiszek az Istenben, a mindenható Atyában, és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki a Szent Lélektől fogantatott és szűz Máriától született, Aki Pontius Pilátus alatt megfeszíttetett és eltemettetett, harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a mennybe, az Atya jobbján ül, ahonnan el fog jönni ítélni eleveneket és holtakat.” Csak a sokkal később megjelent hitvallások (elsőként Rufinustói, Kr. u. 400 körül) mondják, hogy Krisztus “leszállt a pokolba”. Úgy hogy végül is a szabállyá emelt apostoli hitvallás is csak a neve szerint “apostoli”, mert az eredeti hitvalláshoz hozzátevéseket tartalmaz, amit talán a kereszténység alapításának idejétől való növekvő eltávolodásnak és egyházi érdekeknek lehet tulajdonítani.
Csak ha Péter apostolnak ezt a kijelentését teljesen a Plátón szemüvegén keresztül szemléljük, azaz a halhatatlan lélek tanán keresztül, akkor jutunk csak Jézusnak egy pokolba szállásához. Különben nem mutatkoznak nehézségek. Az szükséges tehát, hogy egészen egyszerűen csak az Isten Szavát szólaltassuk meg anélkül, hogy a szöveghez hozzátennénk valamit.
I. Pét. 3,18. versének első része ezt mondja: “Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen.” A vers második része az első részét magyarázza meg, amennyiben megvilágítja tovább, hogy hogyan tudott Jézus minket az Ő halála által Istenhez vezetni. Erre a célra állítja szembe Péter ezt a két kifejezést: “test szerint” és “lélek szerint”. Mit kell értenünk ez alatt?
Az Új-Testamentum olvasásánál még más helyeken is találkozunk ilyen szembeállítással. Róm. 1,3-ban azt olvassuk Jézusról, hogy Dávid magvából született test szerint. “Test szerint” itt az Ő emberré válását jelenti, azt, hogy emberi természetet vett fel, Dávid magvából való születése által. “Lélek szerint” – a 4. versben – az Ő isteni eredetét bizonyítja, ami az Ő “felemeltetése által”, a “halálból való feltámadása által” lett láthatóvá.
A halottak feltámadásáról szóló nagy fejezetben is találkozunk ezzel a szembeállítással. Pál apostol beszél egyfelől az “érzéki testről”, másfelől pedig “a lelki testről”. “Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test”. (I. Kor. 15,44.) Az első emberről, Ádámról azt mondja, hogy ő egy “élő lélekké” lett, Krisztus pedig, a második Ádám (Róm. 5, 14.) “megelevenítő szellemmé” (I. Kor. 15,45).
“Test szerint” I. Pét, 3, 18-ban Krisztus emberi mivoltát mutatja, mialatt a “lélek szerint” a feltámadott Krisztust mutatja. Mivelhogy Krisztus megöletett “test szerint”, szükséges volt, hogy újra feltámadjon “lélek szerint”. “Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjon.” (Róm. 14,9.)
Pontosan ez az, amit kihangsúlyoznak a Biblia írói, hogy a feltámadás által győzedelmeskedett Jézus a halálon. Ha azt feltételeznénk, hogy Jézus a halál állapotában tovább élt, akkor az a magyarázat, hogy “megelevenedett” értelmetlen volna. Jézus határozottan állítja: “Pedig halott voltam, és íme, élek örökkön örökké”. (Jel. 1,18.) A jövendölés, amit keresztrefeszíttetése előtt tett, az sem jelentett mást: “Az embernek Fia az emberek kezébe adatik, és megölik Őt. De ha megölték, harmadnapra feltámad”. (Márk 9,31.)
Kereszthalála és feltámadása közötti időben Üdvözítőnk nem élt, és csak feltámadása után vehette át közbenjárói tisztségét. “Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk... Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok; akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát.” (I. Kor. 15,14. 17. 18.)
Ha tehát azt mondja: “amelyben” (lélekben) elmenvén, a tömlöcben levő lelkeknek prédikált (I. Pét. 3,19), akkor ez, hogy “lélekben” Krisztus elment, csak arra a Krisztusra vonatkozhat, Aki már régen az Ő emberré válása előtt létezett, sőt Ő volt a teremtő (Kol. 1,16), és Ő vezette népét az Ó-Testamentum idejében (I. Kor. 10,4), és ezek szerint Ő volt az, Aki az Ő Lelke által a vízözön előtti embereknek is prédikált és megtérésre hívta fel őket. L. Reinhardt2 lelkész az Új-Testamentum fordításában I. Pét. 3,19-hez fűzött lábjegyzékében ezt írja: “Hogy Jézus leszállt volna halála után a pokolba, és ott prédikált volna a lelkeknek, azt Péter egy szóval sem mondja, és soha senki nem jutott volna egy ilyen gondolatra, ha nem kerestek volna legalábbis egyetlen látszólagos bizonyítékot az állítólagos, a pogány mitológia szerint elképzelt pokolbamenetelére Krisztusnak.”
Nóé ideje
Ha I. Pét. 3,19-20. szerint Krisztus “a tömlöcben levő lelkeknek prédikált”, akkor azt is megmondja Péter, hogy mit lehet ez alatt érteni: azokat az embereket, akik a vízözön előtt éltek. Tehát itt állunk – a magyarázatot illetőleg – egy döntő kérdés előtt: mikor prédikált Krisztus lélekben a vízözön előtti embereknek? Péter maga megadja itt is a választ, éspedig ugyanebben a levélben. A régi korok prófétái Krisztus Lelkével voltak betelve, és Krisztus üzenetét hirdették Krisztus Lelke által; mert Krisztus Lelke volt bennük (I. Pét. 1,10-11.). Krisztus prédikációjára – Nóé által – a vízözön előtti világ lakosai nem engedelmeskedtek. “És mondta az Úr: Ne maradjon az én Lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test.” (I. Móz. 6,3.) Péter újra kihangsúlyozza a következményét annak, hogy a Nóé napjaiban Krisztus prédikációját elutasították: “...és ha a régi világnak sem kedvezett, de Nóét, az igazság hirdetőjét nyolcadmagával megőrízte, özönvízzel borítván el az istentelenek világát.” (II. Pét. 2,5.) Aztán így folytatja tovább: “Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani.” (9. vers.) Az utóbbiak tehát nem egy második intő üzenetre várnak, és még kevésbé egy második kegyelmi időre, hanem várhatják az ítéletnapot, amikor büntetésüket megkapják.
Ezek a “lelkek” pontosan ugyanolyan egész emberek voltak, mint a megmenekült “nyolc lélek”, és semmi esetre sincs szó testnélküli lelkekről. (Ma is használunk hasonló kifejezéseket: kínos lélek, nyugtalan lélek, jó lélek, szörnyű lélek... és ezekkel egyszerűen különféle embereket jelölünk meg, és nem pedig lelkeket, amik elhagyták a testet.) A vízözön előtti embereknek tehát prédikáltak; ők azonban lelkükben nem hagyták magukat az Isten Lelkétől befolyásolni. Lelkileg megkötözott emberek voltak, ezért vannak “tömlöcben levő lelkeknek” nevezve. A tömlöc a bűn és a hitetlenség értelmében van említve. Ugyanúgy, mint amikor Jézus a földön járt, és a “foglyoknak szabadulást hirdetett, és a megkötözötteknek megoldást”. Így próbálta Nóé prédikációja által a vízözön előtti embereket a bűn börtönéből kiszabadítani. (Vesd össze Ésa. 61,1-2. és Luk. 4,18-19.)
Roland de Pury3 igen jól kifejezésre juttatja ezt a gondolatot: “A Nóé napjai kifejezés elsősorban a vízözön előtti és azokat az éveket jelenti, mialatt Nóé hittel építette a bárkát és prédikálta a Krisztus szavait kortársainak, azoknak a lázadó lelkeknek, akik vonakodtak hinni az ítéletben, és nem akartak megtérni. Azonban azt is lehet mondani, hogy ’Nóé napjai’, Isten türelmének az ideje, végigvonul az egész Szentírás történelmén, és Krisztus Lelke szólt Lót szája által Sodoma lakosainak, ugyanúgy, mint Izráel fiaihoz szólt Mózes, Dávid és Sámuel szája által. Mert a vízözön után Isten türelme tovább tart. és vár az utolsó ítélet napjáig... Mi tehát mindnyájan ugyanúgy élünk, mint az Ó-Szövetségbeli emberek Nóé napjaiban, aminek azonban vége lesz majd a világ végén (lásd Máté 24,37-39), amikor a régiek megsemmisülnek, ami elől mi is csak úgy menekülünk meg, ha úgy mint Nóé, a Krisztus szavát megragadjuk, és az Ő szavára hallgatva, ’építjük a bárkát’. Az ember lázadásának minden formája, mindazoknak, akik Isten türelmével visszaéltek – úgy akkoriban, mint ma –, egyedül a Feltámadottnak a Lelke által győzhető le, Akinek prófétai hatalma minden embert a kereszt kortársává tesz.
A Nóé napjai az özönvízig tehát a mi korunk történelmének az összefoglalása, egészen az ítéletig.”
I. Pét. 3. részében a 19. és a 20. versek nem beszélnek egy halál és egy feltámadás közötti állapotról, és még kevésbé tud valaki ebből nyugágyat készíteni magának abban a reménységben, hogy a halál után még lehetőséget talál a megtérésre. “Ime, itt az üdvösség napja!” (II. Kor. 6,2.)
Épp íly kevéssé tanít Péter egy halál utáni megtérés lehetőségéről I. Pét. 4,6-ban: “Mert azért hirdettetett az evangélium a holtaknak is, hogy megítéltessenek emberek szerint testben, de éljenek Isten szerint lélekben.” Az 5. vers szerint az élők és a halottak feletti ítélet csak jövőbeli. Arról beszél abban, Aki készen van megítélni élőket és holtakat. Péter tehát valami egészen másra akar utalni, mint a halál utáni megtérés lehetőségére. Az előző versekben bátorította a hívőket, hogy ugyanúgy, mint Krisztus viselte a maga szenvedését, ők is készek legyenek nehézségeket viselni. Nyomorúságok segíthetnek az embernek, hogy Isten akarata szerint éljen. A szenvedéseknek egy része abban áll, hogy el kell tűrni azoknak a szitkozódásait, akik bűnben és kicsapongásokban élnek. Aztán azt mondja az apostol, hogy azok is, akikhez ezt a levelet intézte, a bűnösöknek ezen osztályához tartoztak. Most azonban lehetőségük volt, hogy meghallják az evangéliumot, hogy a hátralevő időt ne a test befolyása alatt, ne a világ szerint, hanem Isten utasításai szerint és az Ő Lelkének a befolyása alatt éljék. Ez azonban gyűlöletet vált ki a világ fiaiból: “Ami miatt csodálkoznak, hogy nem futtok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába, szitkozódván. (Lásd I. Pét. 4,1-4.)
Az apostol azzal vigasztalja ezeket, hogy az elhunytakkal is ugyanez történt életidejükben. Hirdettetett nekik az evangélium, ami által a test cselekedeteit elhagyták, és szolgáltak Istennek, emiatt azonban a testi emberektől megvetést és szitkozódást kellett elviselniük. Ezért mondja ugyanebben a fejezetben: “Sőt amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, Amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (I. Pét. 4,13-14.) Krisztusnak e Lelkében kell hogy életidejükben Istennek éljenek, és majd Krisztus visszajövetelekor örülhetnek és örvendezhetnek .
Péternek ezt az utalását összhangba hozhatjuk a Zsidókhoz írt levél egyik kijelentésével is. A szerző azt hangsúlyozza ott, hogy Krisztus halála visszamenőlegesen is megváltást jelent azok számára, akik életükben az eljövendő Megváltóban hittek: “És ezért új szövetségnek a közbenjárója Ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” (Zsid. 9,15.) Bizonyára nem lehet a Nóé idejében élő istenteleneket és csúfolódókat “hivatalosoknak” venni, akik utólagosan elnyerhetik még az örökséget. A levél megírásának idejében azok már régen halottak voltak, de az üdvösség üzenetét hallották még életükben. Olvassuk csak ebben az összefüggésben a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetét! Az ott megemlített hithősökről szóló közlemény, akik elszánták magukat, hogy mindenáron Istent követik, a legjobb bizonyíték arra, hogy az embereknek volt lehetőségük, hogy válasszanak az élet és a halál között (Zsid. 11,7. 38.)."

Ha már idáig eljutott, azt is köszönöm.
Superréme 2012.05.02 19:18:20
@Origenész:

Kedves Origenész,

nagyon köszönöm, hogy elolvasta bejegyzésem, és válaszolt rá. Azért egy nyugdíjas adventista lelkésztől másoltam az adott részt, mert körülbelül 14 évig kapcsolatban álltam a KERAK-kal, istentiszteleteiken rendszeresen részt vettem, de nem keresztelkedtem meg, nem szántam rá magam. Körülbelül három évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy elég, vége, nem akarom tovább a folytonos önanalízist és az állandó bűntudatot, hiszen a fő feladat az önző én legyőzése Jézus segítségével a hit által. Isten egy engem gyötrő lénnyé vált a szememben, akik egyik megoldhatatlan helyzetből a másikba taszít, és aztán nézi vergődésem, aminek a célja, hogy megtisztuljak a „szenvedés tüzes kohójában.” Ma már akkor ütésnek vélt pofozgatásaiban a jóindulatú terelgetést látom, mintha azt mondta volna: hé, ember, menj tovább, amíg olyannak nem találsz meg, mint amilyen valóban vagyok. Ez nagyon nehéz időszak volt, de még mindig jobb annál, amit a folytonos önmarcangolás miatt éltem, és ha valami jó dolog történt, egyszerre furdalni kezdett a lelkiismeret, hogy nem vagyok méltó Isten kegyelmére. Volt egy szombat, amit reggeltől a délutáni imaóra végéig a gyülekezeti házban töltöttem Nagyon szép volt, úgy jöttem el, hogy igen, így kellene élnem, mert ez így jó. Nem tudtam, hogy akkor kezdődött elszakadásom, mert hetekkel később beláttam, hogy én ezt az életformát élni nem tudom. Talán érthető, amit e néhány mondattal leírtam. Könyv formájában jött a segítség hosszú hónapok múltával, mikor már megtapasztaltam, hogy Isten megérti és elfogadja döntésem, és büntetés nélkül elenged, A könyv Eckhart Tollétól „A most hatalma a gyakorlatban” volt. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy kézbe vegyem. Tolle könyvei és előadásai pillanatok alatt megmutatták, hogy amíg nem fogadom el önmagam (amíg nem szeretem önmagam), addig Istent sem tudom elfogadni, sem szeretni, hiszen úgy kell őt szeretnem, mint önmagamat. Ha magamat egy önző, megigazításra váró/vágyó embernek tartom, akinek mindig alá kell rendelnie magát a többi önző embernek, mi több, szeretnem kell őket, főként az ellenségeimet, akkor Istenben is egy önző, felém csak megvalósíthatatlan elvárásokat támasztó lény lesz, és ahogy szeretni képtelen magamat, úgy a szeretetlen Istent sem tudom elfogadni, márpedig, hogy még komplikáltabb legyen, Ő maga a szeretet. Azzal, hogy Tolle tanításai középpontjában a szenvedés csökkentése áll, igazán kedvemre való volt, illetve ma is az. Nagyon könnyű leállítani a belső monológokat és dialógokat, és az így keletkező belső tér tágulni kezd, naponta többször feltör bennem az öröm ebben az állapotban. És ebben a csendben ott van Ő, a tökéletes megértés és elfogadás, a csendesen és hosszan tűrő Isten. Tolle kapcsán elkezdtem foglalkozni a buddhizmussal, de ahogy korábban nem akartam úgy élni, mint egy ókori zsidó, most pedig nem akartam úgy élni, gondolkozni, mint mondjuk egy tibeti ember. Ekkor találtam egy méltatást Jálics Ferenc egyik könyvéről egy buddhista honlapon. (www.buddhizmus.hu/content/elni-gyakorlatot-beletanulni-letezesbe) Utána rákerestem a wikipédián a szerzőre, (hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1lics_Ferenc), és az alábbi mondatok teljesen lenyűgöztek: „Életének egyik meghatározó alapélménye volt Nürnberg bombázása, melyet egy pincében vészelt át. 1946-ban tért haza Magyarországra. Leérettségizett és belépett a jezsuita rendbe. … A 70-es évek elején két rendtársával együtt (Argentínában) egy nyomornegyedbe költözött, hogy megossza életét a szegényekkel. 1976 májusában egy szélsőjobboldali katonai egység elrabolta és ismeretlen helyre hurcolta. Öt hónapon át tartották fogva, ismeretlen helyen, összekötözött végtagokkal és bekötött szemmel. Életének ez volt a másik alapélménye. Utólag kiderült, hogy az elhurcolt 6000 emberből csak ő és jezsuita társa maradt életben.” Két könyvét tudtam beszerezni és elolvasni, aztán jött Anthony de Mello. Innen egy lépés volt megtalálni az Önök blogját. És ekkor számomra érdekes dolgok kezdtek történni. Az idén február 17-én Budapestre kellett utaznom, ez volt az utolsó hóeséses nap. Vagy húsz éve nem jártam a fővárosban, és a Horánszky utcában az ETI-ben kellett vizsgáznom. Mivel a vonatom nagyon sokat késett a hó miatt, a villamosról leszállva futnom kellett. Így, rohanva értem a Lőrinc pap térre, ahol még soha nem jártam. A kavargó havazásban az ottani templommal a kis tér olyan volt, mint egy mesekönyv szépséges lapja. Megálltam, és az itt és mostba helyeződve leállítottam a belső monológot, hogy fuss, elkésel. Az a 15 másodperc gyönyörű volt. A vizsga után a Ferenciek terén megvettem a Minden érv Rómába vezet c. könyvet, ami segített tisztázni a Sola Scripturával kapcsolatos kételyeimet. Az Oktogonon a keleti könyvek boltjában pedig egy zenmester könyvét, A létezés én nélkül-t tudtam megvenni. Egy hét múlva ismét ott vizsgáztam a Horánszky ucában, a tavaszi verőfényben szikráztak a templom ablakai. Nem tudtam, hogy itt van a jezsuiták központja, pedig hetente többször a blogra kattintottam új bejegyzéseket olvasni. Valahogy úgy éreztem, hogy a jezsuiták tudják azt, ami a keletből számomra fontos, anélkül, hogy az európai kultúrát nélkülöznöm kellene. Azokban a napokban a feleségem számítógépét javítgatva a gép egy helyreállítási pont keresését javasolta. Tudtam, hogy ez nekem is szól, pillanatok alatt megtaláltam ifjúságomban ezt a pontot, amikor egy olyan Istenben hittem, aki minden gondommal törődik, akire bizton számíthatok, akivel kapcsolatban nem kérdés, hogy valóban szeret-e, és elfogad engem. Őt kezdtem keresem és Ő továbbra is keresett engem. Március elején a szokásosnál korábban hazaérve a rádiót automatikusan bekapcsoltam, és a Kossuthon a katolikus vallási műsor ment (Tanúm lesztek). Egy piarista szerzetes arról beszélt, rögtön jegyzetelni kezdtem, mivel ilyeneket mondott: Sok nagyon furcsa és nehéz elvárás köt bennünket, árgus szemel szemmel vizsgáló fantomok akadályozzák meg, hogy felszabadult és örömteli életet éljünk, ezek mindenféle neveket kapnak, a legszentebb neveket, néha az Isten nevét is. Az jár jól, aki ezt a nyomasztó élményt tudatosítja, és változtat az istenképén, és megpróbál egy olyan istenkapcsolatra eljutni, ahol az Isten nem ilyen nyomasztó fantomként jelenik meg. És ez nem megy másként, először ezt az Istent is meg kell élni. És ki kell tudni mondani, hogy Isten ilyen nyomasztó lényként hat rám… Nagyon nehéz magunkról úgy gondolkodni, mint akivel Istennek valamilyen személyes és gyönyörű álma van. Próbáljunk meg kapcsolata kerülni ezzel az álommal, és próbáljunk meg fölszabadulni az élet örömére, amikor örül az ember annak, hogy van, amikor semmi másra nem vágyik. Az a tény, hogy van, örömmel tölti el…
Nekem pontosan ez az örömöm, és ez békém forrása. A szerzetes még beszélt az olyan egyházias kultúráról, ami olyan, mint egy öntőforma, és ez inkább lenyes rólunk dolgokat, mintsem fölszabadulásunk szolgálná – gondolom a hamis istenkép alól. Ezek a szavak felszabadítottak, leírni sem tudom, mennyi mindent megértettem, főleg, mikor éjszaka visszahallgattam a rádió archívumából. Addig sem tartottam magam valláskárosultnak, de itt megértettem, hogy azért kellett rosszul, a magam számára ártón megélni egy protestáns fundamentalista kisegyház tanítását, hogy felszabaduljak neki, az igaz Istennek, az Ő igaz, szerető szívének. Nem az adventisták hibája mindez, jelentős többségük megtalálja Azt, akit én ott elvesztettem, és helyette mást kaptam, vagy teremtettem magamnak. Mindent lehet bután csinálni, a buddhizmust is, és jól is, mint a katolicizmust Ön, és rendtársai.
E kb. három évben lelkiekben megerősödtem, napi gyakorlatom az elfogadás, és amit elfogadok, mint problémát, oldódni, változni kezd. Nem minősítek, főként enm kárhoztatok. Figyelem a lélegzésem, azaz a lélekzésem. Megváltoztam, és nem a hit általi megigazulás által, hanem mindannak megértésével, amit Jálics Ferenc ír, amit a zen is tanít, nincs más, csak az adott pillanat, és benne teljes valójával Ő, akit a Mindenség Szívének hívok újabban, és ha hívom, segít. Ha hallgat is segít, ha szól is segít. Jó így. Megfogadtam, hogy soha többé nem leszek olyan vallás követője, amelyik e három szóval jellemezhető: még, több, kevesebb. Például: még több bibliaolvasás. még kevesebb netezés. Ha valami a Lélektől van, ott érezhető a szabadság, és én most szabad vagyok..
Az Ön válaszát azért is köszönöm, mert az első mondat után nem egy szóra sem érdemes, hallgatással elegánsan negligálható eretnek sorait látta, hanem egy őszintén kérdező emberét. Ha nem látom dr. Reisinger nevét, nem kommenteltem volna, mert soha nem kommentelek. Tényleg érdekelt, hogy mi a véleménye a bemásolt szövegről. Írását kinyomtattam, többször el kell még olvasnom, de azt már most is látom, hogy az Ön soraiban egy még inkább szerető Isten képe sejlik fel. Talán megfordult Önben hozzászólásom elolvasásakor, hogy esetleg egy öntelt és önképzett „bibliatudós” meddő vitákat akar generálni, mégis alapos, részletes választ adott. Isten áldja érte! Elnézést kérek, hogy elvontam más teendőitől.