Gregorius425 2009.12.11 00:48:58

Szerény személyemmel csatlakozni tudok Lali király véleményéhez.
Úgy tartom ugyanis, hogy a lehető legjobb befektetés, amit az ember tehet, ha magába fektetbe, vagyis ha tanul, ha képzi magát, ha nagyobb versenyképességre törekszik. Ennek a legjobb újta felsőoktatás, a továbbtanulás,mesterszak, phd stb.
Ez azért van, mert ha az ember a saját tanulásába fektet, akkor majdnem biztos garantálni tudja - feltéve, ha szívvel-lélekkel tanul és jó eredményre törekszik - saját maga számára a magasabb keresetet, a jobb elhelyezkedési lehetőséget. Kiemelném, hogy ez első sorban a hiányszakmákra igaz, illetve a versenyképes, keresett szakemberekre, kevésbé igaz olyan területeken, ahol a szívásos piac van, például gondolok itt a különböző bölcsészképzésekre, anélkül, hogy bárkit is meg akarnék bántani ezzel.
Hozzáteszem, a tanulás természetesen csak akkor éri meg, ha a várható jövőbeli haszon nagyobb vagy legalább akkora, mint amekkora költséggel járt a tudás megszerzése.
Ez itt a közgázon halmozottan igaz, hiszen itt általában (a G és K-karon persze) versenyképes és jó szaktudást lehet eléreni, ami a jó munkaerőpiaci szereplést eredményezheti később.
Ha pedig valakinek ehhez a diákhitel felvételére van szüksége, ám legyen, tegye, mert ez a lehető legértelmesebb dolog, amire ember hitelt vehet fel: ha abból a pénzből tanul, illetve azokat a költségeket fedezi, ami a lakhatással, étkezéssel stb jár, hiszen értelmetlen lenne a tanulmányok ideje alatt a lehetséges tanulási potenciált holmi diákmunka vagy egyéb végzésével csökkenteni. DOlgozni tehát nem érdemes és nem is szabad tanulás mellett, mert az nagyjából annyit fog levonni a diploma összértékéből, amennyit az így végzett munkával lehetett keresni, s amennyi időt, energiát elvitt a tanulástól.
Mivel a diákhitel elég alacsony kamatlábbal is felvehető, s nincs olyan nagy összegről szó, ez pontosan megfelelő olyan diákok számára, akik önmagukba és a jövőjükbe fektetnek be. Aki ugyanis fogyasztási hitelt vesz fel, az eladja a jövőjét, mert a jelenben fogyaszt a jövőbeli fogyasztása rovására. Míg aki diákhitelt vesz föl, az egy jobb és szebb jövőt vásárol magának, hiszen ha valóban hasznosan és értelmesen használja fel.
A visszafizetése pedig elvileg nem jelenthet gondot a rendkívül kedvező feltételeknek köszönhetően.

Gregorius425 2009.12.11 00:32:33

A válság miatt természetes, hogy visszaesett a vállalatok hitelfelvételei kedve, hiszen a magas kockázat és az alacsonyabb várható megtérülési ráták (profitráták) miatt csökkent a befektetési hajlandóságuk, tartanak a jövőtől. A vállalati pénzügyekben jelenleg a költségek lefaragásáé a főszerep, hogy a vállalatok lehetőleg az üzembezárási, de méginkább a fedezeti pont felett tudjanak maradni, vagyis hogy ne menjenek csődbe.
Emellett a monetáris politika is hozzájárult a hitelfelvétel csökkenéséhez, hiszen a magasan tartott jegybanki alapkamat (kb. 6,5%) jelentősen megnövelte az általános kamatszintet a beruházási hitelekre vonatkozóan, emiatt szintén csökkenhetett a vállalatok hitelfelvételi kedve.
A kereslet is megcsappant, visszaesett, különösen a tartós fogyasztási cikkek, autók stb. iránt, emellett visszaesett az építőipar is. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy a vállalatok pénzügyi menedzsmentje nem bocsátkozik kétes kimenetelű beruházásokban és hitelfelvételbe olyan kedvvel, mint tették ezt annak előtte.
Ezzel szemben pedig a fogyasztók hitelfelvételi hajlandósága nem csökkent jelentősen. Ezen sincs annyira mit csodálkoznunk, hiszen az egyén a hasznosság maximalizálására törekszik, na most ha sokan hozzászoktak a könnyű és olcsó hitelek felvételéhez a több és jobb fogyasztás érdekében, akkor azokat nehéz leszoktatni arról, mivel ez a pénzügyi kultúra kérdése. Addig hiába beszél a jegybank vagy akárki lényegi lépésekről vagy etikai kódexekről, ami a gyakorlatban nem sokat ér, ha a pénzügyi kultúra át nem alakul Magyarországon.
Ez negyvenöt év tervgazdaság után nem könnyű dolog, hiszen a ma élő idősebb nemzedékek többsége a szocializmusban nőtt fel, s teljesen idegenek számukra a pénzvilág modern működési mechanizmusai. Emiatt lehet azt mondani, hogy káros és felelőtlen pénzügyi viselkedés jellemzi őket, amely távol áll a racionalitás fogalmától, tehát meglehetősen korlátozott racionalitás jellemzi őket.
Ezen a problémán csak hosszú távon és oktatással, jobb tömegtájékoztatással, jobb gazdaságpolitikával lehetne segíteni, hiszen a pénzügyi kultúra fejlődésére van szükség.
A vállalatok esetén egyéb gondok is fellépnek, mégpedig az, hogy jelenleg képtelenség kitermelni a magyar gazdasági viszonyok között a kamatot, tehát borzasztó kockázatos, különösen a kis tőkeerejű kkv-k számára a nagyobb összegű, magas kamatú hitelfelvétel. Ezen nem nagyon lehet segíteni, talán elfogadhatjuk a monetaristák és az újklasszikusok álláspontját ebben a kérdésben, vagyis majd a piaci koordinációs mechanizmus magától vissza fog térni egyensúlyba, hiszen a piac hosszú távon mindenképpen jól működik és megoldást talál a gazdaság gondjaira.
A gazdasági szereplők, különösen a vállalati pénzügyesek, igen racionálisan viselkednek hosszú távon, de ehhez az is kell, hogy a gazdaságpolitika kiszámítható és szabálykövető legyen, ami a jelenlegi gazdaságpolitikai gyakolratról, bármilyen kormányról van is szó, korántsem mondható el.
A vállalati pénzügymenedzsment számára nem tudom, hogy létezik-e optimális megoldás. Tanulság azonban természetesen bőven akad: nem szabad felülni a kapzsi, hamis reményeknek, téves várakozásoknak. OLyan idők járnak, amikor a higgadt, józan, megfontolt gazdasági viselkedés mindennél többet ér.
Természetes hát, hogy a vállalatok ilyen körülmények között inkább a túlélésre, a megtakarításra összpontosítanak, mint sem beruházásaik bővítésére. Erre majd csak egy kezdődő konjunktúra idején kerülhet sor.

Gregorius425 2009.11.26 21:26:56

Nos, valóban ez a világméretűvé váló folyamat figyelhető meg a fejlett piacgazdaságokban.
AZ USA-ban már a 80%-ot súrolja a szolgáltató szektor GDP aránya, míg még három évvel ezelőtt is, amikor középiskolában ezt tanultuk, 70% volt. A szolgáltató szektor felpörgését egyértelműen a pénz- és tőkepiac elképesztő túlburjánzása és az őrült sebességen, valóban hatékonyan és a tökéletes versenyt megközelítő módon működő e-gazdaságnak köszönhető.
De álljunk csak meg egy percre! Mintha úgy emlékeznék, hogy valami világgazdasági válság közepén lennénk, aminek azért a vége még nem is annyira látszik és ez éppen a a pénzpiac jelentős túlburjánzás, a felelőtlen hitelezés és hitelkereskedelem miatt alakult ki. A pénzpiacok ilyen méretű fejlődését éppen az információs társadalom és többek közt az internetm az őrületesen fejlődő információs technológia tett lehetővé. Tehát látható, hogy csakúgy mint a húszas évek Amerikájában, most is egy nagy méretű világválság és mély recesszió parancsolt megállást a megállíthatatlannak hit gazdasági gyarapodásnak. Akár a tőzsdén, akár a hiteléletben folyik hatalmas "légvárépítkezés", annak mindig komoly mellékhatásai lesznek, s Burton G. Malkiel szavaival, amekkora volt az előző esti tivornya, akkora másnap a macskajaj. Nem lehet tehát a csak a pénzügyi szektor, a szolgáltatások korlátlan bővítésére gazdaságpolitikát építeni, miközben a rendkívüli pénzpiaci növekedést nem követi a reálgazdaság növekedés, ha nincs mögötte kézzel fogható termelés.
Képtelenségnek tartok minden ilyen jellegű feltevést, hogy "világ múzeuma" legyen Európából, az ugyanis az európai civilizáció közelgő pusztulását jelentené. Aki ebben hisz, az szerintem téved.
Mert felteszek egy egészen egyszerű kérdést, ha minden termelést kiszervezünk a fejlődő országokba, akkor mit fog dolgozni Európa? Nem lehet mindenkiből pincért, szobalányt, szakácsot, fodrászt, pultost, recepcióst, marketingest, hr-szakembert, közgazdászt, pénzügyi elemzőt, bankárt, ügyvédet stb., vagyis a szolgáltatásokban dolgozót képezni. Természetesn lehet magasan tartani és kell is a szolgáltatások arányát, de ez nem növekedhet a csillagos égig.
Hiszen gondoljunk bele, hogy a mezőgazdaság és az ipar egyes ágazatai stratégiai fontosságú ágazatok (pl. élelmiszeripar), ezek kiszervezése esetén egy háborúban pl. tengeri zárlat alkalmazásával ki lehetne éheztetni Európa jelentős részét, vagy ha válság ütne ki a fejlődő országokban, és vissza esne a termelés, akkor nem érkezne élelmiszer Európába...
Ezek mind katasztrófához vezetnének.
Emellett pedig csak szolgáltatásokkal nem lehet teljes foglalkoztatottságot elérni, hiszen ha rengeteg reálgazdasági ágazat termelését kiszervezzük megugrik a strukturális munkanélküliség, és hosszú évek, évtizedek kellenek, hogy átképezzék a korábban azon területeken dolgozókat. Az európai államok szociális kiadásai megugranának, a bevételek csökkennének, az államadósság az egekbe szökne stb. És akkor még nem is említettem a fokozódó társadalmi-politikai feszültséggel járó veszélyeket.
És még a munkaerő rugalmas alkalmazkodása esetén se tudna mindenki elhelyezkedni a tercier és a quaterner szektorban, mert nem tudna olyan mértékben bővülni a munkaerőpiaci kereslet a szolgáltató szektorbeli állások iránt, mint amekkorára a kínálat, a munkaerőtöbblet megugrana. A növekvő munkanélküliség a kereslet visszaeséséhez vezet, akkor pedig hiába termelnek mindent a fejlődő országokban, nem tudnák eladni a fejlett országok visszaeső kereslete miatt.
Ja igen, és a még egy utolsó megjegyzés: ugyebár mi, Európa vagyunk az USA és Japán mellett a fejlett világ harmadik gazdasági pillére. Na most, ha mi akarunk turizmusra berendezkedni, akkor ki fog hozzánk utazni? Hiszen e három térség turistái jelentik a nemzetközi turizmusának keresleti oldalának nagy részét, értékben mindenképpen. Eddig is Európa volt az első a turizmus terén, ami a kínálati oldalt illeti, ám miből tudná a keresletet korlátlan mértékben növelni. Amerika és Japán is szervezi ki a termelést a fejlődő országokban, nyilván ők is hasonló problémákkal fognak szembetalálkozni. A fejlődő országok szűk felsőrétege pedig vajmi kevés Európa gazdaságának fenntartásához, a szegények milliárdjai pedig nem nagyon jönnek szóba potenciális európai turistaként, legfeljebb bevándorlóként, a kettő pedig nagyon nem ugyanaz.
Tehát ennek a "víziónak" elég sebezhető gyengepontjai vannak, s az ezirányú fejlődésnek pedig elég komoly korlátjai és határai, amelyekre többek között a jelenkori világválság derített fényt.
S bár nyilván nem kell homokba dugni a fejünket, nincs sok okunk felhőtlen optimizmusra, mert nincs alapja jelen pillanatban.

Gregorius425 2009.11.20 00:11:55

Én nem hiszem, hogy folyamtos szakmacserélgetésre lenne szükség a sikeres munkaerőpiaci szerepléshez. Arra azonban már sokkal inkább, hogy az ember az egyetem öt évét valóban tanulásra és ne munkára, ne linkeskedésre vagy második szak elvégzésére fordítsa, mert hogy én is elsüssek egy ismert mondást: "Nem lehet egyszerre két lovat megülni."
Másképpen: kérdezem én, hogy a siker jele nem éppen az, hogy valaki a tehetségének és adottságainak megfelelő pályát választja és azon próbál a legjobb lenni és arról nem tér le?
Ha valaki mérnöknek tanul, az legyen mérnök és akkor lesz sikeres, ha abban felel meg, ha abban tehetséges. Emellett szerezhet közgazdász diplomát, csak éppen kérdés, hogy van-e értelme. Mert ahhoz, hogy valaki jó legyen, ízig-vérig magáévá tegye egy adott szakterület minden csínját-bínját, az nem nagyon kacérkodhat más tudományágakkal, legalábbis mélyebben nem. A mérnök látásmódot nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra,mint egy szennyes inget, közgazdász felfogásra cserélni. Egy diploma megszerzése még nem jelenti azt hogy az ember közgazdászt, csak azt, hogy van róla papírja. És valljuk őszintén, hogy a kettő nem ugyanaz. Ez természetesen fordítva is igaz, vagyis arra az esetre, amikor valaki közgazdászból akar mérnök lenni.
Összefoglalva tehát annyit akarok monani, hogy számomra az ún. élethosszig tanulás nem azt jelenti, hogy cserélgetni akarom a szakmáimat, hanem azt, hogy egy valamiben akarok nagyon képzett és versenyképes lenni, és azon belül folyamatosan képezni magam, fejleszteni a tudásomat, és egyre jobbnak lenni.
Az egyetemtől és az oktatóktól pedig olyan átfogó, mély és megalapozott tudás átadását várom el, amelyek felvérteznek a gyakorlati erőpróbára is, vagyis arra az időszakra, amikor már nem csak az egyetem "steril, labori" közegében, hanem egy vállalatnál vagy vállalkozásban kell megállni a helyemet. Úgy vélem ugyanis, hogy először az elmélet-szakmai alapokat kell letenni, nagy tudást gyűjteni, és életünk egész hátra lévő részében ezt a tudást gazdagítani, mélyíteni (és nem lecserélni valami egészen másra!), s persze egyre több tapasztalattal fűszerezni.
Nem értek azokkal egyet, akik szerint frissiben, már az egyetem évei alatt orrvérzésig dolgozni kell, tapasztalatot gyűjteni kell stb. Ugyanis ez ráért az elkövetkező egyetem utáni kb. ötven munkával eltöltött évben. Aki mégis ezt akara, az hasonlatos az olyan emberhez, aki a tetővel kezdi a ház építést, vagy legabbis az alap lerakásával egyidőben kezdi az ácsmunkát.
EL tudjuk képzelni az eredményt...

Gregorius425 2009.11.12 21:45:03

Természetesen jelentős kihatásai vannak a munkahelyi körülményeknek és légkörnek a munkavállaló magánéletére. Egyszerre jelentkeznek a negatív és pozitív hatások. Pozitív hatás a biztos megélhetés, a biztos és előrelátható jövedelmezés, amely minden család életének anyagi létalapját rakja le.
Nem mindegy azonban, hogy ezért a munkabérért a dolgozónak milyen ráfordítást kell kifejteni; vagyis mennyi időt, energiát, erőfeszítést igényel tőle az általa végzett munkakör. Ezeket döntően az adott vállalat stratégiájából következő EEG és a szervezeti kultúra határozza meg.
Egyszerűbben a legmeghatározóbb az alkalmazott számára, hogy mennyire becsülik meg az ember személyét a cégnél, mennyire jutalmazzák a munkavégzését, mennyire vannak tekintettel a személyes céljaira, preferencáira, igényeire, hogy bánnak vele. Az alkalmazkodás kulcseleme a főnökhöz és a munkatársakhoz való viszony, ami az egész munka lényege, csakúgy mint egy középiskolás számára az osztálytársak és a tanár.
Ha nyugodt, kellemes, esetleg baráti légkörben zajlik a munkavégzés, és a főnök viselkedése korrekt, tisztességes, emberséges, akkor ezzel jelentősen csökkenhet a munkavállalóra helyezett stressz, jobb szívvel végzi a munkáját. EZ pedig a magánéletét is kiegyensúlyozottabbá teszi, ami pedig nyugodt, biztos háttért biztosít a munkavégzésben. Ekként tehát elég komoly kölcsönhatás van a magánélet és a munkahely/vállalati légkör között. Nagyon gyakran a túlhajszolt életvitel, túlerőltetett munka (workoholism) okozza családok felbomlását, házasságok felbontását. De bele kell gondolnia a munkaadónak is, hogy ha az általa megszabott követelmények olyan súlyúk, hogy emberek magánélete megy tönkre miatta, vajon hosszú távon hogy vátozik a teljesítmény?
A gond ugyanis az, hogy a munkahelyi teljesítmény és eredményesség a legtöbb esetben egyáltalán nem mérhető számokkal, eredményük összetetten, hosszú távon érvényesül. Éppen ezért a legfontosabb nem a teljesítményorientáltság, a munkavégzés gépiessé tétele, az ember gépnek tekintése, hanem az, hogy szubjektív módon, pozítívan ösztönözzék a dolgozót; vagyis becsüljék meg, ismerjék el, minden jó munkáért járjon vállveregetés, fontos a közvetlenség, a főnök ne legyen elérhetetlen despota, fontos, hogy erkölcsileg is motiváltak legyenek. Itt nincs szó érzelmi zsarolásról, hanem sokkal inkább kölcsönösségről; vagyis arról, hogy a vállalaton belüli szervezeti koordinációba nem árt az erkölcsi/etikai koordináció bizonyos elemeit is becsempészni. Ha például a főnököm jó velem, rendes, jó a kapcsolat, akkor lelkiismereti kötelességemnek fogom tartani, hogy pontosan, hibátlanul, jól dolgozzak, feladataimat teljesítsem, és szégyellni fogom magam, ha önhibámból nyújtok rossz teljesítményt.
A vállalat működésének jó emberi kapcsolatokra, emberközpontúságra, az emberek megbecsülésére, fontosságuk hangsúlyosára, előttük álló távlatok nyitására, gyors felemelkedési lehetőségekre, minél rugalmasabb szervezeti felépítésre kell épülnie. Számos történelmi párhuzamot tudok felhozni, például Napoleont, aki együtt evet a közkatonákkal és jelszava volt, hogy minden katona a tarisznyájában hordja a tábornoki pálcát. (És másfél évtizedre a kontinens korlátlan hatalmú ura lett).
Napjainkban pedig, amikor a csúcstechnológiák terjedése és rohamos fejlődése mind fontosabbá teszi az emberi munka szerepét (különösen a K+F-ben, az innovációban, a marketingben stb., de majdnem az összes vállalati funkcióban), minden fejlődés és növekedés magva az ember, az emberi tudás, tehetség, munkakedv, kreativitás. És mintahogy az előbb is kifejtettem, pusztán pénzzel, anyagi ösztönzéssel még nem lehet sikert elérni, annál sokkal több kell. Talán el kellene kezdeni a munkaerőben meglátni az embert... és persze a családjáért dolgozó, küzdő családapát vagy családanyát. Minden vállalati siker kulcsa ugyanis az emberi munka, amelyet csak látszólag lehet pénzért megvenni. Igen, van, amit meg lehet pénzért venni, munkaidőt, gépet, nyersanyagot; de munkapotenciált soha. Vagyis az igazi tehetséget, az ún. "maximumot" nem. Azt emberi, szubjektív eszközökkel lehet csak elővezetni. Ennek kulcsa az EEG stratégia, ennek kulcsa az emberközpontú szemlélet.
Legalábbis ez az én véleményem.

Gregorius425 2009.11.12 00:10:04

@Lucky Strike:
Kérlek bocsáss meg, de megdöbbentett az a dolog amit írtál, vagyis hogy az embernek el kell tudni magát adni.
Nem is első sorban írásod tartalma lepett meg, azt nagyjából ki lehetett venni, hanem az, ahogy megfogalmaztad. Szóval azért ilyet nem lehet leírni, amit te tettél, hogy "a vállalat aki engem fogyaszt".
Lehet, hogy nem látod be, kedves Lucky Strike, de ez olyan, mintha saját magadat - mert remélem csak saját nevedben nyilatkoztál - egyszerűen egy használati tárgynak fognád fel, mint amilyen a felmosóvödör, a szemetes kuka, a számítógép vagy egy gyártósor. Azért remélem ennél többre értékeled magad, mert én még így látatlanban is többre értékellek annál, mint te saját magadat ezzel a döbbenetes kijelentéseddel. (Légyszíves legközelebb ne ily módon fitogtasd frissen szerzett mikro ismereteidet:))
A másik pedig az, hogy azzal sem értek egyet, amit még mondtál, nevezetesen, hogy a legfontosabb az, hogy az ember hogy tudja tálalni a képességeit. Hiszen ha ez igaz lenne, akkor bármilyen féművelt dilettánsnak esélye lenne a munkaerőpiacon, ami ideig-óráig igaz is lehet, de egy komolyabb munkahelyen hosszú távon csak valós szaktudásra, tapasztalatra és teljesítményre lehet építeni, nem valamiféle képmutató trükközésre. A legtisztább út szerintem ugyanis az egyenesség, a nyíltság és az őszinteség, mert biztos ismered azt a népi bölcsességet, hogy a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Tehát kizártnak tekintem, hogy hosszú távon, már pedig pályafutást csak hosszú távon érdemes tervezni, célt lehetne érni az "öneladással" és a megfelelő " viselkedési norma" kialakításával. SZó se róla, viselkedni kell tudni, de ez nem azonos az állandó szerepjátszással, vagyis azzal, hogy állandó nem annak mutatod magad, aki valójában vagy, hanem akinek látni akarnak. Na most ha már a pszichológiánál tartunk, akkor megemlíteném, hogy ennél személyiségrombolóbb, tudathasadásosabb állapot kevés van, szóval annyira nem javasolnám hosszú távon.
De tényleg bocsi, nem a személyed ellen szól ez a bírálat, hanem a megállapításaid ellen, amelyek finoman szólva is bicskanyitogatóak.

Gregorius425 2009.11.12 00:37:30

Az én véleményem tehát az, hogy valóban létezik egy mély törésvonal a magyar munkaerőpiacon (valószínűleg világviszonylatban is létezik ez, de nem tudom, hogy egész pontosan milyen mértékben, én a magyar viszonyokat ismerem), ami azt jelenti, hogy a munkavállalók két nagy csoportra oszlanak: szakképzetlen vagy éppen nem versenyképes szakképzettséggel rendelkezőkre, ami végeredményben majdnem ugyanaz, és piaci szempontból is értékes, keresett szakképzettséggel rendelkezőkre.
Na most nem titok, hogy nyilván csak az utolsó csoportba érdemes tartozni, és hosszú távon is az az ország képes megőrizni fejlődési poteinciálját és (gazdasági) versenyképességét, amelyben az utóbbiak aránya nő az előbbiekhez képest, hiszen a modern világgazdaság húzóágazataiba (high tech ipar: informatika, űrkutatás, haditechnika, mobiltechnika, hírközlés, chipgyártás, gyógyszerkémia stb.) áramló tőkének első sorban jól képzett, használható, nagy szaktudással bíró munkaerőre van szüksége. Ezek persze legtöbb esetben informatikusok, mérnökök, természettudósok, de éppenséggel legalább annyira lehetnek jó gazdasági szakemberek, közgazdászok stb. is.
Egyértelmű tehát, hogy makrogazdasági szempontból a versenyképességet akkor lehet növelni, ha a kormányzat és a hazai nagyvállalatok fokozott és mind fokozottabb mértékben hajlandóak áldozni K+F-re, oktatásfejlesztésre, alapkutatásokra, átfogó (tovább/át)képzési programokra. Magyarországon a GDP alig néhány százalékát kitevő erre szánt összeg sajnos édes kevés még jelenlegi helyzetünk megtartására is, nem hogy javítására.
AMi pedig az egyént, vagyis minket hallgatókat illet jelen esetben, az természetesen minél jobban bekapcsolódni a kívánt munkaerőpiaci szerkezetváltásba és megfelelni a legújabb kihívásoknak. Ugyanakkor senkinek nem javaslom, hogy ebben a fene nagy megfelelési lázban félúton elhagyja az önálló személyiségét és az egyéniségét... Mert az nagyot téved, aki összetéveszti az alkalmazkodást a konformizzussal és a feltétel nélkül meghunyászkodással, meghasonlással.
Itt arról van szó ugyanis, hogy az embernek úgy kell racionális pályaválasztási döntést hoznia, hogy az nem csak saját egyéni igényeinek és prefereinciáinak, hanem a várható és persze csak nehezen előrelátható munkaerőpiaci lehetőségeknek is megfeleljen, természetesen a saját érdekében. Úgy kell ezt felfogni, hogy a felsőoktatásban való részvétel nem más, mint egy hosszú távú befektetés, amelynek a hallgató, illetve a hallgatót támogató állam és a szülők csak a jövőben, jobb esetben is csak évek múlva arathatják le áldozatvállalásuk és befektetésük gyümölcsét. Tehát mindenképpen átgondolt és hosszas mérlegelés kell már az egyetemi jelentkezés postára adása előtt.
Az egyetemen pedig minden lényegeset és hasznosat magunkba kell szívni ami tudás, és ami várhatóan hasznos lesz vagy a felsőbb évfolyamokban, vagy a mesterszakon vagy az életben. Az universitas lényege ugyanis egy konkrét szakma magasszintű elsajátítása mellett a nomen est omen elvén nevében foglalt egyetemlegesség, vagyis egy átfogó, széleslátókörű, külföldön és belföldön egyaránt elfogadható színvonalú tudás megszerzése és elmélyítése.
Hiszen ha belegondolunk, az egyetem öt, most talán soknak tűnő, de valóságban szűk öt éve általában a diplomások pályafutásának jó pár esztendejét, esetleg évtizedét meghatározzák, még ha később esetleg továbbtanul, akkor is.
A frissdiplomás munkavállalók életében ugyanis az első néhány évben alapvetően meghatározó az általuk szerzett diploma minősítése és értéke (vagyis az, hogy Közgáz vagy esetleg BKF?). Utána persze már fokozatosan a megszerzett tapasztalat és munkahelyi teljesítmény fog számítani, de ugyebár a ház építését nem lehet a falakkal kezdeni: először egy szilárd alapozás kell, nincs új a nap alatt.