Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Sabrina Winter

0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
2012.május 11. – ezen a napon volt a bemutatója a Stúdió K előadásának, amely improvizációs jelenetek laza halmazának is látszhat, de nem – ez Forgács Péter rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg közös darabja, meg van írva...
Sabrina Winter 2017.10.27 15:55:03
Itt az én véleményem is :)
:
Új színház. Új lehetőségek. Új esély.
Így indultam neki a színháznak. Nem voltak elvárásaim, hogy, milyen legyen. Ha jó, ajánlom másnak is, ha nem, elfelejtem.
Szerencsére a színház közel van a lakásomhoz. 20 perc sétával simán odaértem időben.
Kicsi volt a nézőtér és családias. Igazából nem is volt nézőtér. Inkább az egész helyiség maga volt a színpad. Azért, hogy olyan legyen, mintha mi is ott ülnénk a villamoson.
Az elején lévő énekléstől megijedtem, hogy az egész olyan lesz. (Szerencsére nem lett)
Tetszett az, hogy bemondták a megállókat s úgy haladtunk előrébb a történetben. Aztán mégsem, hisz a szereplők egyszer hol 2004-et mondtak, hol 1986-ot.
Sok mindenre kellett figyelni, hisz sok szálon futottak a különböző történetek. Egy idő után már nem is próbáltam követni, hogy mi hogy következik egymás után, vagy, hogy hol is hagyta abba és most mit is játszik az adott színész. Csak átadtam magam a történéseknek.
Nem is tudom, hogy a színészek hogy bírtak annyi szerepet megjegyezni (vagy csak én értettem félre?). Azon is elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha minden szerepet más-más ember alakítana. Fel sem fértek volna a színpadra, bár lehet, hogy átláthatóbb lenne (s a jelenet után csak ülnének egyhelyben… hát.. ja, nem igazán lenne jobb).
Néhány szerepet felismertem, el is tudtam képzelni, hogy ilyen tényleg előfordul egy villamoson. Bár, akadtak kivételek. Nem hiszem, hogy meg lehetne énekeltetni egy szerelvényi utast. Vagy, hogy helyeselnek egymásnak, hisz az emberek legtöbbször leszarják a másikat, feküdhet ott ájultan, csak nagyon kevesek mozdulnak ki a saját pici terükből. Nagyszájaló emberek mindig vannak és szinte mindig kellemetlenek. De az emberek nagyrészt róluk sem vesznek, nem akarnak tudomást venni.
Az apa-fia jelenet megfogott. Ott éreztem azt, hogy bármi is jön ez után, ez a darab már pozitívan marad meg bennem. Ugyanis ez a jelenet olyan igaz, olyan mai „probléma” hogy jaj. Mármint, én nem gondolom rossznak, ha a szülők nem engednek, de a helyzetet fel lehet ismerni… Ha lemaradsz, kimaradsz. S oda vissza már nem tudsz többé kerülni.
Néhány monológot nem tudtam hova sorolni. (Nagypál Gáborét igen, mert ő elégedetlenkedő, nagyhangút játszott. Ilyenek mindig, mindenhol vannak). De a két női monológ szerintem egy kicsit kilógott az előadásból.
Tetszett az alkalmazkodás vagy spontaneitás… nem tudom, hogy itt melyik volt, hisz az előadás előtt pár nappal történt a bizonyos KFC-s eset és az előadásba már bele is építették. Nagyon meglepődtem azon.
A szereplők közül nem tudtam kedvencet választani. Mindegyiknek volt számomra egy olyan sora/szerepe, amely megfogott. És ültem ott és csak néztem h: „Basszus, tényleg!”
Humoros volt és egyben egy kicsit kiábrándító is. Talán a humortól volt kiábrándító számomra. Olyanokon nevettünk, ami tényleg megtörténhet(ett) és ezzel megint egy másik világba kerültem. Nem tudom ezt jól megfogalmazni. Hisz például az adott pillanatban te nem biztos, hogy nevetsz. Lehet, hogy fel vagy háborodva etc…
De ezt már nagyon eltereltem más irányba.
Egy dologgal nem tudtam kibékülni a darabban. A végével. (Nem a Moszkva teres poénnal, de azt is meg lehetett volna csinálni másképp) A halál. Sehogy sem értettem, hogy egy ilyen előadásba miért kell belevinni. Ez is. Szomorú volt, hisz meghaltak, de a végén még is nevettél a poén miatt. Értem én, hogy ilyen is megtörténhet, de egy kicsit elütött a többi szituációtól én szerintem.
Összességében jó darab volt. Talán nem is egyszer megnézős, hisz olyan sok fele kell figyelned, hogy egy pár dolgot már most elfelejtettem (két nappal az előadás után). Ezzel a darabbal esélyt adtak arra, hogy mást is megnézzek tőlük. :)