JTom • 9 nap
A 19. század alkonyán, 1898. február 15-én este hatalmas robbanás rázta meg az USS Maine amerikai hadihajót, amely éppen a Spanyolország fennhatósága alatt álló Kuba fővárosa, Havanna kikötőjében horgonyzott. A hivatalosan a szigeten tartózkodó amerikai állampolgárok védelmére odavezényelt hajón (amely a robbanás után gyorsan elsüllyedt) kétszázhatvan tengerész vesztette életét. A robbanás okaként a jenkik egy - minden bizonnyal véletlenül arra járó - spanyol aknát, míg a spanyolok a lőszerkészlet spontán berobbanását jelölték meg.
Azon a hűvös februári napon még senki sem sejtette, hogy ez az incidens lesz a kiindulópontja a néhány hónappal később háborúvá fajuló spanyol-amerikai konfliktusnak.
Spanyolország a 19. század elején sorra veszítette el fennhatóságát az amerikai gyarmatai felett: legtöbbször véres és kimerítő háborúk során kellett belátnia Madrid urainak, hogy a szabadság szellemét már nem lehet visszaparancsolni a gyarmati elnyomás palackjába.
Spanyolország számára üdítő kivételt jelentett a függetlenségi háborúk során Kuba és Puerto Rico, amelyek felett sikerült megtartani az ellenőrzést (a helyi lakosoknak erről minden bizonnyal más volt a véleményük). A 19. század második felétől ennek ellenére Kubában fegyveres felkelések robbantak ki a spanyol elnyomás ellen, amelyet nagyon szívesen (milyen eufemisztikusan fogalmaztunk) támogatott a szomszédos Egyesült Államok, amely a Monroe-doktrína alapján ki akarta paterolni az európai gyarmattartó hatalmakat a kontinensről (hogy aztán szépen-csendben átvegye a helyüket - bár ezt már nem nagyon tették hozzá).
A James Monroe akkori elnök által 1823-ban megfogalmazott alapelv szerint Amerika az amerikaiaké, az európai hatalmak pedig befoghatják és elhúzhatnak a kontinensről. Punktum.
A spanyolok ekkor - az 1870-es években - még sikerrel verték le a felkelést, mintegy tizenöt évvel később azonban a kubaiak újra fellázadtak (a jenkik támogatását ezúttal is maguk mögött tudva).
Miközben a New York-i bulvárlapok az úgynevezett sárga újságírás jegyében igyekeztek megdolgozni a közvéleményt (támogassuk szegény kubai felkelőket a csúnya, gonosz spanyol elnyomókkal szemben), az amerikai politikai irányító gépezetben megszületett a döntés: McKinley elnök áprilisban gyorsan kért és kapott felhatalmazást a Kongresszustól, hogy katonai erőt vessen be Kubában a spanyol elnyomás megszüntetése érdekében - egyúttal ultimátumot küldtek Madridnak, hogy haladéktalanul vonuljon ki a szigetről, ha nem akar háborút.
A New York-i újságosháborúban érdekelt volt egy bizonyos Joseph Pulitzer (avagy Pulitzer József) is, akiről talán majd egyszer blogunk oldalain is részletesen megemlékezünk.
A Habsburg-Tescheni Mária Krisztina régensnő (ne legyünk ennyire szemtelenek, álljon itt a hölgy teljes neve: Habsburg-Tescheni Mária Krisztina Dezideráta Henrietta Feliciátisz főhercegnő) által kormányzott Spanyolország végül beelőzte az amerikaiakat: 1898. április 23-án Madrid hivatalosan is hadat üzent az Egyesült Államoknak, amelynek törvényhozása két nappal később biztosította az újdonsült ellenséget ennek tudomásul vételéről.
Az amerikai tengerészeti miniszter helyettese, egy bizonyos Theodore Roosevelt nevű úriember (?) még az év elején a Távol-Keletre vezényelt egy hajórajt, hogy az ottani spanyol gyarmatot, a Fülöp-szigeteket szükség esetén sakkban tarthassák vele (a flottilla a brit fennhatóság alatt álló Hongkongot használta támaszpontként).
A háború első lövéseit végül ezen hajóraj egységei adták le, amikor május 1-jén a Manila-öbölben megütköztek az ott állomásozó spanyol flottával. Jellemző a csatára (amelyben az amerikaiak gyakorlatilag tönkreverték ellenfeleiket), hogy míg a spanyol oldalon 77 halálos áldozata volt a lövöldözésnek, addig az amerikaiak egy embert vesztettek (ő is szívrohamban hunyt el - megviselte a nagy durrogtatás).
Közben az atlanti-óceáni amerikai flotta - amely addig blokád alatt tartotta Kubát - akcióba lendült a karibi térségben is: miközben a hadsereg és a tengerészgyalogság első egységei partra szálltak a szigeten, az amerikai hadihajók Santiago de Cuba partjai előtt megsemmisítették a karibi spanyol hadiflottát (gyakorlatilag a spanyol haditengerészet fő erejét), végleg kiiktatva az Armadát, mint komoly harcértékkel bíró erőt a világpolitika színpadáról.
Az amerikaiaktól elszenvedett vereség volt a pont az i-n a spanyol hadihajózás hosszú, évszázadok óta tartó agóniájának történetében.
Mint említettük volt, több tízezer amerikai katona ért partot Kubán (köztük az 1. önkéntes lovassági ezred harcosai - az alakulatot a fent említett későbbi elnök, Theodore Roosevelt szervezte meg), s egy rövid villámháborúban - a kubai felkelők hathatós támogatásával - vereséget mértek az egyébként is rosszul felszerelt, demoralizált spanyol gyarmati erőkre.
Az amerikai szárazföldi erők egyik parancsnoka Joseph Wheeler vezérőrnagy volt, aki a polgárháborúban szerzett magának hírnevet - a Konföderáció tábornokaként. Szép kis karriert futott be a tábornok, nem is vitás.
A kubai hadműveletek döntő ütközetére egyébként a San Juan-i magaslatnál került sor - az 1. önkéntes lovasezred (becenevük: Rough Riders, meglehetősen szabad fordításban "Durva Lovasok") itteni hőstetteiről később dicshimnuszokat zengtek az amerikai lapok.
Augusztus elejére (tehát alig három hónapnyi háborúskodást követően) az Egyesült Államok csapatai elfoglalták a Fülöp-szigeteket, Kubát, valamint egyáltalán nem mellékesen a szintén karibi Puerto Ricót és a csendes-óceáni Guam szigetét.
Spanyolország gyakorlatilag elvesztette összes gyarmatát (mindössze Afrikában maradt pár kolóniája, amikkel sokra nem ment), a hajdanvolt dicsőségéről és a flottájáról nem is beszélve. A Kubát megszálló amerikai erők nagy részét gyorsan kivonták a szigetről, többségüket ugyanis harcképtelenné tette a spanyol hadsereg spanyolnátha sárgaláz.
Az amerikai veszteségek 90 (kilencven!) százalékáért a sárgaláz és egyéb betegségek miatti elhalálozások voltak felelősek, nem pedig a kósza spanyol golyók és gránátok, ami azért sok mindent elmond az akkori egészségügyi ellátásról...
Az 1898. december 10-én megkötött párizsi békeszerződésben Spanyolország hivatalosan is lemondott a fent nevezett gyarmatairól az Egyesült Államok javára (amely kárpótlásul húszmillió dollárt fizetett Madridnak). Kuba névleg függetlenné, a gyakorlatban azonban a jenkik kvázi-gyarmatává, egyfajta saját homokozójává (később pedig kaszinó-szigetévé) vált a következő majd' hatvan évre.
A Fülöp-szigeteken az amerikai bevonulást követően szinte azonnal folytatódott a filippínók által megkezdett függetlenségi harc, amely rengeteg áldozatot követelt a következő években mindkét oldalon - cserébe a szigetcsoport (miután a jenkik leverték a felkelést) a második világháborúig stabil támaszpontot jelentett Washingtonnak a Távol-Keleten.
Kuba kistestvére, Puerto Rico viszonylag zökkenőmentesen lett az Egyesült Államok tengerentúli területe (majd szabadon társult állama széleskörű belső autonómiával) - habár időről időre felmerül a függetlenség kérdése, még mindig a jenkik szabadon társult államának számítanak.
Hogy maga a háború megérte-e? Az amerikaiaknak mindenképp: gyorsan demonstrálhatták a világ számára, hogy új nagyhatalom született: a jövőben számolni kell velük, bárhol a világon felbukkanhatnak érdekeik védelmében. A kubaiak és a fülöp-szigetekiek cseberből vederbe estek - függetlenségi céljaik elérésééig még száz- és százezrek estek áldozatul a súlyos harcoknak; Spanyolország pedig...ha Madridnak még nem lett volna elég egyértelmű, a spanyol nagyhatalmiság végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében - a következő évtizedek az Ibériai-félszigeten súlyos belpolitikai válságokkal és egy véres polgárháborúval teltek, elfoglaltságot adva a spanyoloknak saját házuk táján...
