Út a dzsungelen át
A Dien Bien Phu ostromáról készült nagyszabású francia játékfilm kapcsán kitértem a rendezőre, Pierre Schoendoerfferre is, aki annak idején a francia kontingens tagjaként szolgált Indokínában, s később újságíróként is visszatért a térségbe. Direktorként először 1965-ben érintette a témát, mikor is a saját regényéből készült forgatókönyvet vitte filmre. Ezt Antony Beevor, elismert brit hadtörténész a legjobb háborús játékfilmként tartja számon (lásd a vonatkozó 2018-as cikket), én viszont vitába szállnék vele…
1954. május eleje. Miközben Genfben összegyűlnek a küldöttségek a háborút lezáró egyezmény tető alá hozása érdekében, az indokínai harcok nem csitulnak. A Kambodzsa északi részén fekvő Liong-Ba-i helyőrséget a Viet Minh fokozódó támadásai folytán kiürítik, a maroknyi francia és kambodzsai katona pedig útnak indul dél felé. 150 kilométer áll előttük, őserdei terepen…
Nos, az tagadhatatlan, hogy a rendező háborús tapasztalatai most is komoly szerepet kaptak. A minden percet átható feszültség és kiszámíthatatlanság, a kényszerű parancsnoki döntések meghozatala, az elkerülhetetlen emberveszteségek, a váratlan akadályok és fordulatok nyomán kiválóan megragadta a harctéri katonák világát. Az viszont nem feltétlenül volt szerencsés, hogy saját regényét ő maga adaptálta, mivel ez esetben is túlsúlyt kapott a dokumentarista jelleg. Emiatt hiányzik a játékfilmeknél elvárható kerek cselekmény (a lezárás nagyon elsietett) és a főszereplők háttere, személyisége lényegileg szóba sem kerül. Összességében pár embertpróbáló nap krónikáját kapjuk, slussz. Ennek ábrázolása egyébként valóságos és elég szakszerű, bár ez inkább a katonai érdeklődésűek számára fontos (Beevor dicséretét is elsősorban ennek tudom be). Azonban az átlagnéző, ahogy írtam, valószínűleg hiányolni fogja a tulajdonképpeni történetet és a karakterábrázolást. Az pedig, hogy történelmi kontextusba helyezzék a látottakat, szintén hiányzik, bár ez sok más háborús filmnél is elmondható; mindenesetre a modern nézők többségének hiányozni fog.
Érdekesség, hogy a filmet Kambodzsában rögzítették, vagyis alapvetően eredeti helyszíneken, egy olyan időpontban, amikor a politikai viszonyok ezt éppen lehetővé tették. Természetesen a statiszták is helyiek, ami szintén a hitelességet fokozza – ráadásul a francia–kambodzsai bajtársi kapcsolatokat is tisztelettel ábrázolják, még ha az alá-fölérendeltségi viszony ez esetben nem is lehet kérdéses. A fekete-fehér alapanyag filmhíradó-jelleget kölcsönöz a képeknek, amit csak fokoz a természetes fények használata, illetve a kamerakezelés. Egy-egy snittnél határozottan visszaköszönnek a katonákat a valóságban kísérő operatőrökéire hajazó felvételek, s külön öröm, hogy a legújabb változathoz digitálisan megtisztították a képet, így sokkal élvezhetőbb a megtekintés.
A film az 1965-os cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díját kapta meg. A cikkből kiolvasható, hogy szerintem pont nem ezért jár neki az elismerés... Hazánkban tudtommal nem forgalmazták, de az utóbbi években a Netflix műsoron tartotta. A fenti linken megtekinthető színezett változatban, de sajnos felirat nélkül.
A 317. szakasz (La 317ème section)
Ciné+ 1965, 91 perc
Rendező: Pierre Schoendoerffer
Főszereplők: Jacques Perrin, Bruno Cremer, Pierre Fabre
Zene: Pierre Jansen & Gregorio García Segura
Ha már az ötvenedik évfordulót tapossuk, gondoltam belevágok... Gigantikus munkának ígérkezik, de azt hiszem, megéri. Több tucat kötetet és cikket olvastam már róla, írtam belőle egy szakdolgozatot és pár cikket, továbbá szinte mindegyik témába vágó játékfilmet és számos dokumentumfilmet is beszereztem. Talán kicsit, de hozzájárulhatok a hazai ismeretterjesztéshez, valamicskét átadhatok mindebből, amire szükség is van, hiszen a vietnami konfliktusról még mindig kevés a magyar nyelvű munka.
Bár a rendelkezésre álló források nagy többsége amerikai eredetű, remélem, a vietnami oldalt is be tudom majd mutatni, nem is beszélve a ritkán emlegetett egyéb résztevőkről (ausztrálok, új-zélandiak, dél-koreaiak és így tovább). Igyekszem nemcsak a katonai vonalat hangsúlyozni, hanem az egész korszakot is megidézni. S mivel kicsit elkéstem a blog indításával, visszafelé is fogok építkezni, vagyis az 1965 előtti eseményekre is kitérek. A visszatérő érdeklődőknek tehát érdemes lesz időnként visszalapozni a korábbi posztokra. Egyébként másik blogomon, a monty.blog.hu-n már évek óta gyártom a posztokat, többek között erről a témáról is, így ne csodálkozzon senki, ha egyes cikkek alapanyagát újra előveszem itt, mert elő kell vennem.
Jó olvasást és eredményes művelődést kívánok.
Kövesd a blogot Facebookon
