Apuleius • 5 nap
Végére értem az amerikai élménybeszámolónak, de ahogy a bölcs mondás tartja: „Ne bánkódj, hogy elmúlt, örülj, hogy megtörtént! Én pedig azért szeretek blogolni, mert írás közben újra megtörténik velem a csoda, újra és újra átélem a rengeteg élményt. Köszönöm minden kedves Olvasómnak, aki megtisztelt a figyelmével és társamul szegődött a kalandban.
Az utolsó rész "címermadara" nem is lehetne más, mint a fenséges fehérfejű rétisas.
Kísérje a virtuális utazást korunk egyik legnagyobb zenei zsenijének csodálatos szerzeménye!
Azért slusszpoénnak maradt egy-két petárda, ami elpukkanthatok. Az észak-amerikai kontinens jellegzetessége ugyanis, hogy Európában ismeretlen módon van jelen a vadvilág, sokkal gyakrabban jöhetnek szembe olyan állatok, amelyeket idehaza csak az állatkertekből ismerünk. És bár a pionír-korszak szabadrablása itt is majdnem visszafordíthatatlan károkat okozott, mégis hamar felismerték, hogy micsoda örökség bízatott rájuk, amit meg kell őrizni az utókor számára. Nem lehet összehasonlítani Európa túlzsúfolt kultúrtájait az alig párszáz éve „belakott” amerikai vadnyugattal. Utóbbi rengeteget őriz a fehér ember előtti vadságából, érintetlenségéből, egyfajta ártatlanságából, amibe a mai napig könnyű belelátni valami indiánregény-romantikát. Utunk során tudatosan hagytam, hogy magába szippantson ez a romantika, hogy az erdei ösvényeken haladva odaképzeljem a mokaszinos indián-lábak surranását, vagy akár egy embernélküli világ tisztaságát. Amerika számomra nem a világbirodalom, hanem a fehér ember által utoljára kolonizált csücske a világnak, amelyben kissé kiléphettem az életem agyoncivilizált hétköznapi valóságából.
Végtelen terek, végtelen távolságok
Az autózás nem csak helyváltoztatás, hanem önálló élmény.
Mindezt a romantikát azonban tagadhatatlanul praktikusan és könnyen teszi elérhetővé a civilizáció. A jólét eredménye, hogy a nemzeti parkokban, de az utolsó kis helyi jelentőségű látnivalónál is könnyen megközelíthető, kiválóan, de nem tolakodóan kiépített infrastruktúra van jelen. A természetbe tömegek kirándulnak, de ez olyan jól szervezett mindenhol, hogy alig érződik. Talán a Yellowstone volt az egyetlen, ahol tömegesnek érzékeltem az emberi jelenlétet, az Old Faithful gejzír körül rendes amfiteátrum van kiépítve, hogy a periodikusan ismétlődő „showt” a nagyszámú látogató gond nélkül élvezni tudja. Októberi jelenlétünkkor ez nem volt vészes, de látszott, hogy micsoda tömegek látogatnak ide szezonban. Ahol azonban csak egy kicsit is lelépünk az ösvényekről, azonnal magába fogad valami ősi romlatlanság, valami olyan, amit eddig máshol nem tapasztaltam. Lelkesedésem és rajongásom Észak-Amerika felé mindenek felett ebből fakad. A hétköznapokban 500%-on pörögve emberekkel foglalkozom, így a kikapcsolódás legjobb terepe számomra az, ahol le tudok metélni magamról minden emberi hatást, zavaró körülményt, végső soron a civilizációt. Nincs térerő, nincs zaj, megszűnik a zűrzavar. Ahogy Hamvas Béla írja a Méhesben: „A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, a csillagok minden nap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.”
"Csak" egy átlagos tájkép
Fiery Furnace (Arches N.P.)
A "turistásabb" helyeken hozzászoktak az állatok az ember jelenlétéhez.
Tilos az állatokat etetni, bármilyen cukik is, hiszen ez a természetes szokásaik megváltozásához vezet és az emberi táplálék akár végzetes is lehet nekik.
A csend mellett a legnagyobb ajándékot azonban a vadvilág számunkra ismeretlen bősége jelentette. Utunk sivatagi szakaszán ez még nem volt jellemző, ott inkább a csend semmihez sem fogható süppedékenysége volt rám lélekgyógyító hatással, azonban ahogy a Grand Teton Nemzeti Parkba érkezvén hirtelen egy vadasparkba csöppentünk. Itt találkoztunk először bölényekkel is, amelyek sajnos nem mutatták magukat túl közelről, mégis úgy éreztük, megfogtuk az Isten lábát azzal, hogy egy ilyen legendás lény a szemünk elé került. Fotóztuk is őket bőszen, mert akkor még nem tudtuk, hogy ez még előjátéknak is halovány….
Óriás bölénypöff
Amikor az Old Faithfulnál megpillantottuk a gejzír mellett legelésző bölényt, akkor sejtettük, hogy itt valami turpisság lehet és egy szelídített példány van jelen hivatalos statisztaként, de tagadhatatlanul fotogén látvány volt. Remek tanácsokat kaptunk a túra előtt az USA-ban élő Gáspár Katától, az Apsara Adventures utazási iroda tulajdonosától, aki ezen a tájon irigylésre méltó helyismerettel rendelkezik. Ő ajánlotta a figyelmünkbe a Lamar-völgyet, ahol hatalmas bölénycsordák grasszálnak szabadon, senki által nem háborgatottan. És tényleg, ahogy leereszkedtünk a völgybe, elképesztő tömegben pillantottuk meg ezeket az állatokat. Mindenhol ezek a hatalmas hústornyok álltak és ha eszükbe jutott gyökkettővel átsétálni az úton, akkor bizony megállt az autóforgalom és addig senki nem ment tovább, míg ezek a fenséges lények kivételezett helyzetük teljes tudatában le nem méltóztattak vonulni az úttestről.
A Lamar-völgy lankáin végeláthatatlan mennyiségű bölény legelészik.
Idillikus békében élnek ezek az állatok - most már...
Reméltem, hogy lesz valami bunyó, de igazából alig mozdultak....
Az amerikai bölények az 1800-as évek második felére tényleg a kihalás szélére sodródtak, ugyanis akkoriban ez volt a nyugat felé terjeszkedő fehér emberek fő tápláléka. A híres Buffalo Bill, akkor még William Frederick Cody néven is így kezdte a pályafutását: előbb felderítőként dolgozott a vasúttársaságnak, majd a vasútépítő munkások élelmezéséért felelt, ebbéli minőségében minden nap bölényeket mészárolt. Hírnevét azonban nem ezzel, hanem cirkuszosi minőségében szerezte, nevéhez köthető az első nagy, sőt nemzetközi vadnyugati mutatványos show, amivel - kevesen tudják – Magyarországon is megfordult 1906-ban. Mit megfordult, 25 magyar városban lépett fel, egyedül Budapesten 18 előadást tartottak. Mai értelemben is elképesztő, tömegeket vonzó show volt, nem csoda, hogy Buffalo Bill neve összeforrt a vadnyugattal és a showbiznisszel egyaránt és alakja szinte mémesült. Meg is néztük a múzeumát Codyban, ami igen jó döntésnek bizonyult annak ellenére, hogy nagyon kevés időnk maradt rá, mégis átéltünk valamennyit a vadnyugat nem mindig romantikus, annál inkább kegyetlen világából, valamint ennek szórakoztatóipari interpretációjából.
William Frederick Cody, vagy ahogy szélesebb körben ismeretes: Buffalo Bill.
Igazi vadnyugati fegyverarzenál
Ízelítő a pionírok korszakából.
Másnap hajnalban sokáig dilemmáztunk az útvonalon, hogy új tájakon kanyarogjunk, avagy visszamenjünk a Yellowstone-ba, de az utóbbi mellett döntöttünk, ami az út legjobb döntésének bizonyult. Hajnali 4-kor ültünk autóba, így a hajnal első sugarai már a park legjobb részein értek minket. Az út mellett mindenhol bölények, amelyek mit sem zavartatták magukat a jelenlétünktől. Hátukra a ropogós fagyban kiült a dér, kipárolgásuk pedig aranyglóriába vonta ezeket a fenséges állatokat. Felemelő érzés volt ott állni mellettük szinte karnyújtásnyira és szemlélni fenségüket.
A hajnal aranyglóriába vonta ezeket a csodalényeket
Hátuk párállik a hajnali fagyban, mely dérként ül ki durva bundájukra.
Ahogy a nap rájuk süt, előbukkannak a részletek is...
Az igazán nagy dobás azonban még csak most jött! Egy erdős szakaszon haladva az út mellett álló kocsikra figyeltünk fel. Ez nem szokott véletlen lenni, mindig jelent valamit, így mi is megálltunk. Abban a pillanatban megpillantottunk egy egész grizzlycsaládot, ahogy a legnagyobb természetességgel ástak a fák gyökerei között. Igen, jól olvastátok, a legendás grizzlymedvével futottunk össze a vadonban. Se kerítés, se más, ami elválaszt, legfeljebb 25 méter, amit egy bocsait féltő anyamedvének aligha több pár másodpercnél. Gyorsan szét is néztem, hogy mire lehet felmászni, ha támad Macilaciné, de ugyan, mit ér bármiféle mászás egy medve ellen? Semmit! csak bízni tudtam benne, hogy gyorsabban futok, mint más… Szerencsére a mackók bármennyire vadak is, mégis hozzá vannak szokva az emberi jelenléthez és ők sem keresik feleslegesen a bajt. Így aztán nyugalomban ástak tovább, fél szemükkel azért oda-odasandítva, mi pedig ugrásra készen fotózgattuk őket. Egyszerre volt félelmetes és felemelő.
Egy egész grizzlycsaládba botlottunk.
Hopp, a Mama kipécézett magának.
Szerencsére érdektelenségbe fulladt a személyem :)
Szinte már alig lehet hozzátenni valamit ehhez, de mégis sikerült. Az amerikai kontinensen minden valahogy monumentálisabb, az evolúciós is valahogy nagyobb léptékben alkotott meg mindent. Így van ez a szarvasokkal is, amelyek mérete és agancsa egyaránt sokkal grandiózusabb, mint az általunk ismert és csodált gímszarvasaink. Az itteni szarvasok gyűjtőneve elk, ezen belül számos alfaj ismeretes, mii alighanem a Rocky Mountain Elk-kel futhattunk össze a Sziklás-hegységben. Az úton kanyarogva egy hegyoldalban egy kisebb csordát vettünk észre, így gyorsan megálltunk fotózni. A hegygerinc mögül egymás után bukkantak ki a szarvastehenek és borjak, majd egy kis idő után feltűnt egy hatalmas bika. Valahogy így képzelem Hunor és Magyar találkozását a Csodaszarvassal. Nem véletlen, hogy szinte minden nép mitológiájában jelen van valamilyen szarvasisten (pl. a kelta Cernunnos) ez a fenséges látvány csakis valami természetfeletti, szimbolikus eredetű lehet. Van akik a Jagermeister üvegén találkoznak vele, bizonyos értelemben az is a szellemvilágba kalauzol….:) A szarvascsalád lassan átsétál a domb túloldalára és eltünedeztek a dombhajlat mögött. A bika 15-20 méter távolságból követte őket folyamatosan vissza-visszanézve, őrizve háremét és borjait. Fenséges látvány volt.
A hegy királya
Bőg a bika
Végetért a csoda
Testközelből is megcsodálhattunk egy ilyen óriást, a Mammoth Hot Springs-i parkolóba bekuckózott egy ilyen csapat és a legnagyobb természetességgel legelték a park füvét. A csorda alfahímje pihent, kiváló fotótémát szolgáltatva.
A Sziklás-hegység fejedelme (Tamás felvétele).
A Csendes-óceán felé tartva egy parkolóban figyeltem fel ezekre az összeverődött szörnyetegekre. Jellemzőjük, hogy inkább magányosan járnak, bár méretüknél fogva nincs ellenfelük a természetes közegükben. Igazi királyai ők az élőhelyüknek, nincs teremtmény, ami felvenné velük a versenyt. Kifejezetten az amerikai kontinensre jellemzőek, itt lehet őket megfigyelni és fotózni. Kisebb európai és ázsiai rokonaik eltörpülnek hozzájuk képest.
Igazi szörnyetegek
Kamionikusz Peterbiltikusz (Peterbilt kamion)
Nagyvadak
A Mount Rainier egy újabb fantasztikus élményt tartogatott számunkra. Az hagyján, hogy a tűzvörösbe hajló hegyoldalakon megismerkedtünk a másik nagy szarvasfajjal, a Roosevelt elkkel: minden lépésünket kivácsi szemek kísérték, de a hegy déli oldalán (Paradise) tett rövid túránk során még egy feketemedvével is találkoztunk. A feketemedve kisebb és kevésbé hírhedt, mint a grizzly, de semmivel sem veszélytelenebb jószág, sőt gyorsabban mozog és könnyebben mászik fel a fára, így menekülni előle talán még nehezebb. Szerencsére jó messze volt tőlünk, így nem kellett a támadástól tartani. Újabb kegye a sorsnak, hogy "kipipálhattuk" a másik nagy medvefajjal való találkozást is.
Paradise-t nem véletlenül hívják így, még a lógó esőfelhők alatt is bámulatos színeket mutatott
Messze a hegyoldalban keresgélt őkelme.
Az Olympic Nemzeti Park viszont egyértelműen a Roosevelt elkek birodalma. Nekem mindegy melyik fajt csodálom, mindegyik csodálatos. Az úton kolbászoló szarvascsordáról már meséltem (itt), de néhány kép még idefér róluk. Az Olypicben nem csak szarvasokat, de rengeteg mókust is láttunk, itt éppen egy sötét, nagytestű fajtát, alighanem a Sciurus carolinensist tisztelhettük benne.
Roosevelt elkek a szembesávban
A vöröslő agancsa egészen különlegessé tette ezt az állatot.
Fenséges teremtmények
Portré
Sciurus carolinensis
Túránknak annyi csúcspontja volt, hogy azt számba sem igen lehetne venni, de a bálnales még így is kiemelkedik, hiszen ilyenre még állatkertben sincs lehetőség. Medvét, szarvast bárhol láthatunk, de bálnát aligha. Vancouverbe érvén mindössze háromnegyed óránk volt a busz megérkezésétől a bálnanéző hajó indulásáig, amely az indiai taxisofőr bravúrosságának köszönhetően elegendőnek bizonyult. Alighogy ledobtuk csomagjainkat, indult is a hajó, amely nagy sebességgel futott ki a Georgia-öböl vizére. A Vancouver-sziget által határolt zárt tengerrész a bálnák paradicsoma volt, amíg meg nem jelent a fehér ember és el nem kezdte pusztítani a zsírjukért és csontjaikért őket. A mértéktelen vadászat hatására a környékről teljesen kipusztultak a cetek, teljesen eltűnt mindegyik fajuk és évtizedekig hírük hamvuk sem volt. Majd 1985-ben megjelent egy magányos nőstény hosszúszárnyú avagy púposbálna (Humpback whale), amely mellett egyszer csak megjelentek a fajtársai, majd szépen benépesítették az öblöt. Ma már egy meglehetősen népes kolónia él a Vancouver környéki vizekben, persze a régi bőségnek nyoma sincs és a tengerek királyai, a gigantikus kék bálnák sem találtak vissza erre a környékre.
Zseniális szóvicc: Prince of Whales
Egy kis adalék a méretekhez: nagyobbak mint egy kamion.
A hosszúszárnyú bálnákat katalogizálják és a farkuk mintázatáról ismerik fel, A hajón egy hatalmas laminált füzetben lehetett utána olvasni, éppen „kit” is látunk, a túravezető hölgy fejből mondta az éppen megfigyelt bálnák nevét. A hajó alighanem gps jeladókat követett, mert hamarosan olyan helyre értünk, ahol egyszer csak feltűntek a várt vízoszlopok. Ott fúúúúúj…. mondtuk Tamással és már élesítettük is teleobjektíveinket modern, ám ártalmatlan bálnavadászként. „Lövéseink” kárt nem okoztak, örömöt annál inkább, amikor sikerült elkapni egy-egy kibukkanó bálnafarkat. Az alábbi képek mintegy 2000 képből lettek szűrve, szerkesztve, mutatván, hogy nem egyszerű dolog a bálnafotózás.
Ott fúj!
Púposbálnák
Minden bálnafarok olyan, mint egy ujjlenyomat
A háttérben Vancouver toronyházai
A bálnák mellett bónuszként természetes közegükben élő oroszlánfókákat és borjúfókákat is megfigyelhettünk. A sok punnyadék zsírtorony a vízben kecses sellővé válik és bámulatos ügyességgel kergetik egymást és a táplálékhalakat. Érdekes volt megfigyelni egy hatalmas hím példány territoriális viselkedését, ahogy a kis sziklasziget legmagasabb pontján folyamatosan harcolnia kellett a pozíciója megtartásáért. Úgy látszik a fókáknál is van politika 😊A hab a tortán egy karszárnyú delfin lehetett volna, de ez végül elmaradt, úgy látszik, hogy a gyönyörű gyilkosok aznap másfelé portyáztak.
Borjúfókák egymás hegyén-hátán
Jellegzetes a fiatalabbak eltérő színezete
Ez pedig egy sealion, azaz oroszlánfóka kolónia
Hierarchia
A király! És a háttérben a Mt. Baker.
Ez is fúj, nem csak a bálna.
Cuki a kis gülüszemű.
Vancouverben meglátogattuk a tengeri akváriumot is, amely olyan szegmensébe is betekintést engedett a helyi élővilágnak, amelyet más formában nemigen tapasztalhattunk volna meg. Gyönyörű, természetes hatású akváriumokban figyelhettünk meg tengeri élőlényeket és kaptunk némi ízelítőt a hideg tengerek elképesztően gazdag élővilágából.
Egy tipikus tengeri biotóp barnamoszattal.
A medúzák tánca hipnotikus élmény volt.
A fehér tok élete jelentős részét tölti az óceánban.
A végére hagytam talán a legikonikusabb állatot, amivel találkoztunk: a fenséges fehérfejű rétisast, amely az Egyesült Államok címerállata. Nem véletlen, hogy már a rómaiak is a sas alakját használták a császári fenség kifejezésére és az sem, hogy azóta is ez a legelterjedtebb szimbóluma az uralkodói és állami hatalomnak. Cseppet sem ritka állat, köszönhetően a védelemnek, elég sokfelé lehet velük találkozni, ellenben viszonylag félénkek és nem engedik túl közel a fotóst. Mondhatni, nem alacsonyodnak le arra a szintre, hogy a társaságomban osztozzanak. Így aztán annyit tudtam kihozni a témából, amit a 180 mm-es objektív és a 41 MP-es full frame érzékelő engedett. Ölni tudtam volna egy 600-as teléért….
Nem csoda, hogy az Egyesült Államok címerállata ez a fenséges lény.
"Vérszagra gyűl az éji vad", halszagra pedig a rétisas
Nem tűrik az ember közelségét
Nehézfegyverzetű légierő
Ezennel zárom az amerikai cikksorozatot. Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott a Blog szempontjából rendhagyó cikkfolyamban. Aligha hiszem, hogy a Tesztpecablog vissza tudna térni a régi irányvonalra, jelesül, hogy kétheti rendszerességgel hozok egy bot/orsótesztes cikket, mivel be kellett látnom, hogy egy olyan életszakaszba értem, amiben erre nincs időm. Így aztán átalakulunk horgászutazás-bloggá, mert évi egy különleges expedíciót mindenképpen tervezek, ha a körülmények engedik…. A következő kalandunk ismét szeptemberben esedékes és talán még egzotikusabb helyre készülünk, de ez legyen egyelőre titok….. Annyit mondhatok, hogy izgalmasnak ígérkezik! Addig is lesznek cikkek erről arról, mert a blogolásban az jó, hogy arról írok, amiről akarok. Az pedig hab a tortán, ha ti, kedves Olvasók, velem tartotok.
A teljes sorozat linkjei:
New-yorki kalandunk itt érhető el.
Sivatagi utazásunk krónikáját itt találod.
A színes hegyi ősz itt varázsol el.
Kanada egyedi természeti látnivalóiról pedig itt olvashatsz.
A nagy fehér tokhal történetét semmiképpen se hagyd ki itt.
Lazacpecánk kalandja nagyon színes sztori lett itt.
