Kommunikációs párkapcsolati Válaszfalak

Vannak olyan színészek, akiknél már csak miattuk is kíváncsi leszek egy előadásra. Ez halmozottan érvényes, ha páros jelenik meg a gárdában, hiszen a kémia már működik köztük, tökéletes összhangban játszanak. Izgalmas téma a párkapcsolatok kérdéskörének boncolgatása, a család és a társadalom, az egyén viszonyai egymáshoz. A Válaszfalak ilyesmi felütéssel kecsegtetett, Orlai Tibor produkciói pedig kimondottan jónak bizonyultak a múltban. A véletlen hozta az előadást, az ilyenek mindig nyitott végkifejlettel kecsegtetnek.

Bill (Kern András – Az imposztor, Az apa, Játszd újra, Sam! – Pesti Színház; Pinokkió, Az élet, mint olyan – Vígszínház; A vád tanúja – Játékszín; Valód hamisítvány – Belvárosi Színház) és Nancy (Hernádi Judit – Valódi hamisítvány, A legenda háza – Belvárosi Színház; Rém rendes vendég, Menopauza – Játékszín; A félelem megeszi a lelket – Kultúrbrigád) már 40 éve házasok, mindenben összeszoktak, szinte egy olajozott gépezet az együttműködésük. Nincs meglepetés egymás előtt, a gyermekeik boldogságban nőttek fel, immár a megérdemelt nyugdíjas éveiket töltik egy lakóparkban. A szomszéd ugyan kissé hangos, de hamarosan a közeli elfekvőbe szállítják, hogy gondoskodjanak róla. Az élet tökéletes és idilli, egészen addig a pillanatig, amíg Nancy be nem jelenti a vacsoránál, hogy válni akar. Bill sztoikusan veszi tudomásul, de az azonnal megjelenő csemeték ezt némileg másként gondolják. Ben (Pataki Ferenc – De kié lesz a kutya?, Skorpió, Lila akác lokál) és Brian (Dékány Barnabás – Brooklyni mese – Belvárosi Színház; Egerek és emberek – Budaörsi Latinovits Színház) kiakadnak, hiszen az eseménynek semmilyen előjelét nem látták. Amúgy sem ilyenkor szokás szétmenni, hanem a gyermekek kirepülésekor a családi fészekből. Nem normális, ami történik. Egyedül Ben várandós felesége, a terapeuta Jess (Grisnik Petra – Igen, igen, igen! – Kolibri gyermek- és ifjúsági Színház; Kamaszharc – Pinceszínház; A nulladik perc – Belvárosi Színház) érez együtt a szegény asszonnyal, aki ki tudja, mióta tartogatta magában a feszültséget és csak tűrt és tűrt az anya és a női szerepbe kényszerülve. Nincs más megoldás, mint a beszélgetés, mert az mindig segít, ha megnyílnak a gátak. Ennek egyedül a fiúk nem örülnek, mert a családi titkok talán eltemetve sokkal nagyobb nyugalmat árasztottak.

Bess Wohl darabját Szabó Máté (Brooklyni mese, A legenda háza – Belvárosi Színház; Atelier - Bajazzók – Miskolci Nemzeti Színház; Jaj, nagyi! – 6szín) rendezésében láthatjuk a Belvárosi Színházban. A mű központjában látszólag a női, feleségi és anyaszerep kerülnek, melyek belső feszültséget okozva egy atombomba robbanásának erejével hatnak a családra. A meg nem értettség, az alárendeltség, a kényszer, a társadalmi és a rokonsági elvárások tömkelege mellett a karrier és a boldogság szinte lehetetlennek tűnik a jelenkorban. Ez a témakör messzire visz, gyökereket mozgat meg és több aktivistát is rákényszerít a drasztikus és szélsőséges kommunikációra, hogy végre fel- és elismerjék az azonos jogokat és esélyeket a nemek, de különösen a nők számára. Ezen az íven egyébként valóban érdemes volna elindulni és bejárni, mert a jelenség nem csupán figyelmet, hanem valódi változásokat is igényel.

Azonban a világ egyáltalán nem annyira fekete és fehér, hogy mindig az elnyomottakról szóljon, nem mindig az kerül ki erkölcsi győztesen, aki a gyengébbnek, elesettebbnek látszik. Ennek oka végtelenül egyszerű, nem vagyunk egyformák, ezért a helyzetek sem azok, amelyekbe kerülünk. A szakmám során is találkoztam hatalmas meglepetésekkel a tárgyalásokon, melyek megtanítottak a kétkedésre, az objektivitásra és az előítéletek helyén kezelésére. Spoilerek nélkül igyekszem minden egyes előadásról és darabról beszélni, ehhez segítségemre van, hogy az asszociációimat osztom meg az olvasóimmal, melyekről nem állítom, hogy az író szándékát képviselik, sokkal inkább azt emelik ki, amit bennem okoznak. Ez a színház szerepe számomra, hogy elgondolkodtat és gondolatokat ébreszt. Az második téma, mely eszembe jutott a mű kapcsán, az a társadalmi elvárások kérdésköre. A család elfogadott fogalom, mely az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is kiemelt cikket kapott. A tagjairól nem rendelkezik, erről más jogszabályok formálnak kategorikus véleményt. Szerepekről nem sok szó esik, viszont a köztudatban, a szokásjogban, a társadalom, a politika, a média és a vallások felől is több minden megfogalmazásra kerül, bár korántsem leírva, inkább szájhagyomány útján. Például a válás intézményét egyesek eretnekségnek tartják. Az összetartó erő központjába legtöbbször a nőt helyezik. A széthúzásért pedig főleg a férfit teszik felelőssé. Sztereotípia, hogy a családon belüli erőszak forrása egyedül a férj, ahogyan az elszenvedő mindig a nő. Ugyancsak egységes elképzelésnek bizonyul, hogy a megcsalást a hím egyed szokta kezdeményezni, de ha nem, akkor az oka mégis ő, hiszen nem nyújt megfelelő biztonságot a nő számára. Ezeket sorolhatnám napestig, de ezek csak általánosítások, átlagban valószínűleg van bennük igazság, de az egyedi esetekben nem árt kicsit elemezni. Az ártatlanság vélelme ugyanis szintén a fent említett nyilatkozat egyik cikke, nem véletlenül.

A jog irányába azonban nem szeretnék elmenni, maradjunk a társadalmi igények mezsgyéjén. Megfigyelések szerint a párkapcsolatok egy része hét év után kerül megmérettetésre, a következő állomások a gyerek születése, a negyedik-hatodik életév betöltése, majd a családi fészekből kirepülés. Ezek azok a pontok, amelyek során állítólag a legtöbb házasság válópontra jut. Ami nyilvánvalóan máris általánosítható, az ettől való eltérés pedig meglepetést okoz. Ahogyan a negyven éves évfordulót sem könnyű lenyelni. Ugyancsak pszichológusok véleménye szerint azért lépünk ki nehezen egy, akár toxikusnak bélyegzett kapcsolatból, mert mérlegeljük a bele ölt időt és energiát, gyakran nem szeretnénk újabb befektetésbe bonyolódni, így megszokjuk az állapotot. Ez azonban belső feszültséget okozhat, amely folyamatosan nő, időnként pukkan vagy nagyot robban. Eredménye lehet kisebb vita, összeveszés, válás vagy tragédia is. Én is hallottam ezt emberek szájából, de ugyanúgy felismertem magamon, hogy olyanhoz ragaszkodom, ami nekem nem jó, de élhetőbbnek tűnik a magánynál. A két elvárás ezen a ponton találkozik össze. A társadalom feltételezi és alapnak tekinti a párkapcsolatot és a házasságot. Azt is, hogy ezért megküzdünk és kompromisszumokat kötünk. A múltban nem is volt szokás elbontani a frígyet, sőt a szerelem sem minden esetben volt lényeges tényező, sokkal inkább a biztonságra került a hangsúly. Van egy párod, pipa, az új quest a megtartása, bármi áron, ha nem megy, Te vagy a gyenge és Te vagy az oka. Tűrni kell és nem panaszkodni, hanem megalkudni. A másik a saját elvárásod, mert a magány nem jó állapot, ezért keresel valakit, bárkit, aki mellé csapódhatsz és elviselitek egymást. Az igények „harmóniája” esetén összetartozás illúzióját öltitek magatokra. Ezért tűnik úgy sokszor kívülről, hogy egy pár mennyire idilli és ideális, amikor legbelül ez mégsem igaz.

Kétezerhuszonötben vagyunk, így nem meglepő, hogy a következő gondolati síkom a kapuzárási pánik kérdése, mely több irányból is érkezhet az elménket ostromló magatartásformával. Egyrészt felbukkan a régi érzés, hogy nem szeretnénk egyedül meghalni, ami csak növeli az igényt az együtt maradásra, függetlenül attól, mi is a valóság a kapcsolaton belül. Másrészt, aki nem érzi magát boldognak, vagy a szabadság elvesztése miatt aggódik (ismét), az az ellenkező irányba fog elmozdulni. Ismét a két elvárás csap össze bennünk, annak analízise, hogy melyik illúzió és melyik a valóság, ránk hárul. Ahogyan az is, hogy szembenézzünk a családunk igényeivel. Melyik jobb vajon, ha a gyermek miatt színleljük a boldogságot vagy ha őszintének mutatkozunk a rokonainkkal és saját magunkkal szemben is. Gyakran hallom azt a gondolatmenetet, hogy a kölyöknek apa és anya kell. Ezt persze nem kérdezik meg az érintettől, mert még fiatal, hogy eldöntse. A kérdés, hogy saját boldogságunk elnyomása mások érdekében hosszútávon mit eredményez majd. A vádló szavakat és tekinteteket és a nárcisztikus megnyilvánulásokat. Igen, elindulnak a játszmák, amelyek ellen folyamatosan hangot emeltünk, közben bekúsznak a viselkedésünkbe és észre sem vesszük, csak mikor már túl késő.

Ez a következő szint, ami kissé fájó szembesülés az egyén számára, de érdemes a tükröt magunk elé tartva megfontolni ezeket. A játszmákat ugyanis elítéljük másokon, de magunkon gyakran fel sem ismerjük ezek jeleit. A Karoline és Kasimir esetében ennek egy részéről értekeztem már, de a Válaszfalak kapcsán újabb színezet is eszembe ötlött. Az ember életében elkövetkezhet az a pont, amikor magában lesz bizonytalan, az érzéseiben a másik felé, a helyében a világban, a választása helyességében, a sírig tartó hűségben és összetartozásban. A szerelem nagyon szép fogalom, számtalan módon megközelíthető, de ki kell mondjam, egy állapot, amely idővel elmúlik és valami egészen más lesz belőle. Jobbik esteben a kötődés nem csak a megszokáson alapul, hanem a szereteten és törődésen, amely a másikhoz kapcsol. Nem csak a befektetett időt és energiát, a kialakult családot fogjuk köteléknek tekinteni, hanem érzelmi és tiszteleti aspektusai is lesznek. Nem arra fektetjük a hangsúlyt, hogy elviseljük egymás hülyeségeit, hanem magunkénak érezzük a másik apró hibáit és ezekkel együtt fogadjuk el egymást. Romantikát rombolok talán le, de ez a legtöbbükben így vagy úgy megfogalmazásra kerül. A játszmázás ott kezdődik, amikor valami megbomlik ebben az egységben vagy valójában sosem stimmelt. Ez lehet bármilyen irányú kétség, a nyílt kommunikáció helyett a passzív agressziót választjuk. Kilépünk. Vádolunk. Mártír ruhát öltünk. Szenvedünk. Megcsalunk. Elindítunk egy folyamatot, szem előtt tartva annak fontosságát, hogy sose derüljön ki a saját bizonytalanságunk, saját önértékelési és önbizalmi problémánk. A felelősséget áthárítjuk, az érzéseinket kivetítjük.

Válaszfalakat emelünk minden irányba, melyek közül a leglátványosabb egy személyt zár majd ki. Ő lesz a mi áldozati bárányunk, amivel önmagunknak hazudva a saját lelkiismeretünket nyugtatjuk meg. Illúzió lesz ez is, mint az összes akadály, melyeket felhúztunk. Az igazságot egyedül mi ismerjük, de tagadva sosem nézünk szembe vele. Egyetlen fal lesz igazi és valóságos, amellyel elzárkózunk saját magunk elől. Gyakran hallom pszichológusoktól, coachoktól, életviteli tanácsadóktól, influenszerektől, vezetőktől, rokonoktól és barátoktól, hogy a kommunikáció a kulcsa mindennek. Az egyik gyökérok szokott lenni a családi viszályokban, hogy az egyik fél vádlón mered a másikra, hogy az nem beszélget vele, nem mondja ki az érzéseit és másként fejezi ki magát, mint az tőle elvárt volna. Itt kezdődik az első probléma, mert az elváráshoz nem árt társítani valamilyen konkrétumot. A ki nem mondott vágyakkal könnyű vagdalkozni, gyakran a szembesítés során derül ki, nem is igazán van tisztában a másik mit is szeretne. Ha pedig nincs tudtában, mit kellene a párjának tennie, akkor ez az egész nem a túloldalról szül, hanem saját magáról. Folytatva az ívet, a saját tapasztalatomból látom, mennyire felülértékelt a verbális kommunikációval szembeni elvárások tengere. A legtöbb esetben ugyanis a szavak akkor halnak el, amikor igazán szükség volna rájuk. Ahelyett, hogy kimondanánk, vége, korábban beszélgethetnénk arról, mi bánt bennünket. Ha őszintébbek lennénk és meg tudnánk fogalmazni a vágyainkat magunk számára is, akkor a kommunikációnak lenne értelme. Ha nem olyasmire fecsérelnénk, ami smalltalk és valójában senkit sem érdekel, de olyan esetben elővennénk, amikor igazán fontos lenne, talán egy jobb világ tagjai lehetnénk.

Az utolsó témánk az intimitás és a szex, amelyet ezúttal meglepő környezetben találunk. Ám a probléma nem azzal van, ahol érintkezünk vele a darab folyamán, hanem az, hogy ez sokszor komoly kihívásokat jelent a társadalom számára, mert tabuként kezeli. Ez az, amit a szülők az iskolára, az iskola a szülőkre protezsálna. A felvilágosítás nem működőképes, amikor mégis próbálkoznak vel, azonnal befóliázzák. Tapasztalatból mondom, az egykor nagyhírű gimnáziumom igazgatója felháborítónak tartotta, ha a drogokról és a szexről kapunk bármiféle valós képet, ezért tiltások is megvalósultak ezzel kapcsolatban. A védelem tökéletesen működik, ha homokba dugjuk a fejünket, mert így legalább gátlásos vagy éppen gátlástalan nemzedéket „nevelhetünk” fel. A társadalom, a család és az oktatás felelőssége lenne, hogy felkészítsék a gyermekeket az életre, a felnőtt létre. Bármennyire is verik az asztalt az oktatási reformokkal kapcsolatban, ezt a témakört előszeretettel kezelik tabuként. Igen, az én egykori tanáraim is lázadoznak, de a liberalizmusba ez valamiért mégsem fér bele. Ez tehát továbbra sem politikai kérdés, hanem társadalmi felelősség. Amíg a punci és a farok szavak mosolygást, heherészést váltanak ki, a Pina silvestris biológia órán hahotázást, addig nem vagyunk igazán rendben ezzel a témával. Mert az intimitás obszcenitássá és tabuvá züllik, innentől nincs útmutató, csak károgás a deviáns viselkedéssel kapcsolatban. Ítélkezni könnyű, nevelni nem szeretnénk.

Kicsit messzire vándoroltam, de erről a témáról sok mindenre tudok asszociálni. Sokszor alkalmam nyílt rá, hogy akik a beszélgetés relevanciájáról szónokolnak, azonnal elhallgatnak, amikor valóban meg kellene nyílni a másik felé. A hallgatás fegyver, játszma, passzív agresszió, ne legyenek kétségeink efelől. A Válaszfalak nekem erről is szól, az őszinteség hiányáról, a titkokról, az elfojtott vágyakról, de leginkább mégis a szeretetről és az elfogadásról. Pont ez az ambivalencia ragadott meg benne, Orlai Tibor produkcióját szeretettel ajánlom minden kezdődő és tomboló kapcsolatnak.

Színház: Belvárosi Színház, Orlai Produkció
Link: https://orlaiprodukcio.hu/eloadas/valaszfalak-146
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=QfxH1b7YaXo
Előadás: 2025.03.09.
Darab hossza: 130 perc, egy szünettel
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/valaszfalak/directing-38580  

Fotókredit: Orlai Produkció

Értékelés: 8,5/10

Smaragd Sárkány