Az ötven éven aluliak ma már nehezen tudják elképzelni, hogy a trágárnak nevezett beszédet, hétköznapi életünk ősi és megszokott jelenségét még négy évtizeddel ezelőtt is teljességgel távol tartotta magától a magyar színház. 1986-ban tört be oda Spiró György korszakos jelentőségű remekművével, a Csirkefejjel. Akkor aztán annál erőteljesebben. Az önkifejezésre való képtelenségtől szenvedő ember szóhiányát tölti ki, tagolatlan indulatait hordozza a bazmegek és picsábák tömege. A Csirkefej bemutatására botrányként emlékszik az utókor, pedig nyilvános botrány nem is volt.
Film, Színház, Muzsika, 1986. november 8.
"A szocialista éra botrányai" című sorozat tizedik részében az első színpadi trágárkodás botrányáról olvashatunk.
Természetesen ez a sorozatunk is az Arcanum adatbázisa segítségével készül!
Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár.
Lőkös Ildikó így foglalta össze két évtizeddel később Spiró drámájának színháznyelv-történeti jelentőségét: "Tény, hogy Spiró korszakalkotó drámája többek között ezen a téren, a nyelvhasználat tekintetében is revelatív erejű volt, más kérdés, hogy nem ezt tartom legnagyobb erényének. A trágárság azonban bizonyos értelemben valóban a Csirkefejjel nyert létjogosultságot magyar színpadon, bár nem valamiféle diadal fölötti öröm íratja ezeket a sorokat. A képmutató, elfedő, eufemisztikus fogalmazás kötelező érvénye megszűnt a Csirkefejjel - de sajnos egy teljes félreértésen alapuló tévútnak is teret engedett. Amit szabad, azt kötelező - gondolták, és gondolják is egyes írók..." (Kritika, 2005/9.)
Az 1983-ban bemutatott Imposztor sikere után a Katona József Színház felkérte Spiró Györgyöt, hogy írjon darabot, szerepet Gobbi Hildának. A darab megszületett. A Vénasszony szerepe lett Gobbi utolsó alakítása a színpadon. Ötvenszer játszotta el az 1986/87-es évadban. 1987 júniusában utóljára. Egy évvel a halála előtGobbi majdnem lemaradt hosszú pályája egyik legnagyobb szerepéről. Miközben ugyanis Spiró a darabbal szenvedett, arra jutott, hogy a Vénasszonyt mégsem Gobbinak kellene eljátszania, mert már nem képes rá: "’85 tél végétől öt hónapon keresztül csak ezen dolgoztam. Otthon őrjöngtem és írtam, írtam ezt az őrületet, és menet közben rájöttem, hogy ezt Gobbi nem tudja eljátszani. Nem neki való, nem tudja megtanulni a szöveget. Kész lett a darab, és akkor, ahogy szoktam, leadtam a portán Zsámbékinak, aki fölhívott, találkoztunk a Rózsadomb étteremben, és kérdezte, milyen szereposztásra gondoltam. Elmondtam a szereposztást, ugyanarra gondolt ő is, mondtam neki, hogy ezt a Gobbi nem tudja eljátszani, adjuk a Máthé Erzsinek, így is állapodtunk meg, hogy a Máthé Erzsi fogja eljátszani. Ezt azért merem most elmondani Önöknek - sok évig nem mertem sehol elmondani -, mert tavaly Máthé Erzsi valahol lenyilatkozta. Tehát ezek szerint tudott róla... Elkezdték tavasszal próbálni, a Gobbi nem volt benne. S azt hallom nyáron Molnár Gál Pétertől, akinek szomszédos háza volt Gobbival Szentgyörgypusztán, Visegrádon, hogy a Gobbi olvasta a darabot. Ezek szerint Zsámbéki odaadta neki. Föl voltam háborodva. Megállapodunk valamiben, és akkor mégis odaadja a Gobbinak. Nem lehet büntetés nélkül odaadni egy darabot egy színésznek, mert azt azért adják, hogy az övé. De nem szóltam semmit. És Gobbival kezdték próbálni. Igaza volt Zsámbékinak. Meg kell mondanom, igaza volt. Mert belátta, hogy a Gobbi az Gobbi. Mindegy, hogy mit mond. Mindegy, hogy összevissza beszél, s nem az én szövegemet mondja a színpadon. Bejön, és ő az. Na mindegy. S persze Gobbi Hilda mégiscsak illegális kommunista volt. És azért ez a darab hajszálon függött, ezt pontosan érezte a Zsámbéki, tehát nem árt, ha Gobbi mint régi kommunista védi a darabot azzal, hogy benne van. Ebben is igaza volt./.../ Ez nagyon súlyos érv volt amellett, hogy ne tiltsák be. Úgyhogy végül is ő játszotta el. Fantasztikus volt." (Várad, 2009/6-7.) Máthé Erzsi le is nyilatkozta, amikor a 80. születésnapján a szerepálmairól kérdezték: "Szívfájdalmam, hogy a Csirkefej öregasszonyát nem játszhattam el, pedig az igazán nekem való szerep lett volna." (Kisalföld, 2007. február 3.) Tény, hogy Gobbi halála után sem vele, hanem Törőcsik Marival újították fel az előadást.
Törőcsik Mari és Bodnár Erika a Csirkefejben. (Magyar Napló, 1989. november 24.)
A bemutató után hat évvel már a Csirkefej 15. bemutatója alkalmából nyilatkozhatott a szerző! (Magyar Napló, 1992. október 2.) A Vénasszony szerepét sokan eljátszották, csak Máthé Erzsinek nem adatott ez meg
A YouTube-on az első előadás látható Gobbi Hildával.
A betiltás lehetőségéről a nyilvánosságban persze szó sem esett. Tény, hogy a darabot eredetileg az 1985/86-os szezonra, a bemutatót 1986 májusára ígérték, és azt Gobbi betegségére hivatkozva halasztották el. (Esti Hírlap, 1986. június 6.) De az is tény, hogy Gobbi 1986 derekán valóban súlyos betegségen esett át.
A darab szövege megjelent a Színház 1986. májusi számában. A trágár szöveg a papíron különösen sokkolóan hatott.
Még az október 17-re meghirdetett bemutató is elhalasztották, először két, majd tíz nappal, és közben bejelentették, hogy a darab előadásai "technikai okokból" a szokásos 7 óra helyett 8-kor kezdődnek, a színlapra pedig kiírták, hogy "Csak 16 éven felülieknek!"
Az eredeti színlap október 19-i dátummal, 7 órai kezdettel, korhatár megjelölés nélkül. (Pesti Műsor, 1986. október 15.)
A módosított színlap későbbi kezdési időponttal és korhatár megjelölésével. (Pesti Műsor, 1986. október 29.)
Egy Bársony Éva és Koren Zsolt által 18 évvel később Zsámbéki Gáborral készített interjú kérdésében elhangzott, hogy a Csirkefej "finoman szólva meglehetősen idegessé tette a kultúrpolitika diktálóit". (Népszava, 2004. január 3.) Ennek az idegességnek nyilvános megnyilvánulásai nem voltak. A kezdési időpont és a korhatár nyilván a kompromisszum látszata volt, hogy ezekkel az elhanyagolható gyakorlati jelentőségű módosításokkal leszereljék azokat a politikai tényezőket, amelyek a Csirkefej betiltását vagy legalábbis a szöveg radikális átírását szorgalmazták. Ezzel azonban csak a kultúrpolitikát tették nevetségessé: "a törzsközönség évekkel ezelőtt, még az átkosban is megmosolyogta azt a kultúrpolitikai óvatosságot, amely erényvédő prüdériából, képmutatóan hét óráról nyolcra tette át a Csirkefej kezdetét". (Földes Anna, Criticai Lapok, 1992/2.)
Spolarics Andrea, Orosz Lujza és Csiky András a Kolozsvári Magyar Színház Csirkefej előadásában. (Magyar Napló, 1992. október 2.)
A trágár nyelvezetet elítélő vélemények a rendszerváltás előtt csak olyan periferiális fórumokon jelentek meg, mint a Tisza cipő (1988. július 15.) és a Magyar Nyelvőr (1988/2): „A pszichés környezetszennyezéshez sajnos a művészek is hozzájárulnak. Felháborító, hogy egy patinás színház a 'szép beszéd temploma' (!!) 'Kár, hogy k . . .' címmel mutat be darabot, vagy úgy beszélteti a színészeit, mint ahogy az a Csirkefej című darabban történik.” Ez volt Szemők Balázs véleménye. A Kár, hogy kurva című darabot szintén a Katona József Színház mutatta be, szintén Zsámbéki Gábor rendezésében 1984-ben. Ez John Ford klasszikus 17. századi színműve az eredeti cím ('Tis Pity She's a Whore) pontos fordításával.
Már 1994-et írtunk, amikor Kardos G. Györgynek kellett az Élet és Irodalomban (1994. szeptember 16.) válaszolnia Lux Timea olvasói levelére, amelyben az elítélendő nyelvhasználat elrettentő példájaként említi a Csirkefejet.
A Magyar Szemle című „konzervatív” folyóirat 2012/3-4. számában írja Udvaros Béla rendező, az Evangéliumi Színház alapítója: „A Nemzeti jelenleg is folyó Szent Johanna-előadásán több mint megbotránkoztató Johanna meztelensége! Az előbbiekben már idézett hírhedt, botrányos Tragédia-előadás Adámja és Évája félórán át meztelenül játszott. Végül a legszörnyűbb torzítás: a szövegek megszólaltatása. Nem idézem a drasztikus, obszcén kifejezéseket, amelyek egyébként a közéletben már régebben elterjedtek, s most már szinte természetessé váltak a színpadon is. Az első, legtrágárabb kifejezés a 70-es években a Belvárosi Katona József Színházban, Spíró György Csirkefej-előadásán történt. Az első részben két fiatalember közel fél órán át ontotta a legtrágárabb mondatokat. Az egyébként vérbeli realista dráma kiváló előadását Gobbi Hilda parádés alakítása tette ritka sikeressé. A közönség pedig többszázas szériában sietett kíváncsian, hogy lássa és hallja a tömény ocsmányságot.” Ezt a több filmben is ruhátlanul mutatkozó élvonalbeli színésznő, Udvaros Dorottya édesapja írta.
Udvaros Béla írásával egy évben jelent meg a Magyar Demokratában (2012. október 10.) Czető Lászlóné olvasói levele: „Nemrégen például itt volt Csurka István A hatodik koporsó című drámájának bemutatása körüli hisztéria. Az ellenzők természetesen azonnal előszedték egyik legfőbb kártyájukat, az antiszemitázást. Sok bizonyíthatatlan tartalmú írás látott már napvilágot szegény hazánkban, de a mostani ellenzők akkor bezzeg hallgattak. De szó nélkül hagyta mindenki - noha a jóérzésű emberek közül sokaknál kiverte a biztosítékot - egy Csirkefej című darab, amiben több volt a trágár szó, mint a nyomdafestéket tűrő. Elég gusztustalanul módon feszítette a közönség tűrőképességének határát. Igaz, hogy azt nem Csurka István írta. Ha történetesen ő aljasodott volna le ilyen mű megírására és kiadására, akkor a mostani tiltakozók rögtön előszedték volna rejtett jó modorukat.”
Udvaros Dorottya a „kurva” szerepében John Ford színművében. (Film, Színház, Muzsika, 1984. március 31.)
Az idő múlásával torzulnak a tények.
Van, aki úgy tudja, hogy a Csirkefejből a premier előtt a hatalom kihúzatta a káromkodásokat. (Balogh Gyula, Népszava, 2011. február 14.) Nem húztak ki semmit, az összes bazmeg, picsába, faszom stb. hiánytalanul elhangzott a színpadon.
Barabás Tamás ezt írja a Csirkefej körüli politikai bonyodalmakról: „Spiró György drámájára gondolok, a Csirkefejre. Akkor még működött a pártállam, tehát létezett 'kultúrpolitika', s annak tekintélyes, de főleg nagyhatalmú irányítói eleinte nem is akarták engedélyezni a Csirkefejt. Aztán mégis átlendítették a darabot a tiltás kategóriájából a tűrés skatulyájába, ami azt (is) jelentette, hogy Illetékes Elvtárs (nem a Koltai Róbert paródiája, hanem a valódi!) körtelefonban közölte a lapokkal: nehogy megdicsérjék a Csirkefejt, hanem 'tegyék helyre' ideológiailag. Vagyis magyarázzák meg, hogy a Spiró által ábrázolt figurák nem igazi prolik, hanem lumpenelemek, nagyon kevesen vannak, és ha már meg kellett mutatni létezésüket, nagyon helytelenül tette az író, hogy nem ábrázolta: a párt majd előbb-utóbb ezeket a páriákat is megváltja, kivezeti lumpenéletükből és öntudatos proletárokká emeli fel őket.” (Köznevelés, 1995. december 1.)
Barabás Tamás színész, rendező valószínűleg nem volt abban a helyzetben, hogy első kézből ilyen bennfentes információkhoz jusson. Bevett gyakorlat volt valóban, hogy egy megtűrt mű dícséretétől eltanácsolták a kritikusokat, és azt politikailag, ideológiailag helyre tévő írásokat rendeltek. Az azonban már teljesen idegen volt a Kádár-korszak kultúrpolitikájától, hogy a „páriák” párt általi megváltásának ábrázolását követeljék az írótól. Ez a követelmény a Rákosi-korszakkal együtt elhalt.
Ami a Csirkefejt illeti, arról Herczog Noémi: Kuss című könyvében ezt olvashatjuk: „Spiró György Csirkefej című drámájának bemutatója esetében is felmerül az utólagos ideológiai helyesbítés lehetősége: 'valamint a Művelődésügyi Minisztérium kérje a kommunista színházkritikusok segítségét ahhoz, hogy folyjék nyílt és éles vita a bemutató kapcsán színpadi trágárságról. Az Agitációs és Propaganda Osztályt felkérjük, hogy a főszerkesztői értekezleten kérjék a szerkesztők segítségét az ilyen tartalmú kritikák megjelentetésének ösztönzéséhez.'” (212.o.) Az idézett dokumentum Radics Katalin feljegyzése volt a kulturális KB-titkár, Pál Lénárd számára, és az is szerepelt még benne, hogy „a darab nagyon ritkán kerüljön aszínház műsorára. S egy idő után (kb. fél év) le kell venni a darabot a műsorról.”
Mindebből nem lett semmi. A Csirkefejről, ha nem kerülte el valami a figyelmünket, kizárólag pozitív kritikák jelentek meg. Spiró tragédiája a kritikusok körében is hatalmas sikert aratott. A kritikák rendre kitértek a mű nyelvezetére, és megállapították, hogy annak éppen olyannak kell lennie, amilyen.
A Csirkefej a prágai Delta Színházban. (Magyar Hírlap, 1990. április 13.)
„Ám amire felháborodnánk, hogy milyen nyelvet is használnak itt a színpadon, már el is felejtkezünk róla: magával ragad a sorstragédia. Az, ami az eldurvult érintkezési viszonyok mögött van, amiről korábban alig vettünk tudomást: a lélektelenség, a magány, az öntudathiány (és szeretetéhség) — az emberi lét hiánybetegségeinek variánsai.” (Almási Miklós, Népszabadság, 1986. október 28.)
„Spiró hősei nem káromkodnak, az ő töltelékszóként használt drasztikumuk a dadogó tudat jelentés nélküli salakja, amit spontán belső kényszerrel öntenek ránk, ahogy az utcán vagy a villamoson is, leginkább szomorúságot és részvétet keltve bennünk, mert arra gondolunk, hogy ha abbahagynák, vajon mit tudnának mondani helyette.” (Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 1986. október 31.)
„Megtanulunk együtt élni mindazzal, amivel nem lehet. Például a lepusztult nyelvvel is, amelyben nem az a képtelenség, hogy olyannyira trágár — hanem az, hogy alkalmatlanná lett a rendeltetésszerű működésre: ember az embert immár nem képes általa megérteni. A kifejezés elemi lehetősége vész el a világ egy darabjából — és Spiró György színpada éppenhogy ezt fejezi ki drámai könyörtelenséggel.” (Mészáros Tamás, Magyar Hírlap, 1986. november 1.)
Gobbi Hilda, Vajda László és Varga Zoltán a Csirkefej próbáján. (Film, Színház, Muzsika, 1986. október 11.)
„Felmerül a kérdés, elengedhetetlen-e a darabban ennek a — köznapokból egyébként jól ismert — trágár nyelvezetnek a használata. Ha öncél volna, kárhoztatnunk kellene. De itt egyes — hangsúlyosan csak egyes — figurák jellemének elengedhetetlen velejárója. Spiró drámája, a Csirkefej homályoszlató mű és különösen a Katona József Színház előadásában az. Világot gyújt a sötétben.” (Barta András, Magyar Nemzet, 1986. november 1.)
„Tragikus életkép ez, és nemcsak sötét színeivel telepszik rá az emberre, hanem figuráinak nyelvével is. Azzal a nyelvvel, ami a darab elleni legtöbb ellenvetést kiváltotta./.../ Itt az indulatszavak és obszcén kifejezések percenként röpködnek. De hogyan beszéljen egy Srác, aki már a nyolcadik javítóintézetben él, s egy Haver, aki legjobb esetben is félanalfabéta?” (Takács István, Pest Megyei Hírlap, 1986. november 1.)
„S a nyelv a Spiró drámájának szokatlan vihart kavart mozzanata. Pedig micsoda erővel fest jellemet a tragédia stilizált nyelvezete. Még inkább a nyelv, a szó, s általa az értelem hiánya.” (Róna Katalin, Film, Színház, Muzsika, 1986. november 8.)
„A középpontban a Vénasszony drámája magasodik. A totális magány bekövetkeztével — miután az egyetlen szeretett élőlényt, a macskáját is elveszíti — a helyzet logikájával ellentétben nem befelé, hanem kifelé, a valláshoz és a többiekhez fordulna. Rányílna az őt körülvevő világ mindennapi gondjaira — ha az még alkalmas volna egy ilyen nyitás befogadására. De sem a Nő fájdalmas magányból és dacos menekülésvágyból szőtt ábrándjai, sem a Tanár félelemből épített s fennkölt szavalással megtámogatott magánélete, sem az intézetből néhány napra kiszabadult Srác agresszív szeretetéhsége nem rezonál rá, valamennyien elutasítással reagálnak mind a bátortalan, mind a kiszolgáltatottan követelődző felajánlkozásra. Súlyos tapasztalás inti őket erre: bár mindannyian számtalanszor elindultak egymás felé, a találkozásból rendre ütközés lett. A leplezetlen indulatok világában számos tragédia sűrűsödik. Közülük egy — a legmegrázóbb — meg is történik. Nincs 'elkönnyítés'.” (Csáki Judit, Új Tükör, 1986. november 2.)
Kiss Csaba adott nevet két évtizeddel később a Csirkefej nyelvezetének: „A trágárság második formája a szokásbeli vagy szociotrágárság, amikor ezek a kifejezések egy ember nyelvezetének természetes, öntudatlan és jellemző részei. Spiró Csirkefejében ez zseniálisan működött, valódi áttörést hozott. A szociotrágárság minden konkrét jelentést és tartalmat nélkülöző bazdmegjai, faszomjai egy nagyon is konkrét szereplőt, réteget, környezetet, szubkultúrát, életminőséget jellemeznek.” (Színház, 2006/7.)
Gobbi Hilda és Varga Zoltán, az áldozat és a gyilkosa. ( Népszabadság, 1986. október 28.)
Az a botrány és kiátkozási, betiltási igény, amely a pártállamban nem jelent meg a nyilvánosságban, egy évtizeddel később kapott hangot. Szerencsére csak az akkori „konzervatív” ellenzék sajtójában. „1996. november 25., 15 óra, József Attila Színház./.../ … felgördül a függöny, kezdetét veszi a Gobbi Hildáról elnevezett bérlet első előadása. A nézők körülbelül fele nyugdíjas korú, legtöbbjük ősz hajú hölgy, de jól öltözött fiatalok, ötvenes férfiak és gyerekek is szép számmal ülnek a zsöllyékben. Körülbelül hatvanöt-hetven perc múlva a függönyt lassan összehúzzák, a nézőtér fele tétován várakozik, nagyjából fele szitkozódva távozik. Két nap múlva a következő rövid hír jelenik meg a Népszabadságban: 'Botrányba fulladt Spiró György Vircsaft című darabjának hétfői nyugdíjasbérletes előadása a József Attila Színházban. A darab első felvonásának végén a közönség mintegy fele kórusban kiabálta: hagyják abba az előadást. A nyugdíjasok a trágár kifejezések ellen tiltakoztak.' Ugyanezen a napon az Új Magyarország című napilap összeállítást közöl az eseményről, többek között azt írva: 'Az előadáson történteket a magyar közönség teljes semmibevételének tekintjük és követeljük, hogy a színház vezetése nyilvánosan, a sajtón keresztül kérjen bocsánatot, a Spiró-darabot pedig tiltsa be.' Az első felvonás vége felé, egészen pontosan annál a jelenetnél, amelyben a darabbeli őrzővédő csapat vezére, Páter éppen kioktatja beosztottjait az igazi, férfias őrző-védő mentalitás s a magyarság összefüggéseiről, a nézőtér közepe táján hirtelen mozgolódás támadt, többen felálltak, és kórusban kiabálni kezdték: Hagyják abba! Pfuj, pfuj! Hagyják abba ezt az ocsmányságot! Mások a színházjegy, sőt a bérlet árát kezdték visszakövetelni. A színészek eleinte folytatni próbálták az előadást, majd miután nőttön-nőtt a nézőtéren a zűrzavar, dermedten nézték, amint lassan összezáródik a függöny. Ekkor elszabadult a pokol a nézőtéren, sokan felugráltak a helyükről, s szitkozódva csörtettek kifelé... ki írta ezt, ordították többen, a Spiró, a Spiró, harsogott a válasz sokfelől, ez írta a Csirkefejet is, toldotta meg valaki, közben kitartóan pfujoltak, többen ütemesen tapsolni kezdtek, körülbelül a nézőtér fele kivonulóban volt, mikor a függöny előtt megjelent az egyik szereplő (Sztarenki Pál), türelmet kért, s beszélni kezdett. Arról, hogy amit látunk: színház. S arról, hogy ők, mármint a szereplők, nem azonosak azokkal a figurákkal, akiket megjelenítenek./.../'Mi is elítéljük azt a világot, amelyet ábrázolunk - hangzott a színpadról -, de éppen az a hivatásunk, hogy bemutassuk önöknek, hogyan élünk.' A helyzet az, hogy nem a darabbeli trágárságok sora, az olykor valóban nyers argó és szleng, hanem a színműben megjelenített világ sokkolta a közönség nagyobb részét. A nézőtér azonmód két részre szakadt; egyik része dühödten utasította el a darab nyelvezetét, az előadás nyers szabadszájúságát, a közönség másik fele pedig arról próbálta győzködni a többieket, hogy de hát így élünk. A közönséget tájékoztató szereplő végül megkérte a tiltakozó nézőket, tegyék lehetővé, hogy folytathassák az előadást, ám ha ízlésüket elviselhetetlenül sérti a produkció, távozzanak nyugodtan. Körülbelül a nézők fele kivonult. Úgy hiszem, színháztörténeti jelentőségű esemény zajlott a József Attila Színház előadásán; egy kortárs dráma elementáris hatást kiváltva úgy osztotta meg közönségét, hogy a magyar színházi konvenciókat s a hosszú ideje kialakult színházi szokásrendszert szétrobbantva sarkallta gyakorlati véleménynyilvánításra. Mindehhez persze olyan drámai alapanyag kellett, amely épp itt és épp most valami érvényeset volt képes megfogalmazni az életünkről, a rendszerváltást követő időszak brutális Magyarországáról.” (Kovács Dezső, Színház, 1997/2.)
Sztarenki Pál, Ullmann Móni és Schnell Ádám a Vircsaftban. (Színház, 1997/2.)
Az igazság az, hogy nem az Új Magyarország követelte a darab betiltását, csupán idézték Ferenczy Gyulának, a SOTE nyelvi tanszéke professzorának levelét. A lap azonban egyértelműen szimpatizált ezzel a véleménnyel, és idézte kritikusuk lesújtó véleményét az előadásról.
A botrányban nyilván szerepe volt annak a mély ellenszenvnek is, amellyel az akkor ellenzékben lévő „jobb oldalon” viseltettek Spiróval szemben.
Spiró azonban nem vette fel a kesztyűt, mély megértéssel nyilatkozott az előadásról kivonuló nézőkről, s ezt is a véleménynyilvánítás helyénvaló formájának ítélte: „Rendben levőnek tartom a dolgot. Tudniillik szerintem a nézőnek mindenhez joga van, a tetszésnyilvánításhoz éppúgy, mint nemtetszése kifejezéséhez. A kispolgári színház hozománya az az álságos viselkedés, hogy az emberek azt is illedelmesen végignézik,, ami nem tetszik nekik. Én például mindig a sor szélére ülök, hogy ha unok egy előadást - ami gyakran előfordul -, kislisszolhassak. Régebben, amikor úgymond civilizálatlanabbak, vagyis őszintébbek voltak a viszonyok, a nézők gyakran jöttek-mentek az előadás alatt./.../ A színészek elmondásából egyértelműen kiderült, hogy a Vircsaftról sem a szereplők zavaró nyelvhasználata miatt mentek ki a nyugdíjasok. Tudniillik az ominózus jelenetben egy kétoldalas monológ hangzik el, összesen két, nem túl durva szóval. Viszont ez egy meglehetősen náci beállítottságú pasas monológja, s a nyugdíjasok ezt nem tudták tartalmilag elviselni. Aminthogy én sem bírtam, éppen azért írtam ezt színpadra, mert borzasztóan foglalkoztat, hogy ilyesmi megtörténhet ma Magyarországon. A tiltakozó nézők mélyen megértették, miről van szó, csak éppen nem szerették hallani. Nagyon érdekes, hogy amikor fiatalok vannak a színházban, akkor könnyedén és felelőtlenül röhécselnek ugyanezen a jeleneten, s észre sem veszik, hogy ez az a bizonyos 'botrányos' rész, amely miatt jegyet váltottak.” (Népszava, 1996. december 31.)
Gyanítható, hogy a távozóknak legalábbis egy része - Spiró jóindulatú értelmezésével ellentétben - éppen azért nem tudta elviselni azt a monológot, mert az náci jellegűnek és ellenszenvesnek van beállítva.
Spiró György a Csirkefej bemutatása idején. (Film, Színház, Muzsika, 1986. október 11.)
- hacsa -
