Rosalie iskolázatlan félvér apacs lány, aki magányosan tengeti napjait az új-mexikói sivatag egyik legelhagyatottabb részén. Nagyapja nevelte, aki a közelmúltban sajnos elhunyt, unokája pedig különös szertartással búcsúzik tőle: mielőtt napfelkeltekor elföldelné az öreget, lefejez pár csirkét, és a sírba dobja őket a holttest mellé. Rosalie elhatározza, hogy társat szerez magának, ezért kiül stoppolni az országút szélére, és nem kell sokáig várnia, hogy valaki felvegye. A jótét lélek Virgil, a nagyvárosi utazó ügynök, aki drága ékszereknek hazudott bizsukkal veri át a vidéki háziasszonyokat, ám ezúttal Hawaiira tart nyaralni. Rosalie sem tehetségtelen, ha füllentgetésről van szó: azt mondja Virgilnek, Chicagóból érkezett, és korábban sosem látott nagypapájához igyekszik látogatóba, majd megadja alkalmi sofőrjének az útirányt.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az elhalálozott indián kunyhójához érve Rosalie először kilyukasztja Virgil autójának gumiját, aztán egy fejszével eltöri a férfi jobb lábát, hogy a kosaras Robert Redfordnak kinéző langaléta fickó még véletlenül se hagyhassa faképnél. Ezt követően ráfekteti áldozatát a szánalmas kalyiba egyetlen valamirevaló bútordarabjának számító vaságyra, amelyet a későbbiekben szamárral vontat el Virgilestül a folyóig, amikor épp tisztálkodni szeretne. Virgilnek nem voltak hátsó szándékai Rosalie-val kapcsolatban, amikor felvette az autójába, sőt megesett rajta a szíve, amint nyilvánvalóvá vált, hogy maga a koszos rongyokat viselő lány lakik a kunyhóban, nem a nagyapja, és felajánlotta, hogy kapcsolatai révén kiemeli a nyomorból. A lábtörési akció azonban igencsak csökkentette Virgil irgalmas szamaritánusi hevületét, és immár felváltva könyörög és fenyegetőzik, hátha ezzel ráveheti fogvatartóját, hogy bevigye őt a városba, azon belül pedig a kórházba. Teljesen egyértelmű, hogy Rosalie-nak nincs ki a négy kereke, ráadásul az alapvető civilizációs normákkal sincs tisztában: a modern világgal és „erkölcsiséggel” legfeljebb akkor találkozik, ha néha ellátogat a porlepte benzinkútra, vagy összefut a sivatagban száguldozó motorosokkal. Virgil úgy érzi, képes lesz rábeszélni Rosalie-t, hogy végül elengedje, ám ekkor felbukkan Fry, a züllött motoros, akinek szent meggyőződése, hogy Rosalie nagyapja aranyat talált, a lány pedig tudja, hová rejtette. Virgil kezdetben azt hiszi, bevitetheti magát a városba Fry-jal, de hamar rájön, hogy a gazembernek esze ágában sincs segíteni, és őt és Rosalie-t is az örök vadászmezőkre küldi, miután rátette a kezét az aranyra. Vajon akad kiút e felettébb kényelmetlen helyzetből?
„Jó reggelt! Hát nem csodálatos, hogy nem tudsz elszökni, és mindörökké mellettem maradsz, Virgil?”
„Nem ismerlek és nem is kedvellek, de ettől még szerelmes vagyok beléd.”
„Ha nem viszonzod az érzéseimet, felkoncollak.”
„Itt kizárólag én koncolhatok… Regéljétek csak el nekem, hol az arany!”
1987-ben jelent meg a népszerű horrorszerző, Stephen King Tortúra című regénye, amelyben egy bestseller-író, Paul Sheldon, télvíz idején autóbalesetet szenved a semmi közepén, és pechére pont egy őrült hölgyrajongója, Annie Wilkes ássa ki a hó alól. Az ápolónő végzettségű Annie nem szállítja kórházba kedvenc írógép-nyűvőjét, hanem otthon és titokban gyógyítgatja, majd – a biztonság kedvéért – levágja a pasas lábfejét egy baltával, nehogy valaha is lelépjen tőle (a közismert 1990-es filmverzióban Annie „csupán” eltöri Paul mindkét bokáját). Kingre állítása szerint jelentős hatást gyakorolt e műve írásakor John Fowles 1963-as regénye, A lepkegyűjtő, valamint annak azonos című, 1965-ös filmváltozata. A három Oscar-díjra jelölt alkotás egyik forgatókönyvírója nem más volt, mint John Kohn, aki 1972-ben producerként és forgatókönyvíróként vett részt Miles Tripp A csirke című könyvének megfilmesítésében. A végtermék a Rosalie furcsa bosszúja (The Strange Vengeance Of Rosalie) címet kapta, és lehetetlen nem észrevenni, hogy némileg hasonlít az alapszituációja a King-féle kötetben találhatóhoz. A cikkem tárgyát képező film rendezői székét a karakterszínészként is aktív Jack Starrett (A kisváros, ahol a seriff a legnagyobb gazember + Motorral menekülő bukott angyal + A vietnámi veterán és a szőke ciklon) foglalhatta el. Starrett elsősorban akciódús zsánerfilmeket dirigált, és a Rosalie furcsa bosszúja tekinthető az életműve leginkább kakukktojás darabjának − a (közérthető) „művészfilmezés” irányába mozdult el vele, méghozzá jó eredménnyel. King Tortúrája és a belőle készült mozgóképes klasszikus egyértelműen pszichothriller, a Rosalie furcsa bosszúja viszont háromszereplős sivatagi kamaradráma − a címbéli bosszúra mellesleg a film legvégén kerül sor, és mivel nem szokásom „lelőni a poént”, minden érdeklődőt arra biztatnék, hogy maga fedezze fel, miről is van szó.
„Egy táskányi bizsu? Semmi arany? Baj lesz ebből, fiacskám…”
„Megengedem, hogy mellém bújj, Rosalie, de ennél többet ne várj tőlem.”
„Remélem, pár év múlva meggondolod magad, Virgil. Én tudok várni, majd együtt megőszülünk a kunyhómban.”
Rosalie a jó és rossz között tanulatlansága és tudatlansága folytán különbséget tenni képtelen, szánandó teremtés, aki csupán arra vágyik, hogy valaki szeresse, ám ha a követelt szerelmet, vonzalmat nem kapja meg rögtön, gyerekes kegyetlenséggel reagál. A félvér lányt a forgatás idején 24 éves Bonnie Bedelia alakította, aki később két remekül sikerült King-filmadaptációban, az 1979-es A gonosz házában és az 1993-as Hasznos holmikban is női főszereplő volt – egyes híresztelések szerint a sztáríró javasolta a színésznőt mindkét munkára, mivel a Rosalie furcsa bosszújának köszönhetően az egyik kedvence lett. Virgil eleinte aggódónak és empatikusnak tűnik, ám miután fogollyá válik, felszínre bukkannak előnytelen tulajdonságai: nagyképű, lekezelő, sőt rasszista átlagamerikainak bizonyul. Mire szinte teljesen elvesztette rokonszenvünket, kiderül, hogy még mindig hajlandó lenne segíteni a lányon, aki ekkorra már az emberrablásnál súlyosabb bűncselekményt is elkövetett. Virgilt Ken Howard formálta meg, aki középiskolás korában egy rajta kívül kizárólag fekete srácokból álló kosárcsapat játékosa volt. A sporttársai adták neki a Fehér Árnyék (White Shadow) becenevet, amely aztán annak az 1978 és 1981 között futó, jókora sikert arató tévésorozatnak a címeként híresült el, amelyben a színész egy kosárcsapat edzőjét játszotta.
„Feleslegesen próbálkozol, Rosalie…”
„Ne kínálkozz fel nekem! Inkább hívj orvost, vagy vigyél kórházba!”
Rosalie és Virgil pozitív és negatív jellemvonásokkal egyaránt rendelkező figurák, Fry ellenben a film egyetlen valóban gonosz és megátalkodott szereplője, akit kizárólag a kapzsiság hajt. A motoros bűnöző nem sokkal Virgil kálváriája előtt megerőszakolta Rosalie-t, és ezzel ő vált a lány mentális zavarának fő katalizátorává, Rosalie ugyanis a szörnyű tett következtében a brutalitást és a dominanciát a szeretet megnyilvánulásának tartja. Fryt az egyik legkiválóbb zsánerfilmes színész, az Emmy-díjas Anthony Zerbe (Az omega ember + L. B. Jones felszabadítása + Pokolról pokolra) keltette életre, aki ez alkalommal is hitelesen szemétládáskodott. Kevés költséghatékonyabb megoldást tudok elképzelni annál, mint amikor egy olcsó amerikai filmet egyetlen belföldi sivatagi putriban és a környékén forgatnak. Jack Starrett és a producerei azonban úgy döntöttek, hogy fittyet hánynak a logikára, és a spanyolországi Andalúzia kietlen térségeinek egyikével játszatják el az új-mexikói homoktengert, a színészeket és a stábot pedig átreptetik Amerikából. A Rosalie furcsa bosszúja lassan hömpölygő, klausztrofób lélektani dráma: sokkal inkább puszta kuriózum, mint mestermű, de legalább egyszer érdemes megtekinteni.
„Fogytán a türelmem. Most szépen elmegyünk aranyat keresni, a szépfiút meg itt hagyjuk tovább üszkösödni.”
Ráadás:
E fotó tanúsága szerint a forgatás elején maga Jack Starrett (középen) alakította Fryt, azaz Anthony Zerbe csak átvette tőle a szerepet
Bonnie Bedelia az És aztán jött Bronson… (Then Came Bronson) című 1969-es motoros filmklasszikusban
MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:
