Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Franco a feleségével, Margheritával kétes hírű szállodát üzemeltet, amelynek a vendégei szinte mind férfiak, akik legfeljebb néhány órácskára vesznek ki szobát, hogy prostituáltakkal kettyinthessenek. A házsártos neje által elnyomott Franco nem csupán papucsférj, de valóságos rabszolga: hordár, portás és gondnok egyszemélyben, akinek nem csupán szex nem jut már, de lassan egy falat kenyér sem, ugyanis Margherita megerőltető diétára fogta, miközben gyakran vendégül látott szeretőjét, Marcellót a legfinomabb étkekkel tömi.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Franco végül besokall, lelép otthonról, és albérlet után néz. Egy nem túl bizalomgerjesztő épület legfelső emeletén lévő lakás szemrevételezésekor megismerkedik egy felettébb rámenős fiatal nővel, akivel csak Franco sliccproblémája miatt nem sikerül rögtön első alkalommal hatalmasat dugniuk. Franco kiveszi a bútorozatlan lakást, ahová csak egy matractalan vaságyat hoz fel magának: ezen kamatyolnak irgalmatlan nagyokat az előbb említett nővel, aki egyrészt ragaszkodik ahhoz, hogy ne árulják el egymásnak a nevüket meg úgy általában semmit magukról, másrészt született szadista módjára áramot vezet az ágyba, és ezzel sokkolja Francót az eksztázis tetőfokán. Főhősünk élete nemsokára tovább nehezül: a felesége öngyilkosságot színlel, hogy visszacsábítsa; a titokzatos szexpartnerével odakeveredik a zagaroli tangóversenyre; egy avantgárd rendezőnő pedig ráveszi, hogy temérdek szabadidejében egy áldokumentumfilmben szerepeljen… Vajon mennyi megpróbáltatást bír ki egy derék prostihotel-tulajdonos ép elmével?
Franco és Margherita hoteljébe egyesek csak nagybőgőtokban mernek belépni
„Gerjedek rád, névtelen kedvesem!”
„Választhatsz, drágám: megint áramot vezetek beléd, vagy ezt a banánt…”
„Nem bírom a tempót, kikészültem.”
1972-ben mutatták be világszerte Bernardo Bertolucci (A megalkuvó) legendás botrányfilmjét, Az utolsó tangó Párizsbant, amelyben Marlon Brando (Marlon Brando, a nőcsábász guru) és Maria Schneider (Foglalkozása: riporter) kiégett szeretőket alakítanak, akik egy lepusztult bérlakásban esnek egymásnak, és elképesztő intenzitással árad belőlük az életundor. A szándékosan roppant lehangoló és a filmtörténet egyik legismertebb perverz jelenetét (vajjal kivitelezett „síkosítás” anális szex előtt) tartalmazó mű a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető erotikusnak, a modern (legalábbis a 70-es évek elején modernnek számító) ember spirituális kiüresedését viszont igencsak hatásosan szemlélteti, úgyhogy hamar az értelmiség krémjének kedvence lett. Igencsak elkeseredtem volna, ha kiderül, hogy az olaszok sosem parodizálták ki az egyetemes művészet mérföldköveként és az egyik legtúlértékeltebb mozgóképes alkotásként egyaránt gyakran emlegetett klasszikusukat, ám szerencsére nem okoztak csalódást. Bertolucci érfelvágásra hajlamosító produkciójának vígjátéki utánzatát alig egy évvel az ihletet szolgáltató mű debütálása után készítette el a habkönnyű komédiák specialistája, Nando Cicero (Szép, gazdag nő kis testi hibával férjet keres).
„Hol a fenében lófrál a férjed, Margherita?”
„Állítólag avantgárd áldokumentumfilmben szerepel.”
„Meg a lotyójával hentereg.”
„Vajon miért találja vonzóbbnak nálam azt a riherongyot?”
„Ez a tangó lesz a végső, bár a szexhez sohasem késő.”
Cicero Az utolsó tangó Zagarolban című filmje főhősének, Francónak a szerepét az Olaszországban ekkoriban hatalmas népszerűségnek örvendő komikusnak, Franco Franchinak adta, aki elsősorban nevettető „tettestársával”, Ciccio Ingrassiával forgatott harsány vígjátékai okán lett legendás − ezek közül többet is a későbbi horrormester, Lucio Fulci (Beatrice Cenci) rendezett −, de „szólóban” is szép sikereket ért el. Franchi mélyszegénységből érkezett, még az elemi iskolát sem fejezhette be, mert munkába kellett állnia apja mellett kőművessegédként. Huszonévesen kezdett el fellépni éttermekben hangutánzóként – Mussolini, Hitler és Totò beszédmódja is a repertoárjához tartozott −, és lassanként a filmesek érdeklődését is felkeltette. Volt olyan év, amikor Franchi összesen 7 filmben szerepelt együtt Ingrassiával, és akkora sztárokká váltak, hogy 1964-ben az olasz filmgyártás összbevételének 10%-át az ő komédiáik generálták. Franchi Cicero „tangóparódiájában” nem csupán Marlon Brando hangját, de mozdulatait és testtartását is utánozza: bár a film poénjainak értelmezéséhez nincs szükség Bertolucci művének ismeretére, kissé jobban járnak azok, akik betéve tudják annak emlékezetes pillanatait, ugyanis Cicero tiszteletlen alkotása Az utolsó tangó Párizsban majdnem minden egyes kulcsjelenetét kifigurázza (természetesen a „vajasat” is). Franco albérleti szeretőjeként a brit-jamaikai kétszeres Bond-lány, Martine Beswick (A Bond-amazon és a sátán kutyája) mutathatta meg, mennyire jól áll neki a szadista szexbomba szerepköre (további Retrokult-bizonyíték ugyanerre: A fehér rinocérosz asszonyai). Aki nem fél a mítoszrombolástól és nem tekinti szent tehénnek Bertolucci klasszikusát, az remekül szórakozhat Cicero kellemes marhaságán.