Az 1939. november 18-án, Glasgow városában született Ian McCulloch a Survivors (Túlélők, 1975 − 1977) című brit posztapokaliptikus sci-fi sorozat egyik főszereplőjeként épp elég nagy hírnévre tett szert Európában ahhoz, hogy néhány olasz horrorista rendezőnek is felkeltse a figyelmét. Az angolszász vendégművészeket favorizáló itáliai ijesztgetők három olyan filmhez vették igénybe a szolgálatait, amely igen hamar szennyklasszikussá nemesedett: Lucio Fulci a Zombiban, az egyik Retrokult-kedvencet (Repülj és szexelj!) jegyző Marino Girolami a Zombi holokausztban, Luigi Cozzi pedig az Alien-utánzat A rémület ivadékaiban dirigálta a ködös Albion faarcú szőke macsóját. Mivel a cenzorok túlságosan erőszakközpontúnak ítélték őket, mindhárom opuszt igen hamar betiltották az Egyesült Királyságban, úgyhogy McCulloch sokáig azzal büszkélkedett, hogy ő a szigetország legszégyelltebb színésze. Mielőtt azonban szert tett volna e kétes értékű titulusra, kérészéletű popkarriert hozott össze magának, amely szintén eredményezett egy betiltást.
Tisa Farrow (Érzéki amerikai nő Itáliában) és Ian McCulloch Lucio Fulci Zombi című 1979-es horrorklasszikusában
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
1964-ben a kifejezetten kellemes énekhanggal rendelkező McCulloch megelégelte a Beatles diadalmenetét, és szarkasztikus, a gombafejű négyest gúnyoló szövegű dalban fogalmazta meg afelett érzett bánatát, hogy a liverpooli legények virítanak a slágerlisták élén, nem pedig ő. A vitriolos dalocska a neves Decca kiadónál jelent volna meg, McCullochot pedig nem más támogatta, mint Dick Rowe, aki annak idején nem kívánta szerződtetni a Beatlest, mondván, „a gitáralapú zene már kifelé megy a divatból, ezek a srácok sem fogják vinni vele semmire”.
„Nézd, milyen csúfságot találtam az ágyamban, Ian!”
„Ugyan, drágám, ennél sokkal gyomorforgatóbbak is akadnak ezen a zombiszigeten.”
„Ha már az énekléssel nem kereshetek pénzt, más módon tiltatom be magamat.”
McCulloch az egyik közkedvelt zenés tévéműsorban, a Tonight-ban mutatta be a Beatles-ellenes dalt a nagyközönségnek, a Decca azonban végül mégsem adta ki, mert a vezetőség úgy döntött, a cégnek semmi szüksége arra, hogy a Beatles mondjuk becsületsértésért beperelje. A kislemez B-oldalára szánt nóta is a kukában végezte, így McCulloch végül két vadonatúj szerzeményét jelentethette meg a Deccánál, amelyek semmiféle feltűnést nem keltettek, noha mindkettő kiváló. Az A-oldalas Come On Home jó hangulatú popdal, a B-oldalon helyet foglaló Down By The River pedig egy olyan elvont hippi folkballada, amely legalább 2-3 évvel megelőzte a korát: ilyet 1964-ben még senki sem csinált a leendő filmsztáron kívül, úgyhogy akár azt is kijelenthetjük, hogy ő találta fel az acid folk máig népszerű műfaját. Természetesen Ian McCulloch zombis kalandjai is megérnek pár misét, úgyhogy előbb-utóbb olvashattok róluk e blogon.
