Legszebb képeit leírásokban hagyta ránk 2.

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából interjúsorozatot indít a PIMblog, amelyben a Petőfi Irodalmi Múzeum idén nyíló Jókai-kiállítása kapcsán különféle szakterületek képviselőit kérdezi a kurátor, dr. Rózsafalvi Zsuzsanna, a Kézirattár főosztályvezetője. A sorozat első részében a PIMblog vendége E. Csorba Csilla művészettörténész, a PIM tiszteletbeli főigazgatója, aki Jókai képzőművészeti munkásságával ismerteti meg az olvasót.

Jókai Mór: Pest a Svábhegyről vihar után, 1882 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Rózsafalvi Zsuzsanna: Volt-e lehetőségük az induló művészeknek képezni magukat?

Csorba Csilla: Budán vagy Pesten 1846-ig nincs ilyen képzési lehetőség. Bár sokat cikkeztek róla, Nemzeti (Királyi) Képzőművészeti Akadémia nem jött létre. Magánkezdeményezésből, 1846-ban nyitja meg Marastoni (Jacopo) Jakab olasz festő a mai Deák Ferenc utcában az Első Magyar Festészeti Akadémiát, amely a magyar művészképzés történetében az első rendszeres oktatást nyújtó iskola volt.

R. Zs.: Több önarcképet is ismerünk Jókaitól, melyekkel szintén behatóan foglalkoztál!

Cs. Cs.: Több, mondhatnám, szinte sok önarcképét is ismerjük. Van, amelyiket eredetiben, és van, amelyiket csak reprodukcióból. Az elsőnek tekinthető a 18 éves korában készült mellkép, amely egy kerek arcú fiatalembert ábrázol. Ez a kis méretű, vászonra festett olajkép a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található. Nagyon jók az arányai, tobzódik a különféle színekben, a szembenéző arc jól kidolgozott, kék szem, világos haj, zöld, fekete felöltő, fehér ing jellemzik, tehát a sokféle színnek a harmonikus összhangja adja meg az önarckép jellegét. A későbbiekből már elsősorban a szabadságharcot követő időszakból maradt fenn Jókai-önarckép. Ekkor részben megváltoztatta a kinézetét, hiszen bujdosni kényszerült, és Tardonán, a Bükkben rejtőzött el, viszont volt arra mód, hogy felesége, Laborfalvi Róza festéket, szenet, ceruzát, s olyan papírt küldjön számára, amely alkalmas volt arra, hogy tájképeket fessen, vagy akár önmagát időről időre megörökítse.

Jókai Mór fiatalkori önarcképe, 1843 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Van összehasonlítási alapunk más ekkortájt készült Jókai-ábrázolással?

Cs. Cs.: Megmaradt kecskeméti barátjának, Muraközy Jánosnak egy festménye a Ráday Gyűjteményben: Jókai Tardonán. Ezen a képen egy álruhát viselő, elváltoztatott külsejű, merengő Jókait látunk hosszú szakállal, nagy keménykalappal, tiroli vadászöltözetben. (Jókai is lefestette Muraközy Jánost, aki őt Kecskeméten vívni tanította.) E festménnyel ellentétben a tardonai önarcképei konszolidált külsőt, simább arcot, kisebb szakállt, különböző bajuszhosszúságot és viszonylag rendezett frizurát mutatnak. E rajzokat családtagjainak, később a sajtónak is elküldte. Kiszínezett, romantikus történet szól arról, hogy hogy festett miniatűr önarcképet a felesége számára, aki azt egy medalionban viselte férje hazatértéig.

Veress Ferenc 1873-ban készült fotóját látva, amely az ezüstlakodalmát ünneplő párt Kolozsváron ábrázolja, feltételezem, hogy Laborfalvi Róza nyakában a bársonyszalagon függő medalionban Jókai vonásait őrizte.  

R. Zs.: Milyen technikai feltételei voltak egy önarckép megfestésének?

Cs. Cs.: Önarcképet festeni egyszerűbbnek tűnt, mert a „modell” aszerint viselkedett, ahogy a festő elvárta. Váli Maritól, az író unokahúgától tudjuk, aki szintén festő szeretett volna lenni, hogy képzése során a perspektívaszerkesztés megtanulása, idegen festők munkáinak másolása után az első feladata önarcképfestés volt. Ő megrettent e kihívástól. Később rájött, hogy a tükör előtt mindig rendezheti a vonásait, mely egyfajta könnyebbséget is jelent. Jókai is valószínűleg ezt követte. A választék a haján másik oldalra került, tehát tükörből készíthette a rajzokat.

A tardonai képek traumafeldolgozó alkotások, a szorongás legyűrését is jelenthette számára saját vonásainak megfigyelése.

Jókai Mór: Dédes látképe, 1949 körül (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Több tájkép is készült Tardonán, például a Dédes látképe vagy az Odvaskő. Milyennek látod ezeket?

Cs. Cs.: Nagyon szép a kisvárosra a hegytetőről rátekintő ábrázolás, vagy a szikla-perspektíva, illetve a romábrázolás, melyek azt a romantikus világképet tükrözik, amelyben ebben az időben a tájképfestők mozogtak. A PIM-ben őrzött Jókai-hagyatékban megtalálható egy olyan szerkezet, amely a rajzlapra vetítette a látott épület vagy táj kontúrjait, s a művész a részleteket később is megfesthette. E szerkezetet utazásai során használhatta.

R. Zs.: Visszatérve az önképzésre: hol fejlesztette tovább a technikai tudását?

Cs. Cs.: A komáromi alapképzését követően ismerjük a pápai évekre vonatkozó emlékezéseket, Orlai Petrics Somáét és Jókaiét is. Eszek szerint Móric továbbra is a festői ábrándjait követte. A pápai évekből is maradtak rajzok, elsősorban vázlatok, anatómiai rajzok. A szeme egy kicsit olyan, mint egy fényképezőgépé, gyorsan megragadja a jellemző vonásokat. Felvázol, és lehet, hogy később tölti ki satírozással, színezéssel. Ha szemébe ötlik valami, ami megkapja, egy út menti kereszt, vagy egy diáktársának a profilja, esetleg egy női arckép, akár egy vonallal is találóan tudja ábrázolni.

Kecskeméten az olajfestésben olyan szintre jutott el, hogy már nemcsak a családtagjairól, hanem tanárairól, diáktársairól, ismerőseiről, nőkről és férfiakról egyaránt kis méretű arcképeket festett. Sőt órát adott, s pénzt is keresett rajztudásával.

Jókai Mór: Szabó Sándor kecskeméti bölcsésztanár portréja, 1843 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Nagyon érdekes szögből, kissé alulnézetből ábrázolta Szabó Sándor filozófiai professzort, aki bírálataival sokban segítette Móric előmenetelét. Vayerné Zibolen Ágnes véleménye szerint ez a „kis mű jellemábrázolásban felülmúlja Jókai összes munkáját”. A kortársaktól tudjuk, hogyan fejlődött Jókai Kecskeméten. Barátjával, Muraközy Jánossal, aki szintén jogot tanult és festő szeretett volna lenni (ő ténylegesen azzá lett), eljártak a kollégium könyvtárába, és ott minden olyan könyvet, metszetet vagy dokumentumot kikölcsönöztek, amely segítette a fejlődésüket. Így például Simonyi Antal tanulmányútjain készített vázlatait. Simonyi Antal pár évvel volt idősebb Jókainál, 1841-től egy évig a bécsi akadémián tökéletesítette tudását. 1842-ben hazatért Kecskemétre, s azokat a rajzait, amelyeket klasszikus előképek után, régi mesterek munkáit másolva készített, a kollégium rajzszertárának adományozta.

Abban az időben a képzőművésszé válásnak az alapja a klasszikus művek másolása volt. Az anatómia jobb megismerése érdekében antik vagy reneszánsz szobrokról készítettek rajzokat, miként Simonyi Antal is. Muraközy és Jókai nyomon követhetően 83 műlapot kölcsönzött ki tudásuk gyarapítására a református kollégium szertárából. Muraközyvel kölcsönösen megfestették egymást. Jókai állítólag Petőfit is megfestette sárga gombos kék kabátban.

R. Zs.: Jókai Simonyi Antallal is kapcsolatba kerül később Pesten.

Cs. Cs.: Simonyi Antal a negyvenes években még festett. Kecskemét környékén sok képe fennmaradt, illetve őt úgy is ismerjük, mint aki a szabadságharcot követően a pesti Újépületben raboskodott, s aki a foglyokat megörökítette.

Simonyi vándorló, kalandos élete során Párizsban kitanulta a fényképész mesterséget, a magyar fotótörténet egyik, elméletben és a gyakorlatban is legképzettebb fotográfusává vált. 1855-ben díjat nyert a párizsi világkiállításon. 1856-ban a Váci utca 1. szám alatt nyitotta meg első korszerű műtermét. Bár Jókai idegenkedett a fényképező masinától, ő volt az első, akinek a műtermébe 1861-ben ellátogatott: több álló és ülő kép is keletkezett róla itt. Egy közülük belekerült a Deák Ferenc tiszteletére összeállított díszes albumba.

Jókai Mór vázlatfüzetének egy lapja, 1837 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Jókai szívesen rajzolt kézirataira és jegyzetfüzeteibe is, ennek hatására kezdett el foglalkozni vele a szakma.

Cs. Cs.: Jókai huszonhét notesze közül kilencben az írás mellett számos rajzos vázlat is található. Egy olyan korszakban vagyunk, amikor még fénykép helyett az emlékezetet kiegészítő, segítő eszközként használja rajztudását. Párszavas megjegyzései mellé spontán lerajzolta a helyszínt, legyen ez egy kisváros, egy tájrészlet, egy épületrészlet, egy emlékezetéből előjövő történelmi alak vagy egy valahol látott műalkotás. Ezeket pontosan rögzíti. Miként később meg is írta, regényei megírásakor ezekre a rajzokra éppúgy támaszkodik, mint a szöveges feljegyzéseire.

Egyszer érdekes lenne egy virtuális utazást tervezni a noteszlapok segítségével, Jókai írói világa, az őt érdeklő történelmi fragmentumok és kortársai elevenednének meg az út során.

R. Zs.: Élete és pályája derekán nem csupán íróként, hanem festőként is megörökítette életének két fontos helyszínét, a Balatont és a Svábhegyet. Milyennek látod ezeket munkákat?

Cs. Cs.: Nagy ihletője volt Jókainak ez a két helyszín, hiszen a svábhegyi és a balatonfüredi nyaralójában töltötte életének egy jelentős, harmonikus részét. Bizonyára többször állt festőállványa elé, de sok művét megrostálta az idő, akár maga is, vagy a családja megvált tőlük. Van egy balatoni tájat, naplementét és a vízfelszínt ábrázoló kis akvarellje, mely szép, finom atmoszférát teremtő, a víz és a levegő rezgését jól átadó kis munka, amelyet Fesztyné Jókai Róza hitelesít a kép hátoldalán.

Szintén festett a Svábhegyről – Pest a Svábhegyről vihar után – a városra tekintő képet is, amely 1882-ben készült, és egy olyan nyugalmas, szép pillanatot örökített meg, ahol a már minden értelemben beérkezett és a szép környezetben otthonra lelt, elégedett író innen a Svábhegyről tekint le a mozgalmasabb, zajosabb, számára éppúgy kedves városra.

A hegyről való letekintés a korszak egyik ismert festői toposza volt. Számos ilyen perspektívájú, a Gellért-hegyről vagy budai hegyekről lenéző vedutát, azaz tájképet ismerünk, ahol kis staffázs alakok népesítik be a kompozíciót.

Jókai Mór és Jókai Róza: Jókai Mór portréja (MNMKK PIM, Művészeti-, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Különleges darabja a hagyatéknak az az önarcképe, melyet Jókai Róza közreműködésével készített.

Cs. Cs.: Jókai az életében bekövetkező változások – felesége halála, magányosabb életvitele – miatt kezdett újra festeni. Róza ebben az időben már túl volt megszakított tanulmányain, magát is festőnek tartotta. Ekkor, az 1890-es években készült az említett Jókai-portré. Feltehetően ült hozzá, de ebben az időben már fotók is a rendelkezésükre álltak a portréhoz. Nem tudjuk pontosan, hogyan készült a négykezes mellkép. A festék vékony, lazúros felvitele talán inkább Rózát jellemezhette, az arc pontos részletező rajza pedig Jókait.

Feltehetőn képzőművészeti tevékenységétől visszatartotta az a tudat, hogy a Bajza utcai villában együtt élt egy vérbeli festővel, Feszty Árpáddal és egy tanult festőnövendékkel, Rózával. Tarthatott attól, hogy amatőr megnyilatkozásnak tekintik munkáit.

R. Zs.: És a következő generációt sem hagyja hidegen a képzőművészet vonzereje: gondoljunk csak Feszty Masára, Jókai Róza és Feszty Árpád lányára.

Cs. Cs.: Feszty Masa szintén festő lett, kiállításokon szerepelt, édesanyja tragikus halála után lelkileg összeomlott. Több képet festett Jókai Mórról is.

Jókai Mór: Jókainé Nagy Bella, 1903 (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

R. Zs.: Jókai utolsó képét második feleségéről, Nagy Belláról készítette. Milyen ez a kép?

Cs. Cs.: Jókai Mór 1899-ban újra megnősült, a húszéves Nagy Bellát vette feleségül. A fiatal nő telt formái kedvére lehettek az idősödő férfinak. A kor ismert művészét, Vastagh Györgyöt bízza meg azzal, hogy Bellát szép fehér csipkeruhában megfesse, Jókai rajzai pedig a privát hétköznapokat örökítik meg. Az utolsónak tekinthető alkotása 1903-ban készült Nagy Belláról, „az én édes Bellámról”. A fiatal nő hever egy kereveten, takaró borul rá, a bejövő fény árnyékot vet a csíkos pamlagon. Puha melegség árad ebből a képből: a színek, a bordó, rózsaszín és zöld modernné és játékossá teszik az akvarellt annak ellenére, hogy a test arányait nem sikerült jól eltalálnia.

Jókai magánemberként és szerkesztőként is minden erejével támogatta a festőket. Nem véletlen, hogy ötvenéves írói jubileumára gazdag gyűjteménnyel örvendeztették meg a képzőművészek: ajándékuk, a grafikák egy neogótikus szekrény fiókjait töltötték meg. Szinte mindenki úgy érezte, hogy meg kell köszönnie azt a fajta nyitottságot s egyben hódolatot, amit ő a festészet, a művészetek iránt érzett. Ezt a szeretetet Jókai többszörösen meghálálta, pl. az írói jubileumára kapott honoráriumból 200 koronát rögtön befizetett egy képzőművészeti alap javára.