Étterem kóstoló • 7 nap
(folytatás, ahogy ígértem)
Ismét megnéztük Budvát, továbbra is szép és érdekes az óváros, aztán ehhez kapcsolódóan délután kipróbáltuk a Mogren ikerstrandot. Hmm… rácsodálkozom mindenre, ami új élmény, keresem a dolgok pozitív oldalát, ezért azzal dicsérem az egekbe a Mogren-strandot, hogy nem volt egy nagy élmény.
Eltöltöttünk itt egy délutánt, lebegtünk az úszógumikban, beszélgettünk, de nem volt egy maradandó élmény.
A Budvába vezető útnak azért volt egy kissé hajmeresztő szakasza.
Úgy hozta a sors, hogy beakadjunk egy fél órára (kb 20 kilométerre) egy fém építőanyagot szállító teherautó mögé. A plató volt kb 4 méter, a rajta szállított vasrúdköteg meg mondjuk hét. Vagyis: minimum három méternyi vasrúd a teherautó mögött és mellett kalimpált.
A rudakra a vezetőfülke mögött ráraktak némi vasanyagot, aztán kiadták a „jóleszazúgy” jelszót, és útnak indították az ördögszekeret.
Mondanom sem kell, nem haladtam a sarkában (már csak ezért is volt lehetetlen az előzés, a kanyargós úttól függetlenül), nem hiányzott, hogy fölnyársalja a kocsit vagy akár minket a meginduló fémköteg, ami csak utazott a platón, egy szép hosszú platón föööl-leeee – mivel az út hintáztatta a platót. A fémköteg lengő vége több útszéli autót is elkerült hajszál híján, csodálatos módon gyalogoslefejezést sem láttunk, de a végén, már a külvárosban egy parkoló autó nagyon csúnyán megkapta a magáét: a rudak úgy karmolták végig az oldalát, mintha egy sárkány támadta volna meg. A sofőr igen felelősségteljesen és európai módon oldotta meg a problémát: továbbhajtott egy kövér gázzal (egyébként szerintem észre sem vette, mit művelt suttyomban a rakománya…)
Arra azért jó volt a Mogren-strand, hogy fölszítsa bennünk a Copacabana-nosztalgiát. Ott 2023 nyarán csodálatosat fürödtünk a végtelen strand kristálytiszta vizében, a szórakoztatásunkról pedig pont ideális hullámok gondoskodtak. Bár a szállásunktól 100 km-re fekszik, ami ott jelentős távolságnak számít, nekivágtunk.
Már önmagában a szép, panorámás út is megérte a kirándulást. A strand közelében bekanyarodtunk a tavalyi szállásunk környékére fürdőgatyát venni. Persze a tulajdonossal illett udvariasan kommunikálni, inkább németül tudott, de amikor a végén bedobtam egy „falaminderit”-et, kicsit megolvadt és innentől az alku is valamivel könnyebben ment. (Nem úgy, mint pár óra múlva a dinnyeárus asszonnyal, annak ugyan köszönhettem és megköszönhettem albánul, nem engedett egy centet sem a dinnye árából…)
A strand… Hát… régenmindenjobbvót…
Tavalyhoz képest a víz egyszerűen szennyesebb volt. Itt-ott mindenfélék úszkáltak benne, a hínár a legkevesebb – bár ahhoz képest, hogy tavaly nulla egész nulla darabbal találkoztunk, az sem okozott nagy örömet.
A hullámok nem hozták a tavalyi formájukat. Jó volt, jó volt, de nem olyan katartikus, mint azelőtt.
És… és… és… megjöttek a harapós kishalak.
Az Ogren strand után igyekeztem sztoikussá válni, élni hagyni a kicsiket, eltűrni a tapogatózásukat, hagyni őket ráébredni, hogy én nem az ebéd vagyok, hogy aztán menjenek békével… Na persze! A passzivitásom csak fölbátorította őket. Kóstol, kóstol, bökdös, rájön, hogy ez a hülye nem megy arrébb, erre MEGHARAP… Az anyádat! Föladtam a pacifizmust, innentől egy érintést sem tűrtem többé.
A mesterterv része volt, hogy a nap végén megmutatjuk Mártiéknak az esti ulcinji forgatagot, de legnagyobb megdöbbenésemre a városba vezető forgalom messze fölülmúlta a nosztalgikus tavalyi dugót. A városnézésre szánt időt a külvároson kívül töltöttük a forgalomban araszolva.
És igen, jöttek, akiknek fontosabb előrehaladni, mint a többieknek, lazán-könnyedén kikerülve a sort, aztán szembeforgalom feltűnésekor agresszívan visszafurakodva oda… Pfúj… Nyeltem, persze, nem vagyok idevalósi, aztán azért örömmel tapasztaltam, hogy fél kilométerrel és fél órával később a rendőrök rendre igazoltatják, kiszedik azokat, akik egyenlőbbnek gondolták magukat az egyenlőknél.
Akárhogy is: rengeteg időt vesztettünk a sorban, kihagytuk Ulcinjt és aznap még így is piszkosul későn értünk a szállásra.
Kellemes meglepetés volt Herceg Novi óvárosa.
Lehet, hogy csak a kánikula miatt, de a gyönyörű utcákon csak lézengtek a látogatók, tiszta fölüdülés volt Kotor és Budva zsúfoltságához képest. Tavaly kimaradt, idén pótoltuk, nem bántuk meg, ajánlom!
A tengerparti napokat magunk mögött hagyva fölmásztunk a hegyekbe, a Durmitor sem volt elég egyszer.
A hozzávetőleges terv a Bobotov Kuk megmászása volt, de készen álltunk alkalmazkodni a körülményekhez. Így is lett.
Odautunk során a tengerparti kánikula a fennsíkokon még fokozódni is tudott, aggódva vártam a Durmitor időjárását, de részben az érkező zivatarok miatt is ott már elviselhető, szinte hűsítő klíma fogadott.
Hűsítőek voltak az árak is: egy normális, rendezett, igényes vendéglőben annyiért vacsorázott a csapat, mint mondjuk az Ogren strandi büfében.
Vacsoraidőben iszonyatos, kitartó záporeső kapott el, kapkodva szaladtunk a vendéglő, a bolt, a szállásunk és az autók között.
Aztán következett a nagy nap, amit titokban talán jobban vártam, mint az egész tengerparti strandos hacacárét: egy kis hegyi túrázás.
A Bobotov Kukra vezető rövidebb, könnyebb túra kezdőpontja tavalyról már ismerős volt, a Durmitor-körút délkeleti részéről, a Sedlo-parkolóból indultunk.
Aggódtunk kicsit az időjárás miatt, délután négytől újra zivatarokat jeleztek előre, ezért megkérdeztük a bölcs öreg helyi jegyszedőt a témában, aki nagyvonalúan közölte, hogy a vedör is gud, no problem. Könnyű volt ezt elhinni, még fönt a hegyek között is meleg volt, az ég pedig egységesen kék.
Akkor hajrá, irány fölfelé!
Az első szakasz könnyű volt. Emelkedett, persze, mégiscsak hegymászás, vagy mi a fene, de haladós volt. Volt még energiám, bírta a lábam, nyomtam a gombot, még rám is szólt a család, hogy ne rohanjak. Aztán egyszer csak nagyjából falnak ütköztem.
Már megírtam a fészbukon is: sziklákon kellett fölhágni, lendületet véve, kötélbe kapaszkodva. Rajtam kívül ez mindenkinek gyerekjáték volt. Én tettem néhány próbát, mepróbáltam föllendülni, de egyrészt nem is sikerült, másrészt ha arra gondoltam, hogy siker esetén ugyanezt lefelé is meg kellene tennem, bizony bajban lennék.
Kupaktanács következett, annak eredményeként pedig Márti visszafordult, egyébként sem volt boldog a magasságtól, én letelepedtem, Odi pedig bevállalta, hogy továbbvezeti a fiúkat a hegyre.
Jó ideig ücsörögtem, meditáltam egyedül, ritkán zavartak meg az elhaladó túrázók, annál inkább az érdeklődő rovarok. Némelyik szolidabban, némelyik erőszakosabban zümmögött, zúgott, hangoskodott. Aztán valami olyat hallottam, ami leginkább egy ló nagyságú darázs zúgásának felelt meg, ráadásul intenzíven erősödött. Pislogtam körbe-körbe, aztán egy másodpercen belül alaposan hátbavágott egy lerepülő kavics.
Nem is önmagában az ütés volt ijesztő, tán még be sem kékült a nyoma, hanem az a tény, hogy ugyanez a kavics simán lehetett volna ötször, tízszer ekkora is és simán betalálhatott volna mondjuk harminc centivel magasabban is. Mit mondjak, innentől kissé megilletődöttebben vártam a csapat visszatértét.
A vártnál hamarabb érkeztek meg.
A fiúk ügyesek voltak, szépen, lendületesen, de biztonságosan kapaszkodtak fölfelé a már nehezebbé váló terepen, az égen viszont felhők kezdtek gyülekezni, pedig a délután négytől még igen messze voltunk.
 |
 |
 |
 |
A visszafelé haladó túrázók elmondása alapján a csúcs környéke még az addigiaknál is nehezebb terepet tartogatott, és ezt az információt az időjárás megváltozásával összevetve Odi a visszafordulás mellett döntött.
Leballagtunk az egyre borultabb ég alatt, de Atesz és Odi a biztonság kedvéért a völgy szemben levő oldalán is fölnyomult néhány száz métert.
Miután a hegymászás a tervezettnél sokkal hamarabb véget ért, hirtelen időmilliomosokká váltunk. Újabb kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk Mártiéknak a Durmitor-kört, a tavalyi túrával ellentétben ezúttal az óramutató járásával megegyező irányban.
Mivel alaposan benne jártunk már a napban, idén a Piva-kanyont kihagytuk.
Nem sokkal a továbbindulás után lecsaptak ránk az első zivatarok. A Vilina-barlangnál még kiszálltunk, a barlang szája, a panoráma és esetleg egy meleg ebéd kedvéért, de ahhoz, hogy alaposan körülnézhessünk, a hely sajátosságainak következtében be kellett volna állnunk villámhárítónak, ami nem annyira hálás szakma.
Csúsztak a vizes kövek, folyamatosan csapkodtak a villámok, taszigált a szél, a kávézóban még kaja sem volt, úgyhogy továbbhajtottunk. A védett autókban kellemesen kanyarogva, a vihar tombolását csodálva értük el Milogora „községet”, ahol ebédelni próbáltunk.
A tulajdonos család tagjai a pár perccel korábban befejeződött özönvíz utáni romeltakarítást végezték, számomra az is kérdéses volt, hogy egyáltalán fogadóképes-e a fogadó – de örömmel üdvözöltek és fogadtak.
Mindjárt az elején tájékoztattak a miheztartás végett, hogy áramra ne nagyon számítsunk, ugyanis esett az eső (ha magunktól nem vettük volna észre). Rá kellett jönnöm, hogy ez egy tendencia Montenegróban: a záporesőből egyenesen következik a rövidebb-hosszabb áramszünet.
Lényeg a lényeg: nagyon jót kajáltunk mesésen olcsón. Én egy nagy, vastag szelet omlós-szaftos, de egyáltalán nem zsíros sertés-szeletet kaptam, rajta egyben körülbelül fél éves fogyasztásomnak megfelelő fokhagymamennyiséggel. 5/5. A pincérnővel üdvözletemet küldtem a szakácsnak, ő közölte, hogy megmondja az anyukájának. 😊 (Amúgy: ismét bebizonyosodott, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni. A húsz év körüli pincérlány egy igazi tenyeres-talpas, mindenütt kerek, nagydarab parasztlány benyomását keltette, angolul viszont teljesen vállalhatóan, kulturáltan megtanult – hát nem gondoltam volna.)
Az ebéd végeztével a kör északi oldalán végighaladva eseménytelen körülmények között tértünk vissza Zabljakba. (Ez úgy hangzik, mintha unalmas lett volna, de nem úgy értettem: a táj elképesztő maradt, kanyonok, szakadékok, szerpentinek, de ezt úgysem lehet szavakkal visszaadni – de legalábbis én biztosan nem vagyok rá képes.)
Fáradt voltam ekkorra, de a csapat megszavazta, hogy azért tegyünk egy kanyart a Fekete-tóhoz is.
A parkolóba érve megfordult a fejemben, hogy meglobogtatom a délelőtt vásárolt nemzeti park-belépőjegyet, de meggyőztem magam, hogy úgysem érdekelne senkit, fizetni kell és kész. Bosszantó volt viszont, hogy bár már a nyitvatartási idő végefelé jártunk, azért a parkoláson túl csak ki akartak velünk fizettetni még egy belépődíjat is. Nyeltem, fizettem, és akkor láttam, hogy a belépőjegy ténylegesen tök ugyanolyan, mint amilyet délelőtt a Bobotov Kuk tövében vettem. Ezt közöltem is a pénztárossal, aki némi „miértcsakmostszólsz”-jellegű mormogás közepette visszaadta a pénzt. Na, ennyit már csak megérdemeltünk.
A tóhoz magához további pár száz méter séta vezetett, és ekkor már éreztem, hogy nekem nagyon elég, amíg a többiek lementek a partra nézelődni, sétálni, fényképezkedni, én csak letelepedtem egy padra, onnan lestem a természetet.
Visszafelé kellemesen borzongató, már-már hűvös időben indultunk, a szélsőségesen párás levegőben kisebb ködfoltok is föltűntek.
(a képek készítésének idején itthon kb 40 fok volt...)
Ezzel véget ért a nyaralás.
A másnap reggeli első programpont (már az indulást leszámítva) a Tara kanyon hídja volt. A látvány ismét lenyűgöző volt, érdekes volt így viszonylag korán reggel a néptelen hídon és környékén körülnézni. Engem sajnos váratlan gyengeség, tériszony fogott el, nem volt túl komfortos, különösen belegondolva, hogy még jó néhány óra vezetés áll előttem. Türelmetlen is voltam már, jöttem volna haza.
Volt bennem némi aggodalom, mivel a nagy kapkodásban végül nem fizettük ki a zabljaki Magasságos Hivatalban az utolsó két éjszakára vonatkozó idegenforgalmi adót (amit egyébként elvileg a szállásadó vállalt volna, majd amikor fölhívtam erre a figyelmét, nagy duzzogva visszaadott inkább tíz eurót – no comment), féltem, hogy a határon lekapcsolnak, megnézik a nyilvántartásokat, aztán hátravisznek főbe lőni, de ugyan nem foglalkoztak azok semmivel… Regisztrálták az okmányainkat, aztán elküldtek a fenébe.
Ilyet se láttam még egyébként: a montenegrói és a bosnyák határátkelő egymástól ’vagy négy kilométerre állt, hosszan tekeregtünk a senkiföldjén az erdei szerpentineken, mire Boszniába léptünk.
A falu neve Metaljka volt, de úgy ránézésre egy rockert sem láttunk…
Persze megszűnt a hálózat, nyökögni kezdett a navigáció, ezért kicsit zaklatottan, nyugtalanul haladtunk észak felé. Cajnice, Gorazde, onnan a Drina völgyében, aztán megint északnyugatra, át Kulán, aztán jött Sokolac. Tuzla irányába tartottunk, de egyre néptelenebb, egyre vacakabb utakon, amíg végül konkrétan egy poros erdei szerpentines földútra jutottunk. Ez a tény a nyökögő navigációt is beleszámítva szinte kétségbe ejtett – de aztán itthon visszaellenőrizve kénytelen voltam belátni, hogy igen, ez AZ a főút volt, ami minket hazavezet.
Tuzla érintése után ismét nyugatnak fordultunk, és Dobojnál a már jól ismert főútra visszacsatlakozva kanyarodtunk Horvátország, majd hazafelé.
