Dominika01 • 1 hónap
Elnyomók és elnyomottak végül találkoznak, és az egyetlen dolog, ami megmarad, hogy az élet mindegyikük számára túl rövid volt.
Racionális embernek tartom magam, de kevés dolog taszít jobban, mint a ráció gőgje, vagyis az az elgondolás, hogy az emberi ész mindent képes megérteni. Messzire vezető (avagy inkább: mélyre nyúló) filozófiai probléma ez; ha jól tudom, Kant fő műve, A tiszta ész kritikája éppen ezt a kérdést járja körül. Hogy az észnek határai vannak, abból sok minden következik. Például az is, hogy talán mégis vannak boszorkányok.
Carlos Castañeda kulturális antropológus volt. Mexikói indiánok életét tanulmányozta, és összeismerkedett egy jaki varázslóval, don Juannal, aki megváltoztatta az életét. A híres nietzschei mondást követve a mélység, amelybe beletekintett, visszanézett rá, és végül maga is elszakadt a nyugati civilizációtól, és maga is varázsló lett.
Miféle történet ez? Mindenképpen rendkívüli, és sokkal rendkívülibb, mint a világsiker, amelyet Castañeda könyvei hoztak, melyekben erről a folyamatról lépésről lépésre beszámol. A ráció gőgjétől sújtott ember hajlamos lenne rövidre zárni a problémát: hiszen a lényeg ez a világsiker, a hatás, melyet a szerző a hippi-generáció szemléletére gyakorolt. És mindegy is, hogy igaz-e, amit írt. A cél a siker. Dehát mennyire kell korlátoltnak lenni ahhoz, hogy valaki csakugyan így gondolja? Nincsen olyan hiteles, valódi, beérett ember, akinek számára a sikeresség bármilyen értelemben cél lehetne. Legjobb esetben is eszköz, hogy a világ számára valami rendkívülit elmesélhessünk vagy odaadhassunk.
Tavaly olvastam el Castañeda első könyvét, az 1968-ban megjelent Don Juan tanításai címűt. Idén ennek a folytatását, melyet Mahler Zoltán fordított magyarra, és a Másik világ kapujában címet kapta.
Az első könyv ismerete elengedhetetlen a második megértéséhez, de a második kötet számomra izgalmasabb volt. Az elsőben Carlos kipróbálja azokat a bolondgombákat, melyek módosult tudatállapotba juttatják. A másodikban arról van szó, hogy megtanuljon látni.
Én sohasem vágytam rá, és nincs is olyan tervem, hogy jaki (vagy akármilyen) varázslóvá váljak, ezért a különböző részletek, vagyis hogy melyik kézzel melyik combot kell megfogni, melyik növényből mikor mennyit kell gyűjteni, eléggé untattak, kissé bosszantottak is. Hiszen ahhoz is valamiféle korlátoltság kell, hogy valaki varázsló akarjon lenni. A valódi szellemnek nincsenek ilyen korlátai. De ha valaki csakugyan varázsló (és don Juan az), az figyelemre és tiszteletre méltó. Tehát el kell hinni, hogy a rituálék fontosak, és mindennek, amit tesz, jelentősége van. Nemcsak fölösleges, de téves (mégpedig az észszerűség szempontjából is téves) don Juan cselekedeteit lenézni. [A Kazohinia, Szatmári Sándor csodálatos regénye, azzal a kimondott céllal íródott, hogy nevetségessé tegye az emberek irracionalitását. De miközben minden erejével le akarja bontani az irracionalitást, maga is felépíti. Ebben áll annak a könyvnek az elképesztő varázsa és újszerűsége.]
De még egyszer: én nem akarok varázsló lenni. Miért érdekelne engem ez a könyv?
Például azért, mert egy varázsló talán megtaníthat pár olyan dologra, amire nélküle talán sohasem gondolnék.
Az a különleges Castañeda második könyvében, hogy a benne olvasható tanítások meghökkentően mélyen egybecsengenek azokkal a tanokkal, melyeket az emberiség más nagy, olykor teljességgel racionális alapról kiinduló tanítói mondanak.
Az egyik ilyen fontos tanítás az, hogy a látó embernek minden mindegy. Lényegében minden nagy bölcs erre a következtetésre jutott, amióta világ a világ. Ez nem valamiféle nihilizmust vagy apátiát jelent, talán éppen az ellenkezőjét. A bölcs embert nem tartják fogva az élet csábító színei. Nem aszkézisról van szó, nem arról, hogy elutasítja vagy megtagadja őket (ha így tenne, az éppen azt bizonyítaná, hogy foglyává vált ezeknek, és hogy cselekedeteit a vágyai irányítják, még ha negatív értelemben is). A bölcs embernek lényegtelenek ezek a vágyak. Ismeri és megéli őket, de lényegtelenek. Uralkodik felettük; nem azok uralkodnak rajta.
A látó ember nem akar győzni, és nem akar veszíteni sem. Győzelem és vereség lényegtelen számára. Általában az egész egója lényegtelen számára. Tudja, hogy a világ sokkal hatalmasabb, gazdagabb és sokrétűbb annál, mint hogy őkörülötte forogna. Az ember csak egy nádszál, mondja Pascal. Valójában, tegyél akármit is, semmi sem fontos, mondja don Juan.
Azért is volt számomra elgondolkodtatóbb a második kötet, mint az első, mert valamivel többet megtudtam don Juan életének történetéről is. Mexikói harcosok gyerekkorában minden ok nélkül meggyilkolták don Juan édesanyját. Ekkor a kisfiú megfogadta, hogy bosszút fog állni anyja gyilkosain. Bosszút fog állni az elnyomókon. Nem tudott azonban varázslóvá válni, és nem tudott megtanulni látni, amíg ezt a bosszúvágyat forralta magában.
Ez a gondolat az általam többször idézett Máté Gábor traumakutatásaival cseng egybe. (Nota bene: maga Máté Gábor is sokat foglalkozott az észak-amerikai indiánok traumáival.) De igazsága nem pusztán pszichológiai igazság, hanem filozófiai is. Nem pusztán arról van szó, hogy lelkileg egészségesebb az, akiben nincs bosszúvágy. Van itt valami lényegesebb is. (És maga Máté Gábor is ezért gondolta úgy, hogy az orvoslás már elvben sem nélkülözhet filozófiai alapokat.) Az igazán lényeges dolog nem don Juan lelki egészsége, hanem az, hogy a valóságban nincsenek győztesek és vesztesek, tehát teljesen hasztalan győzelmekre, bosszúra, dicsőségre és hasonlókra törekedni.
Elnyomók és elnyomottak végül találkoznak, és az egyetlen dolog, ami megmarad, hogy az élet mindegyikük számára túl rövid volt.
Ezt don Juan mondja, de mintha Kosztolányi Dezső írta volna. Aki csak az elnyomás dimenziójában képes nézni a dolgokat, az még nem lát.
Mert aki lát, az látja elnyomók és elnyomottak távlatos sorsát, azt, hogy mind meg fognak halni, és pár száz év múlva már igazán tökéletesen mindegy lesz, ki egykor melyik oldalon állt. Egy lesz csak fontos: egyikük sem létezik. Életét egyikük sem tudta kiterjeszteni, hogy a kései jövőbe is belenyúljon. (Nem véletlen az elnyomók gyakori hisztérikus igyekezete, hogy tetteiket és nevüket megörökítsék. De ez az igyekezet mindig hiábavaló. Nekünk Julius Ceasar, Nero vagy Mao Ce Tung egyaránt már csak egy név, és a képzet, amit keltenek, nem is éppen a legkellemesebb.)
De a varázsló, illetve a bölcs, illetve a látó uralkodik az időn azáltal, hogy megszünteti. Mivel nem fontos neki, képessé válik megélni azt.
Túllép közben a racionalitás határain, de ebben számomra a legkevésbé sem az a lényeges, hogy esetleg megtanul repülni vagy akaratával esetenként szó szerint hegyeket mozgat meg. Az a lényeges, hogy az ilyen ember számára az élet sohasem túl rövid, hanem mindig teljesen telt: olyan hosszú, amilyennek lennie kell.
Tudom, Castañeda könyvei nem csupán erről szólnak. Afféle misztikus utazások is ezek egy másféle kultúrába és hagyományvilágba. Hatalmas kalandok, melyek során szerzőjük és olvasójuk átlépi a hétköznapi világ határait. Sokat lehetne más szempontból is írni róluk.
De nekem, merőben európai, a nyugati kultúrán nevelkedett embernek mégis az a leglényegesebb benne, hogy a legkülönfélébb kultúrák legmélyebb tanításai valahol fönt csodálatosan egybecsengenek.
