venember83 • 2 nap
Neisz Laura lámpaláz-szelídítő. Azoknak segít, akiknek nyilvánosan kell megszólalniuk, és ettől, már bocsánat, de előre összefossák magukat.
Ne csak a színészekre, meg a politikusokra gondolj, a mindennapi életben is számtalan alkalom lehet, amikor nagyobb hallgatóság előtt kell megszólalnod. Ha tanár vagy, ha vezető vagy a munkahelyeden, ha vállalkozó vagy, ha tréner (coach [de utálom ezt a szót!]) vagy, ha diák vagy, ha szülő vagy. Ha bármi vagy.
A helyzet az, hogy ez a könyv egészen biztosan nem került volna a kezembe, ha nem Szerelmetesfeleségtársam a MartAssist. A cége nevében benne van, hogy ő virtuális asszisztens. És ebben a minőségében asszisztense egy (hm, leírjam vagy ez reklám? De miért ne reklámozzam, akivel SzFT harmonikusan együttműködik? Barbi, ez ingyen van! :-D ) vállalkozókat összehozó cégnek, a BCC-nek. Ott találkozott Laurával, akivel munkakapcsolatuk van.
Aztán Laura megírta ezt a könyvet. És kiderült, hogy de jó, nekem meg könyves blogom van. Hogy elolvasnám-e, és írnék-e róla őszinte véleményt?
Szívtam egy kicsit a fogamat, de vettem egy nagy levegőt. Nagyon-nagyon szeretem Szerelmetesfeleségtársamat. Rábólintottam. Írtam róla őszinte véleményt. Azt hittem, Laura rábólint, majd magában rálegyint. Hát nem megköszönte? Sőt, a könyv bemutatójáról még egy aláírt, dedikált példányt is küldött nekem SzFT-vel. (Mentem volna, de benyeltem valami vírust, amitől a napomat jóformán a vécén ülve töltöttem.) Igaz, hogy Laura kézzel írt ajánlását nem tudom elolvasni. :-D
Gondolnád? Ő Laura!
Két okból sem az én irodalmam Neisz Laura könyve, ezért merült fel bennem, hogy vajon tényleg én vagyok-e ennek a könyvnek a megfelelő teszt-alanya?
Nagyon komoly fenntartással vagyok az ilyesféle önsegítő, -fejlesztő könyvekkel szemben. Joggal és jog nélkül. Mondom, a coah-szótól meg kiráz a hideg. Mert ma már mindenki coach, akinek van valamiben valami tapasztalata. Magyarországon? Coach?
Leginkább az a bajom az önsegítő könyvekkel, hogy a többségük egy, adott módszert tesz mindenek felettivé. Ha mindegyik működne, nem kellene, hogy szegény, lelki deficites, ellenségeskedő emberek legyenek a Földön, akik rossz szülők, gyenge vállalkozók és rossz előadók.
Persze ennek lehet az is az oka, hogy rosszul alkalmazzuk, ha egyáltalán alkalmazzuk ezeket az egyébként übertuti módszereket.
Egy szó mint rengeteg, én kb. húsz éve nem olvastam ilyesfajta könyvet. S nem azért, mintha nem akarnék már semmit sem az élettől.
Alapvetően én nem vagyok parás-típus. Legalábbis ha nyilvános kiállásokról van szó. A nem túltengő, de permanens exhibicionizmusom ennek elébe megy.
Ezen szokok röhögcsélni: Szerelemtesfeleségtársam nagy mellénnyel mondogatja, hogy ő mennyire introvertált, meg haj, meg hű. Aztán bekerülünk egy társaságba, mire én megittam az első sörömet, elszívtam egy szivart, így készen állok az aklimatizálódásra, ő már mindenkinek tudja a nevét, szóba állt boldog-boldogtalannal (volt, akit tényleg boldogtalanná tett, hogy szóba állt vele. De tényleg! Majd kérdezd meg tőle, ha érdekel, a jelszó: Marylin), én meg, ugye, eközben csendben el voltam a sörömmel meg a szivarommal.
Na, mellédumálok. Akkor jöjjön a lényeg!
Tizenhét évig tagja voltam egy kis protestáns felekezetnek. A családunk nem volt keresztény család, tehát nem genetikusan lettem keresztény. Belecsöppentem, tudatos döntéssel lettem azzá.. S jó sokáig benne ragadtam. Huszonnégy voltam a belecsöppenéskor, negyven, amikor kirepített a centripetális erő.
Talán két hónapja voltunk a közösségben, amikor a lelkészünk kézen fogott, és felvitt a szószékre. A közösség legnagyobb gyülekezeti termében úgy. kétszáz ember ült. A lelkész ezt mondta a kézen fogásnál_ „Zolikám, nyisd meg te a reggeli Isten-tiszteletet!”
Na, az para volt, tetőtől-talpig, mondhatom! A megnyitás azt jelentette, hogy nekem kell hangosan imádkoznom. Kétszáz ember előtt, kétszáz ember helyett! Mit mondjak, hogyan mondjam, és ÉÉÉÉN mondjam?
Aztán fent a szószéken az első, bevezető ének alatt körbe néztem a teremben és rájöttem, hogy nem NEKIK, hanem a NEVÜKBEN imádkozom. Ez a gondolat helyre tett mindent. Onnantól nem volt gond, hogy kétszázan állnak a szószék előtt, és én kétszázuk nevében szólítom meg az Istent. .
Egy év telt. Egy nagyon kedves barátom megkért, hogy készítsem fel keresztségre. Felnőtt keresztséget gyakorol a közösség. Megkérdeztem, lehet-e ilyet, hogy én a tojáshéjas hívő készítsek keresztségre egy még tojáshéjasabbat? A lelkész mondta, hogy lehet. A felkészítés abból állt, hogy végig kellett beszélgetnünk a közösség huszonhét alapvető hitelvét. Az otthonunkban zajlottak a beszélgetések.
A második beszélgetésünkön hárman voltunk, lettünk, mert valaki bekéredzkedett hozzánk. Aztán rövid idő múlva azon kaptuk magunkat, hogy tízen-tízenöten, volt hogy húszan ülünk a lakásunkban. És nekem kellett vezetni a beszélgetést, mert még mindig a barátom keresztségi felkészítője
Hiába értünk a keresztségi felkészítés végére, minden maradt, ahogy volt: továbbra is jöttek az emberek és bibliai témákról beszélgettünk, hétről-hétre. Csak már Biblia-körnek hívtuk magunkat.
Nem mindig ugyanazok az emberek jöttek el. Változott a társaság egy része, de volt egy kemény mag. Egy statisztikus vénával megáldott, akkor középiskolás hölgy, a Póthugi becenevet kapta tőlem, csinált egy felmérést, amiből az jött ki, hogy a központi gyülekezet ifjúságából kb. negyven százaléknak van kölcsönös, baráti kapcsolata. Meg az, hogy a negyven százalék hetven százaléka (!) ezeknek az összejöveteleknek köszönheti a kölcsönös kapcsolatát! S mondom, nem csupán a mi felekezetünk tagjai voltak jelen, ült ott mindenféle vallási-náció tagja. Sőt, ez a csúcs, egy ateista srác is rendszeresen járt hozzánk. Ő mondta ki egyszer a tutit, amikor megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen, ha úgy nagyjából semmivel sem ért egyet, miért jön el mégis rendszeresen? Tudod mit mondott?
– Nem az érdekel elsősorban, amit a Bibliáról mondtok. Sőt, azt néha hülyeségnek tartom. De tudom, hogy ennek ellenére elfogadtok engem.
Aztán egy lelkész megkért, hogy egy kis gyülekezetben tartsak meg egy komplett napot. Ez két, negyven perces Isten-tiszteleti előadást jelentett. Addigra a Biblia-körök vezetése adott annyi mondanivalót, hogy nem a témahiány nem volt gond. Messze nem voltam profi előadó. Soha nem volt megkapó orgánumom, nem is vagyok annyira művelt és tájékozott mint az egyház akkori professzor elnöke, Szigeti Jenő. De volt mondanivalóm. Nagy szóval: üzenetem. Amit, ha már kaptam rá lehetőséget rá, át akartam adni.
Aztán azt vettem észre, hogy egyre több gyülekezetbe hívnak Isten-tiszteletet tartani. Soha nem én kerestem az alkalmakat.
Jó hosszan mondom, mi?
Csak azért ez a hosszú, látszólagos mellébeszélés, mert nekem a kezdet kezdetén adott volt, amit Laura könyvében hatalmas megkönnyebbüléssel már az első oldalak után megtaláltam:
AZ ELŐADÁS NEM AZ ELŐADÓRÓL SZÓL, HANEM ARRÓL, AMIT MOND.
Az én esetemben Isten szeretetéről. A többit már csak fogyaszthatóvá kellett csomagolnom. A visszajelzések alapján sikerült. Ez már a módszertan.
S ha módszertan: amikor a gyerekeim születtek, a Biblia-kör vezetést át kellett adnom valakinek. Előre készültem erre., kerestem a megfelelő embereket, és megpróbáltam alapvető módszertani elveket átadni nekik. Kicsit később írtam a Biblia-körök vezetésének alapelveiről egy kis mittudoménmit
Tudod mi történt? Szép lassan, mint egy szenét vesztett gőzös, egyre halkabb pöfögéssel leálltak a Biblia-körök. Lassan fogtam csak fel, hogy miért. Az utódjaimnak ugyancsak volt mondanivalója. Amit jól vagy rosszul, de átadtak. De ők a mondanivalót akarták mindenáron átadni, az emberek nem annyira érdekelték őket... Vagyis a célját tévesztette a munkájuk.
Mit akartam ezzel a hosszú mellébeszéléssel mondani? Amit Laura: a nyilvános kiállásoknak egyetlen értelmes célja lehet csak:
HA ADNI AKARUNK VELÜK VALAMIT.
S akkor már nem is az a lényeg, hogy én állok ott, hanem az, hogy át tudjam adni másoknak, amit megértettem, ami működik, amiben tapasztalatom van.
Tudod, azon gondolkodtam az egésszel kapcsolatban (egész = Laura könyve), hogy oké, a nyilvánosság előtti para legyőzhető (bár ez sem kevés), s bár az előadói módszerek is fejleszthetők, ugyanakkor, nem tudom, láttad-e a Megasztár legutóbbi rangadóját?
Volt benne egy pasas. Nagyjából minden elődöntőbe jutott énekesnek jobb hangja volt nála. Viszont a krapek olyan átütő karizmával bírt, ahogy színpadra lépett, hogy az mindent vitt. (Ezzel együtt nem ő nyert, de ez már Megasztár struktúrájának a hibája. Amikor a ficak kiesett, Rúzsa Magdi, mint zsűritag, sírva fakadt.)
Mit akarok mondani? Keresztényként úgy fogalmaztunk, hogy mindenki kap valami speciális ajándékot, képességet Istentől, amivel a közösség hasznára válhat. De a te ajándékod nem az enyém, és az enyém nem a tiéd.
Szóval Laura könyvét olvasva ez járt a fejemben. A könyv azt feltételezi, hogy mindenki lehet jó előadó. Miközben az a jó előadónak az karizmája, hogy jó előadó. Ajándéka van rá. A vacak anyagot is jól tudja előadni.
Miközben az, akinek nincsen rá ajándéka, a jó anyagot is csak nyökögi-makogja. Javíthat ilyen-olyan módszerekkel a technikán, de soha nem fogja utolérni azt, akinek erre ajándéka van. (És most eszembe jutott Udvaros Dorottya egyik dala, az Aki úgy tudott bejönni. A dal szerint az is ajándék, ha valaki úgy tud bejönni, hogy az két vállra fektet. Szerelmetesfeleségtársam nézni tud úgy. És olyan hangja van. Az utóbbit több üzletfele is szóvá tette. Nekem nem hitte el.)
Máshol van a kutya elásva.
Ha az a prekoncepció, hogy Laura nem jó előadóvá akarja tenni a hozzá és a könyvéhez fordulókat, hanem a parájuktól akarja megszabadítani őket, akkor ezt megbeszéltük.
Ha nem jó a prekoncepció, akkor ezen törpölni kellene egy kicsit. Magamban elfogadtam az érveit, de valami mocorog a sötétben (a' la KFT), de nem tudom, pontosan micsoda.
Akkor most konkrétan a könyedről. Mert ezt várod igazából, gondolom. :-)
Figyelj, úgy jó, ahogy van!A benne maradt helyesírási hibákról nem beszélek, ahogyan egy-két helyen a stilárisról sem. A tipográfia tarthatatlanságokról pláne nem, mert amit kaptam tőled, az nyilvánvalóan nem egy véglegesre betördelt szöveg.
Lehet, hogy kiábrándító vagyok, hogy ilyen sommás a véleményem, de tényleg így gondolom.
Tetszett a stílusod, néha hangosan röhögtem rajta a buszon, a vonaton (az alatt a három perc alatt, amíg Aquincumból Újpestre ér), itthon, ahol csak olvastalak.
Világos a gondolatmeneted, érthető, amit mondani akarsz.
Elakadásom ott volt, hogy a gyakorlatokat nem csináltam végig, csak olvastam, mert a feladatom az olvasás volt. Parám meg nincsen (legalábbis amikor utoljára, úgy húsz éve nyilvánosság elé kellett állnom, nem volt), hogy gyakorlatban próbáljam ki annak levetkőzését.
(Csupán egyetlen esetben volt bennem para. A memóriám messze nem kiváló. A szószékre nem is próbáltam előre betanult szöveget vinni, csak a jegyzeteimet. Hol volt még akkor a laptop, meg a projektor! Így nagy tér jutott az improvizációnak.
Fú, erről van egy akkora sztorim... Oké, ne most, értem!
Szóval a memóriám... A gyerekeim sulijában volt egy színjátszó kör. A vezetőjével jóban voltam, később általa ért meg egy felolvasós estet egy drámám, amiben fellépőként én is részt vettem. Szóval iskolai színjátszó kör.
Volt egy színjátszó-körös fesztivál a kilencedik kerületben. A Ferencvárosi Művház nagy terme zsúfolásig tele volt. Sok iskola sok színjátszó-körének sok-sok családja töltötte meg.
A mi darabunkban én egy csavargót játszottam, aki a játék legelején a színpadra belépve hatalmasat esik, és fektében kezd bele a darab bevezető monológjába.
Marhára élveztem az egészet, mégis alig vártam, hogy vége legyen: úgy jó öt perces a monológ. Amit vért izzadva memorizáltam. Pedig nem volt hosszú a szöveg. Egy ponton mégis mpróznom kellett . Fel nem foghatom, hogy a viharba tudnak színészek komplett Shakespeare-darabokat a fejükbe tenni?
Számomra tehát nem a nyilvánosság figyelme, a színészkedés ténye volt a para az előadásokban.
Így a könyved gyakorlatainak csak a szövegével foglalkoztam. De mert a gyakorlatok elvégzése nélkül ez szerinted is tök felesleges, ezért érdemben a gyakorlatok értékéről nem nyilatkozom. Azokról te úgyis tudod, hogy működnek, mert gyakoroltatod. Én meg simán elhiszem neked, hogy így van. A beszólásaid viszont ezekben a szövegekben is nagyon ültek. :-)
Világos, ugye?
Ha nem akkor összefoglalom: Laura könyve szórakoztató és hasznos könyv. Azon kívül, hogy jó az elmélete, gyakorlati is, és meg is nevettet.
Egyébként mindenképpen említésre méltó még, hogy Laura gyakorlati tanácsai között rengeteg olyan apróság van, ami tényleg gyakorlati és tényleg nagyon sokat segíthet. Azokról beszélek, amikre anno jómagam is tapasztalatból jöttem rá.
Azt akarom kinyögni, hogy akinek bármilyen kapcsolódása van a nyilvánosság előtti kiállásokhoz, azok tuti biztosan lelnek valami hasznosat a lámpaláz-szelídítő könyvében.
S mondom ezt nyugodtan, mert a bejegyzésem nem fizetett hirdetés, Laura nem is tud még róla, hogy megírtam. Vagyis semmiféle érdekem nem fűződik a közléshez. Mindig cudarul vacak volt az üzleti érzékem. :-D
Leltem egy képet Laura képei között.
– Ez jellemző rá? – kérdeztem SzFT-t.
– Nem. De tud ilyen is lenni – válaszolta.
Én jót nevettem a képen. Nem kinevettem, hanem mert jókedvű kép. S mert amúgy nyilvánosság előtt van, hát legyen. Mert kicsit ilyen a könyv is. Szerintem remek kedvcsináló! Az üzenete az, hogy az egész úgy vérkomoly, hogy közben simán kacaghatsz is.
Ismét egy számomra gazdaságtalan ingyenreklám. Ha érintve vagy és szeretnéd megvásárolni Laura könyvét azt egyelőre
Cselleng Laura Judit, Budapest, 2025, 168 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150228778
10/10
Az alábbi kép egyben link is ám! 
2025 márciusának a vége felé. Tegnap, ugye itthon maradtam, mert a szakadatlan, hányással tarkított hasmenésem nem engedett dolgozni menni. Félkómában töltöttem a napot. Délután Szerelmetesfeleségtársam Csemetével elment Laura könyvbemutatójára. Igen, ennek a Laurának ezen könyvéről szóló bemutatóra. Menni akartam én is, de fostam attól, hogy fosni fogok. Hát nem csak az lett volna a baj, hanem, hogy a lábamon sem tudtam megállni.
SzFT éjjel jött haza. A bemutató után még beültek Csemetével a KFC-be. Én már mélyen szenderegtem, amikor megjött. Aztán megébredtem. És még háromszor elmentem fosni, mielőtt átjöttem aludni a nappaliba, hogy ne zavarjam SzFT-t a további motoszkálással, vécé-lehúzással.
Hajnali ötig tudtam aludni, akkor hányingerem lett. Öklendezés közben az összes záróizmom lezserre váltott... Ráadásul mégsem hánytam. Csak öltözhettem át, miután szabad folyást engedtem az új adagnak is.
SzFT hat óra felé kódorgott át.
– Hát te hová tűntél mellőlem?
Kifejtettem neki.
– Hiányoztál onnan, ezért nem tudtam aludni.
– Jé, Zsákom, ez tökre olyan, mintha szerelmes lennél belém!
– Elszóltam magamat?
Megreggelizett. Most lavórral a kezében próbálkozik egy kiadós hányással. Soha nem gondoltam volna, hogy áldás a könnyen hányás. Ő csak téblábol a kis lavórral a kezében, és szenved. Ha lefekszik rosszabb.
Lám, annyira szeretem őt, hogy mindent megosztok vele. A vírusaimat is.
