Miskolczi legendák

Négy miskolci legendát hoztam nektek mára. Megismerkedhettek a miskolci sárkány legendájával, majd ennek a folytatásával, a Mátyás király és a Szent György Lovagrend történetével. Ezután a miskolci kocsonyáé kész a főszerep, majd a Fekete kutya is színre lép. :)

 

Az avasi református templom sok legenda helyszíne...

 

A miskolci sarkány legendája

Hallott már a félelmetes miskolci sárkányról? Nem? Akkor olvassa el a következő történetet!

Mikor Árpád vezérünk és kísérete erre a vidékre ért, Tapolcán ütöttek tábort. Volt Árpádnak egy nagy tudású segítője, aki sok jó tanácsot adott neki az elmúlt esztendőkben. A vezér nagyra tartotta az öreget, és mindenben kikérte a véleményét.

- Hallod-e, Böngér, te sokat segítettél nekem az elmúlt időben. Amióta a Vereckei-hágón bejöttünk erre a vidékre, ez a legszebb hely, ez a legtermőbb vidék. Fogadd el tőlem hálából ezt a földet, ettől a helytől kezdődően egészen addig, ameddig a szem ellát - mondta vezérünk.

- Köszönöm a nagylelkűségedet, vezérem! Hogyan viszonozhatom e kegyes ajándékot? - kérdezte Böngér.

 

 

- Vedd birtokba, műveld és népesítsd be a vidéket, a magad és az utódaid javára!

Így lett Böngér e vidék ura. Sokáig ugyan nem élvezhette a földesuraság előnyeit: öreg volt már, nemsokára meghalt. Fia, Bors vezér lendítette fel a környék gazdaságát, ő népesítette be a vidéket. Aztán kiépítette a központját, kicsit odébb, Edelény környékén. Győrben a várat már az egykori őslakosok építették, hát ott is tábort ütöttek a honfoglalók. Csak egy vidékre nem merészkedtek. Tapolca és Győr között volt egy üres területe az uradalomnak, amelynek a környékére senki sem akart odaköltözni. Ezt a vidéket ugyanis egy sárkány uralta.

- Ó, uram, ott lakik a gonosz!

- Oda nem fog senki költözni!

- Elátkozott terület az!

- Sárkány lakik a hegyen!

- Nem találsz oly balgát, ki a hegyre költözne!

Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket hallott Bors, akinek érdeklődését felkeltette a sok panasz. Régóta lehetett hallani ilyen-olyan mendemondákat a környéken, elragadott állatokról, eltűnt falusiakról, feldúlt házakról.

- Megnézem én magamnak azt a sárkányt! - mondta mérgesen Bors. - Évszázadok óta nem láttak élő példányt a fajtájukból. Atyám még Árpádtól kapta e földet, akármilyen szörnyű bestia uralja azt, én kiűzöm onnan!

Alacsony termetű, zömök, erős ember volt a vezér, akinek a haragjától mindenki félt. Másnap reggel el is indult Tapolcára Bors, a kíséretével együtt. Velük tartott egy új harcos is, akit a rokonság küldött át Dédesből, hogy tanulhasson a vezértől. Magas, szép arcú, kék szemű, barna fiú volt, és remek kardforgató hírében állt a bátor legényke. Másnap értek Tapolcára, ott Szörény fogadta őket, Bors gyermekkori barátja, Tapolca ura.

- Igaz a hír, miszerint sárkány lakozik a hegyekben? - kérdezte a vezér.

 

 

- Minden nap megkárosít minket, uram, a legjobb marháinkat viszi el! - mondta Szörény. - Ha le akarod győzni, a legjobb harcosaidat vidd magaddal!

- Azért vagyunk itt - felelte Bors. - A legjobbakkal jöttem! Holnap napkeltekor indulunk, a lovakat itt hagyjuk.

Másnap csípős reggelre ébredtek a vitézek, a nap korán felkelt, mintha csak látni akarta volna a környék birtokosát, aki a sárkány ellen vonul.

- Reszkess, sárkány, jövünk! - mondta Bors, és a szablyáját az övébe dugta.

Elindult hát a hegytetőre, a hét legjobb harcossal. Csak szablyát és kelevézt vittek, íjat nem, hiszen minden harcos tudta, hogy nem üti át a nyílvessző a sárkány bőrét. Mire gyalogosan felértek a hegytetőre, csakugyan elfáradtak, megpihentek hát. Alighogy leültek, árnyékba borult fölöttük az ég.

- No, talán esni fog? - kérdezte Alpár, a vezér pohárnoka.

Ahogy fölnéztek az égre, látták, hogy egy sárkány repült fölöttük, egy báránnyal a szájában.

- Nosza, megvan a sárkányunk! - mondta Bors. - Uccu neki! - azzal eltűnt az erdőben.

A hét legény utána vetette magát, de Bors ekkor már messze járt. És rá is akadt a bestiára. Éppen a bárányt készült felfalni, amit nemrég hozott a diósgyőri legelőkről. Négy méter magas volt, barnászöldes bőrén sebhelyek, küzdelem nyomai. Legalább félméteres volt a feje és két nagy, rút metszőfog állt ki a szájából.

- Hát igaz a mese, létezel, te csúnya szörny! - mondta Bors, és eldobta a kelevézét.

Az pontosan a sárkány nyakába állt, nemhiába, kitűnő harcos hírében állt a vezér. De ez a bestiának meg sem kottyant. Könnyedén kihúzta a fegyvert a testéből, és Borsra rontott, akinél nem maradt más, csak szablya és pajzs. De ügyesen elugrott a karomcsapások és a harapások elől, mígnem egyszer az egyik csapás bizony a földre terítette a hősünket. Szerencsére végül a harcosok is odaértek, és a legfürgébb, legrátermettebb legény egy szökkenéssel a sárkány hátán termett, és a szívébe szúrta szablyáját. A szörnyeteg azonnal kimúlt, Bors vezért pedig kiszabadították a karmai közül.

- Ez igen, derék barátom. Te vagy a nap hőse, életem megmentője! - örvendezett Bors.

 

 

- Mindenki ezt tette volna a helyemben! - mondta szerényen a fiú.

- Nos, mi is a neved? Nemrég vagy csak nálunk, bátor harcosom.

- Miskóc vagyok, a harmad-unokatestvéred.

- Nos, Miskóc, fogadd el jutalmad, ez a föld a tiéd! Népesítsd be, élj, termelj, sokasodj! E hegy neve pedig legyen Szent Györgyről elnevezve, hiszen sárkányt öltünk, vagy mifene!

Így is lett. Miskóc elfoglalta a jussát, élték életüket e csodás földön. Idővel kikopott a Szent György a hegy nevéből, és Avas lett, csak egy kápolna maradt meg emlékeztetőnek. Manapság már azt sem találjuk. De a Miskóc által alapított város él. Miskolc mindig élni fog! 

 

Mátyás király és a Szent György Lovagrend

Sokan ismerik a helyiek közül a miskolci sárkány legendáját, amikor a derék Miskóc megmentette Bors vezér életét és legyőzte a sárkányt, aki a vezér birtokain garázdálkodott. Jutalmul az akkor még lakatlan történelmi Miskolc területét kapta meg. A történet azonban nem ért véget ennyivel...

 

 

A félelmetes sárkány elpusztult, Miskóc nemzetsége pedig birtokba vette a jutalmát. Miskóc azonban nem sokkal később megtalálta a sárkány barlangját a Szent György-hegy oldalában, ahol a kicsinyét nevelte. Ezt a kis bestiát nem volt szíve bántani, inkább megpróbálta felnevelni, megszelídíteni. Azonban a természete vad volt, nehezen lehetett kordában tartani. Ahogy nőtt egyre veszélyesebbé vált.

Az egyik reggelen arra ébredt az éledező település lakossága, hogy a sárkány a városi juhállományt tizedelte meg az éjszaka folyamán. Ez hamarosan rendszeres lett, juhok, marhák, lovak, kecskék voltak az áldozatai a tűzokádó mérhetetlen éhségének, ereje pedig nőttön nőtt. 

A miskolciak bírója döntést hozott az ügyben: a sárkányt nem lehet szabadon. 

- De hová zárjuk Márton, amikor olyan erős, hogy mindenhonnan kiszabadul? - kérdezte a bírót Panyt, a nemzetség egyik vezetője. 

- A föld alá! Csakis úgy leszünk biztonságban! - felelte Miskóc, a bestia anyjának legyőzője.

Tudniillik a Szent György-hegy vulkáni eredetű képződmény és mint ilyenbe könnyű mesterséges járatokat vájni. Azonban egy olyan járatot kialakítani, amely elég egy ekkora sárkánynak és elég mélyen hatol a föld alá, nem egyszerű és nem kis időbe telik.

- Nem kell semmilyen új barlangot vájni a földbe! - kiáltotta Domonkos, Miskóc testvére. - Egy komoly föld alatti rendszer van a hegy alatt, amelyet valakik, valamikor készítettek! Csak le kell vinnünk oda a sárkányt!

 

 

Így is tettek. A sárkányt a hegy alatti rendszerbe vitték a következő éjjelen. Az Avas-hegy gyomrában senki sem zavarja majd mély álmát. Azt azonban tudni kell, hogy a sárkányok teljes csendben és teljes sötétségben is maximum annyit tudnak aludni, amennyit az őt szülő bestia életkora volt elhunytakor. Mivel a Miskóc által legyőzött sárkány 555 éves volt, ennyit tud mély álomban tölteni az utódja.

Tudta ezt Miskóc is, ezért egy titkos társaságot alapított arra az esetre, ha a sárkány 555 év múlva - vagy esetleg valamilyen oknál fogva hamarabb - felkelne álmából. Nagyon fontos, hogy teljes csend és teljes sötétség legyen a hosszú álomhoz. Ez biztosított volt a hegy gyomrában. A Sárkány Lovagrend tagjai pedig felesküdtek arra, hogy ezt biztosítják számára, illetve a várost és a vármegyét megvédik a bestiától, ha az netán felébredne.

A hegy gyomrába vezető egyetlen bejárat fölé pedig egy templomot emeltek - amely később a Szent István nevet "vette fel" -, így megóvandó az esetleges betolakodókat és egyben leplezve azt. A későbbi borospincék is jóval e fölött a járat fölött épültek.

És a sárkány csak aludt és aludt... Teltek-múltak az évszázadok... A Miskóc nemzetség már nem volt a vidék ura több mint száz éve...

A Szent György Lovagrend tagjai azonban nem felejtették el kötelességüket. A tatárjárás alatt kis híján felébresztették a sárkányt, nagy szerencse, hogy a lovagrend tagjai résen voltak ekkor és óvták a titkos bejáratot és a még titkosabb sárkányukat. Hiába azonban a gondoskodás, közeledett az 555 esztendő elmúlta. A tavaszi napéjegyenlőség idején bizony felébred a sárkány.

1470 márciusában a nagy és hős királyunk Mátyás, a Diósgyőri várban múlatta az idejét. Vadászatokat szervezett és elmélkedett a cseh háború veszteségein. Egy ilyen vadászat után a Királyasztalnál folytatott lakoma során az egyik pecér beszélni kívánt Mátyással. A testőrsége elhajtotta volna a fiatalembert, azonban a király megismerte a vadászaton is jelen lévő fiatalt. Szólt a embereinek, hogy ne küldjék el, elmondhatja mit akar.

- Köszönöm királyom, hogy a közeledbe engedtél, nagyon fontos dologról kell beszélnünk - mondta a fiú. 

- Mond csak nyugodtan, mit szeretnél? - kérdezte a király.

 

Az Avas a Városháza előtti térről. Zólyomi Sándor felvétele 

 

- Nos..., az én apám Panyitfi Bálint, a Miskóc nemzetség leszármazottja...

- Miskóc nemzetség? A nemzetségnek már nincs itt semmilyen birtoka, ha nem tévedek. Miért vagytok mégis e tájon?

- Nagyon fontos dolog miatt. Van egy sárkány a hegy gyomrában..., miatta vagyunk itt - felelte kissé félénken a fiú.

- Értem..., egy sárkány miatt... Hallod barátom, egy sárkány miatt retteg a fiú - fordult hátra a király. Gyere, mutatkozz be a fiatalembernek Kinizsi uram. Ő Kinizsi Pál, Máramaros vármegye ispánja. És megtudhatjuk a te nevedet?

- Én Panyitfi Miklós vagyok. Velem kell jönnie Miskolcra felség. 

- Azt hittem unalmas lesz itt vidéken, de úgy látszik mégsem. Miért mennék veled, fiatal barátom? Szeretnéd, ha együtt vadásznánk a sárkányra? - kérdezte nem kis iróniával a hangjában Mátyás.

- Apám azt mondta, mutassam meg ezt. Azzal egy Szent György keresztes színarany, sárkányt motívumot ábrázoló gyűrűt tett le az asztalra.

- Ez aztán a szép gyűrű. Az édesapádé? - kérdezte Mátyás.

- Igen, az övé.

- Nos, legyen... Látogassuk meg őt. Pál uram, a kíséret legyen készen egy órán belül.

- De felség, csak nem gondolja, hogy ez a fiú igazat beszél? - kérdezte Kinizsi Pál.

- Nem gondolok én semmit, de ha mégis baj lenne, vagy netán igaz lenne, majd megvédesz a sárkánytól. Sok furcsa dolgot láttam már életemben. - mondta Mátyás és intett, hogy befejezte a beszélgetést.

A fiú vezette Miskolcra a kis csapatot. Este volt már amikor megérkeztek a Szent István templom fölött lévő pincéhez, a Szent György-hegy oldalába. Többen várták a királyt és kíséretét. 

- Üdvözlöm feleség. Panyitfi Bálint vagyok - mondta a várakozók előtt álló magas, derék, nagy bajuszú magyar ember.

- A Sarkányölő? - kérdezte viccesen Mátyás.

- Nem, az az ük-ük-ük ükapám volt. Én még csak úgy láttam a bestiát, ha alszik - felelte Bálint.

- Értem. Pedig nem is tűnik kend bolondnak. Nos Kinizsi uram, hozza még három emberét és bemegyünk a pincébe. A többiek kint maradnak - adta ki parancsát a király. 

Le is ment a kíséret a pincébe. Kintről csak egy kis építmény volt a járat fölött, nem tűnt nagynak az egész. Azonban amikor a folyosó végére értek, a boroshordók között egy titkos járat nyílott. 

 

Corvin Mátyás

 

Miután átmentek a titkos ajtón, mintha egy időkapun mentek volna keresztül egy másik világba. A dohos pinceszag, a nedves falak és a sötétség eltűnt, helyette rendesen kivilágított termek, ismeretlen embereket ábrázoló festmények tűntek elő. Minden rendkívül tiszta és ízlésesen berendezett volt. A kis csapat egy szobába tért be. A szobában egy hosszú asztal mellett körülbelül egy tucat férfi ült. Mindegyikük izzó tekintettel nézte a királyt. 

- Nagyon örülünk, hogy Corvin Mátyást körünkben üdvözölhetjük - mondta Panyitfi Bálint. - Mi a Szent György Lovagrend tagjai vagyunk. A rendünk feladata az, hogy a hegy mélyén alvó sárkányt ne engedjük zavarni. Ezt a feladatot a rend tagjai eddig sikeresen végrehajtották. Közeledik azonban az 555. esztendő, amikor a tavaszi napéjegyenlőség idején a sárkány felébred álmából. Ha felébred és rászabadul a városra, akkor annak bizony beláthatatlan következményei lesznek. Meg kell ezt akadályoznunk.

- Állj, állj, állj, uraim! Egy pillanat! Mi bizonyítja azt, hogy ez az egész nemcsak egy rossz tréfa? - kérdezte Mátyás. - Szép a körítés, nem tűnnek ugyan bolodnak, de azért ez a mese nem túl hihető. 

- Jöjjön velünk feleség! Megmutatjuk a sárkányt! - mondta Rab Mór, a rend kincstárnoka.

A borházból kilépve a hideg márciusi hajnalon találták magukat. A Szemszúró-dűlőben lévő épülettől alig pár percre volt a Szent István templom. 

A templom közepén a padsor alatt nyílik egy titkos lejárat az alagútba. Megszokott mozdulatokkal húzzák arrébb a padsort a rend tagjai. Alatta csapóajtó, itt mennek le a kis csapat tagjai Mátyással és Kinizsi Pállal kiegészülve - nameg még két testőrrel - a föld alá. 

Hosszú, széles folyosón találták magukat. A nedves falakról itt-ott a nyakukba csepegett a víz. 10 perc után tompa morajlás hallatszik a távolból az alagútban, amely egyre jobban erősödik, ahogy egyre beljebb és beljebb jutnak. Fél óra múlva érkeznek meg a célhoz. 

 

 

Mátyás király és egyik legkedvesebb hadvezére Kinizsi Pál nem hitt a szemének. A nagy terem közepén egy sárkány aludta álmát nyugodalmasan. Barnás-zöldes bőre volt és hatalmas - talán méteres is - ráncos feje. Metszőfoga, amely kilógott a szájából egészen a földig ért. 

- Milyen békésen alszik. Úgy tűnik, mintha senkinek sem tudna ártani. - mondta Kinizsi.

- Amíg alszik ez így is van. Viszont közeleg a napforduló. 555 éve az egyik elődöm győzte le az anyját, majd a gyermeket ők cipelték le ide. Azonban hamarosan felébred és akkor jaj mindenkinek a városban - mondta Panyitfi Bálint.

- Egyetlen megoldás van arra, hogy ne ébredjen fel. A Dracocephalum - Északi sárkányfű - növényből főzött tea, melyet inhalálás útján kell az alvó sárkánnyal belélegeztetni. Viszont olyan sok kell belőle, hogy ezt a rend nem tudja összeszedni, mert hetekbe telne nekünk. Amikorra meglenne ez a mennyiség, addigra elhervadna az, amit az elején szedtünk. A főzetet pedig friss növényből lehet kizárólagosan elkészíteni. Ehhez kellene a segítség felségedtől - mondta Kovács György, aki a főzet elkészítéséért volt felelős.

- A napéjegyenlőség napján, pontban éjfélkor kell a sárkány elé tenni a főzetet forrón, és hagyni, hogy a párából minél többet belélegezzen. Ha elég erős a főzet a sárkány ismét álomba szenderül 555 évre és megmenekül a városunk. - magyarázta tovább Péteri Kálmán, aki a rend történetét könyveli az utókor számára.

Nem gondolta Mátyás király, hogy a diósgyőri uradalom területén ilyen kalandban lesz része. Sárkány Miskolcon... Nem mindennapi történet...

- Természetesen a várban mindenki a rendelkezésükre áll, mindenki szedni fogja a növényt. Mennyi időnk van még a napéjegyenlőségig? - kérdezte Mátyás, az első sokkból felocsúdva.

- Négy napunk van feleség - felelte Bálint.

- Elég lesz. Ki fogja főzni a főzetet?

- Az ősi recept alapján György lovag. Csak az alapanyag legyen meg, a többit elintézzük. 

- Meglesz. Holnap várom az urakat a Diósgyőri várban. 

 

 

 

- Köszönjük feleség, vigyázzon az úton. Veszélyes lehet éjnek idején. - mondta már fent, ismét a borház oldalában Bálint.

- Veszélyesebb, mint egy sárkánnyal egy városban? - kérdezte mosolyogva a király, majd kíséretével együtt elindult Diósgyőr felé. 

Másnap délben találkoztak a várban a felek. 150 ember indult a Bükk-fennsíkra a növényt keresni. Két nap, két éjjel szedték a sárkányfüvet, hatalmas adag állt a munka végén a vár udvarán. Másnap 10 szekér vitte a Szent György-hegyre az óriási szállítmányt.

Egy hatalmas üstben főzték a bájitalt a rend tagjai a hegy oldalában. A helyiek nem tudták mire vélni a dolgot. A Lovagrend tagjai azt mondták a miskolciaknak, hogy a szőlőben elterjedt egy kórság, veszélyben a termés, a szüret. Ennek orvoslására készül a hatalmas adag gyógytea.

- A szőlőre gyógytea? Sarkányfűből? Hülyének néznek minket? Én mondom sárkány rejtőzik a hegyen! - mondta a Tót Jóska, a város bolodja, nagyot is kacagott rajta mindenki... Pedig most az egyszer nem mondott hülyeséget... 

Öt hordónyi főzet készült a rengeteg növényből, melyet nem volt könnyű lehordani a sárkány közelébe. Nagy nehézségek árán de azért sikerült. Nem vehették ezúttal igénybe a borkorcsolyások segítségét.

Elérkezett a napéjegyenlőség ideje. Nagyon szeretett volna Mátyás lemenni az alagútba és megnézni az eseményt, de ezt bizony Kinizsi Pál nem engedte. A büszke hadvezér azonban a rend tagjaival tartott megnézni az inhaláltatást. 

- Nem lehet túl közel menni, mert a főzet erősen bódító hatású az emberre nézve is. Gondolja csak kend, még egy sárkány is ötszáz évet alszik tőle - mondta Kovács György Kinizsinek.

Nagy szüreti kádakba öntötték a folyadékot a felhevítés után. Muszáj volt ott helyben melegíteni, ezért több kisebb üstben főzték fel a főzetet. Kendővel takarták el az arcukat a járatban lévők. Szinte alig lehetett látni a párától a mesterséges barlang nagy termében. Kicsit mindenkit bódulttá tett a levegő.

Ekkor kezdett ébredezni a sárkány. Nagy zöld feje felemelkedett és kinyitotta hatalmas szemeit. Fekete tekintete igéző volt. Látszott rajta, hogy nem tudja hol, merre van. Na igen, ötszáz év után én sem tudnám pontosan... Mélyeket lélegzett a nehéz, párás levegőből. Lassan, komótosan felállt és elindult bizonytalanul a kifelé vezető folyosó felé. Pár lépést tett csak, amikor lába elnehezült és tompán rogyott vissza a terem padlójára. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel a felek a teremben. 

 

 

- Hát, ez sikerült barátom! Teljesítettük küldetésünket - ölelte át Bálint Kinizsi Pált.

- Igen, hála a jó Istennek! - mondta Kinizsi és lehámozta magáról a boldog nagymestert.

- Ezt alaposan megünnepeljük! Csapoljunk meg egy pár hordócskát! - örvendezett tovább Bálint.

Azon a napon nagy mulatságot szerveztek a Szent György-hegy oldalában. A király is együtt mulatott a rend tagjaival, de soha nem felejtették el ezt a napot. Ezentúl csak Avasként, azaz tilalmas erdőként emlegették az egykori Szent György-hegyet - melyet hamarosan a népnyelv is átvett -, hiszen egy sárkány lakozik annak belsejében, bár ezt csak Mátyás király és kísérete, és a Lovagrend tagjai tud(j)ták.

A mai napig létezik a rend Miskolcon. A sárkányt álmát védeni kell. Sok dolog változott azóta a városban. A Szent István templomból avasi református templom lett. Miskolc a kis mezőváros nagyvárossá nőtte ki magát. Akkoriban Miskolc tartozott Diósgyőrhöz, most pedig Diósgyőr tartozik Miskolchoz. 

A változás örök. Azonban az 555 esztendő lejárta ismét közeledik. 2025-ben a rend tagjainak ismét el kell altatniuk - vagy le kell győzniük - a sárkányt. Reméljük résen vannak és vigyázzák az álmát. Hamarosan kiderül...

 

 

A miskolci kocsonya legendája 

Van olyan, aki nem hallott még a miskolciak "pislogó" kocsonyájáról? Ha igen, akkor itt a lehetőség ezen legenda megismerésére. Ez az írás végre felfedi a titkot a történet eredetét illetően... Vagy mégsem?

 

 

A történetünk hőse Kalina János, aki a Nagy-Hunyad utcán üzemeltetett egy hentes üzletet. Kalina nagyon jó hentes volt, tisztán tartotta üzletét, mindig minőségi árut tett a bolt polcaira. Ezért szeretette mindenki a városban. 

Különleges íze volt annak a kocsonyának, melyet nála lehetett kapni. Abban az időben Miskolcon minden hentesnél volt a helyiek kedvenc téli eledeléből. A Kalináé azonban olyan ízletes volt, hogy senki nem tudott még csak hasonlót sem készíteni. 

Kalina úr titokban tartotta a receptjét, amely szerint a kocsonyáját keszítette. Pedig nagyon sokan, nagyon sokat fizettek volna érte. 

- János, ha elmondod a kocsonyád receptjét, soha nem kell dolgoznod, annyit fizetek érte!

- Meg kell osztanod mindenkivel, nem viheted a sírba a titkot!

- Gyere hentes uram, igyunk meg egy pár kancsó jóféle avasi nedűt, megbeszéljük az élet nagy dolgait, és a kocsonyád titkát!

- János, ha nem osztod meg senkivel, ki viszi tovább az üzleted?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel/kérésekkel zaklatták nap mint nap a mi derék hentesünket, de ő csak nem akart kötélnek állni, senkinek nem mondta el a titkot. 

A saját fia sem tudta a receptet, pedig Gábor volt az, akinek a boltot szánta arra az esetre, ha ő már nem folytatja tovább a munkát, és az öregkor előnyeit élvezi majd.

A téli időszakban a miskolci vásárokon mindig pontosan száz tál kocsonyát árult a "Kocsonyás húsos", ahogy a helyiek nevezték. Ezeket a kocsonyákat bizony percek alatt elkapkodták a vásárlók, annyira szerették Kalina úr különleges ízű téli eledelét. 

A vásárok előtt a Hunyad utcai pincékben érlelődött a sok kocsonya, ahová a saját családtagjai sem léphettek be, csakis a szállítás napján.

 

 

Egyik téli vásár alkalmával egy pesti újságíró érkezett a városba - a Vasárnapi Újság munkatársa -, akit azzal bíztak meg, hogy derítse ki a Kalina-féle kocsonyák titkát. Pongrácz Aladár nem volt rest, azonnal egy interjúra hívta hentesünket, aki elfogadta az invitálást.

Másnap a Korona szálló kávéházában ültek le egy beszélgetésre. Aladár tehetséges újságíró volt, de a titkot természetesen nem mondta el neki sem Kalina, viszont meghívta a következő vásárra, hogy kóstolja meg a híres kocsonyáját. A vásárt megelőző estére pedig a házába hívta egy könnyed vacsorára a fiatalembert. Nem is kellett visszautazni a tollforgatónak Pestre, hiszen két nap múlva tartották a következő nagy országos vásárt Miskolcon.

Aladár mindenképpen meg akarta ismerni Jánost, hiszen azt még a hentesünk sem tudta, hogy a legkisebb leánya Vera - aki Budapesten tanult az Angolkisasszonyoknál - szívét meghódította ez a fiatalember, aki leánykérésre készült alkalom adtán.

Találkoztak a szerelmesek a városban még aznap este, Verának örömmel újságolta el a fiatalember, hogy hozzájuk megy vendégségbe a héten, a szombati vásár előtti estén. 

Eljött a nagy nap. Pénteken délután öt órakor Kalináék háza előtt állt Aladár. Miután beengedték a házigazda annak rendje és módja szerint bemutatta neki fiát, Gábort, és mindhárom leányát. A leánykérésre a vacsora után akart sort keríteni Pongrácz. 

 

 

Kedélyesen elbeszélgetettek a ház urával és annak nejével, Emma asszonnyal a vacsora alatt. Szó esett a pesti forgatagról, a politikáról, a színházi életről, és a napi helyzetről is. Kalina úrnak nagyon szimpatikus volt ez a széles látókörű, tájékozott fiatalember.

Jó hangulatban fejeződött volna be a vacsora, már csaknem búcsúztak egymástól a felek, ekkor azonban szólásra emelkedett Aladár.

- Kedves Kalina úr, kedves Emma asszony! Szeretnem megkérni a leányuk, Vera kezét. Már több mint egy éve udvarolok neki a fővárosban, ezért is örültem János uram meghívásának. 

Hát ezen igencsak meglepődött mindenki. Vera sem a testvéreit, sem az édesanyját nem avatta be abba, hogy ismeri a fiatalembert. Arra pedig ő sem számított, hogy az este folyamán megkérik a kezét...

János is igencsak meglepődött, kért egy kis türelmet, majd a pincébe ment le egy üveg borért. Először csak dermedten nézték egymást a felek, aztán először Vera anyja tudott megszólalni.

- Kislányom, te tudtál erről? - kérdezte a lányát Emma asszony.

- Arról, hogy udvarol? - kérdezte a lány mosolyogva, de látva az anyja szigorú tekintetét, inkább rendesen válaszolt. - Persze, hogy nem.

- Nos, kedves Aladár és miből szándékozik eltartani a kislányunkat? 

- Tessék megnyugodni asszonyom, biztos egzisztenciával rendelkezem. Jó állásom van, és ha szükséges, a családom is tud támogatni mindenben.

- Majd meglátjuk mit mond János. De tényleg, hol van már a férjem ilyen sokáig?

Bizony már legalább tíz perc is eltelt, ennyi ideig nem tarhatott egy pár üveg bort felhozni a pincéből. Gábor utána ment apjának. Pár perc múlva sietve érkezett vissza.

- Hívjatok a doktort, a papa rosszul van! - kiáltotta.

Azonnal orvosért szaladtak, szerencsére nem messze állt Doleschal Gábor doktor úr háza, így hamar odaért a beteghez. 

- Egy kicsit sokat evett, gyomorbántalmak... Semmi komoly, nyugodjanak meg. Nem lenne rossz, ha pár napig diétázna János - mondta Emma asszonynak a doktor.

- Ez meg micsoda? - kiáltott fel közben Pongrácz Aladár, amikor a pince szomszédos helyiségébe ment át kiváncsiságból. - Csak nem a titokzatos kocsonyák?

De bizony, a kocsonyák ott sorakoztak az asztalon egymás mellett. Nagyon étvágygerjesztő látvány volt - vagyis lett volna. Ugyanis mindegyik egy szitával volt letakarva, a szita alatt pedig - némelyikbe belefagyva, némelyik mellett - egy-egy béka pislogott mind a száz tál eledelből a kíváncsiskodókra! Tehát ez a titok! Ezért nem készíthette más a kocsonyát! A béka is benne van a receptben! Ha ezt a miskolciak megtudják! 

 

 

Kalina János is most tért magához, látta, hogy a többiek a szomszédos helyiségben a tálkákat kémlelgetik. Ott volt az újságíró, az orvos, egy ápolónő, sőt az utcán posztoló csendőr is lejött megnézni, hogy jól van-e a hentes uraság... Hát most egy kicsit rosszabbul lett...

- Most jól benne vagyok - mormogta az orra alatt...

Félbe is maradt a vacsora, a társalgás, ki-ki ment a dolgára. Az este emléke azonban megmaradt, főleg a miskolciak emlékezetében. Másnap délben már az egész város tudta, hogy mitől különleges ízű a Kalina-féle kocsonya. Bizony többet senki nem vett tőle a téli eledeléből, az üzletét azonban továbbra is bizalom övezte a vásárlók körében, persze, ha nem kocsonya volt a kínált árucikk. Kalina úrnak természetesen soha többé eszébe sem volt kocsonyával foglalkozni, csak hentesárút kínált a továbbiakban.

Pongrácz Aladár ezzel az írásával elismert újságíró lett Pesten - és a Vasárnapi újságnál is -, és persze a Verával való házasságára is áldását adta leendő apósa. 

Nem sokkal az eset után már elkészültek az első képeslapok és ajándéktárgyak a "békás" kocsonyáról, hamarosan a védjegye lett a városnak. Országosan is elterjedt az a szólás, miszerint ,,Úgy pislogsz, mint miskolczi kocsonyában a béka!"

A turistákat pedig nem riasztotta el az eset, nagyon sokan ebből a téli ételből kértek a miskolci vendéglátóhelyeken, csárdákban, majd később éttermekben. Manapság pedig már fesztivált is rendeznek az eset emlékére, mindenki jó szívvel gondol Kalina Jánosra, arra a hentesre, aki "feltalálta" a miskolciak békás kocsonyáját.

 

 

A Fekete kutya legendája

A 17. század legvégén, a karlócai béke után érkezett Magyarországra jelentős számú "görög" kereskedő a "török oldalról", ekkortól biztosította számukra a béke a szabad kereskedés lehetőségét. Ezek a kereskedők görögök, szerbek, bolgárok, albánok és nagyrészt arománok voltak, akik görögül beszéltek egymás között, ezért illetjük őket ezzel a névvel. Miskolcra is érkezett ebben az időszakban egy népes kompánia, akik meghatározó szerepet játszottak városunk következő százötven évében.

 

 

Érdekes olvasztótégelye (volt) a Balkán a különböző népcsoportoknak. Moszkopolisz - ahonnan a Miskolcon letelepedők nagy része érkezett - az arománok kulturális és szellemi központja volt mindamellett, hogy mindenféle etnikumú népessége volt. Sokszínűségének egyik példája, hogy ekkor 26(!) templommal rendelkezett. A 18. század közepén-végén élte fénykorát, akkor egy időben 60 000 lakosa volt a ma Albániához tartozó településnek. 1788-ban a törökök felégették, elpusztították. Manapság 700 lakosával és hét megmaradt templomával kis faluvá redukálódott. 

A Máhr család tagjai mindig is kereskedők voltak. Az ősök a 18. század elején a fent említett Moszkopoliszból (ma: Voskopoje) vándoroltak Magyarországra. Nagyon megtetszett nekik ez a gyönyörű környezet, no meg az öreg Máhr bácsit egy lóval sem lehetett volna elvontatni többet Miskolcról, illetve a Bükk közeléből.

- Fiam, ez a legszebb, legcsodálatosabb vidék a világon, ezt én mondom neked, pedig bejártam Európát! - mondta Demeter, az unokájának Károlynak.

Így hát a Máhr család maradt városunkban, bár a rokonság jó része továbbra is török földön élt, illetve a munkájuk miatt gyakran jártak haza a család itteni tagjai is. Ez a vándorlás az akkori viszonyok között rengeteg időt vett igénybe. Egy jó félév is eltelt mire viszontlátták egymást a családtagok. Ennek az áldatlan, ámde jövedelmező állapotnak akart mihamarabb véget vetni Károly.

 

A Máhr-ház a főutcán 

 

Ezért rengeteget dolgozott. Először csak nagyapja, Demeter bácsi és két fia, ifjabb Károly és Miron jöttek vele Magyarországra. A sok munka utóbb meghozta gyümölcsét. A tizennyolcadik század ötvenes éveinek elején az egész család Miskolcra költözhetett végre. Jöhetett Agáta, Károly felesége, illetve Jeronima és Kíra a két leányuk. Milyen furcsa volt először, hogy mindenki végre egy fedél alatt lakik! A lányok nehezen boldogultak a kacifántos magyar nyelvvel, és a télen egészen hűvösre forduló időjárással. De Agáta nagyon boldog volt, hogy végre együtt a család.

A kis Kíra nagyon szerette az állatokat, állandóan egy házi kedvencért rimánkodott apjának. Az egyik este egy kis keverék, koromfekete kutyust hozott magával haza Károly, a legkisebb gyermek nagy örömére. A kislány odaadóan gondozta a kis négylábút, aki nagyon hálás volt ezért. Érdekes módon nem adtak nevet a kis jövevénynek, egyszerűen csak Fekete kutyának hívták. A gyermekekkel együtt nőtt fel, nagy szeretetben. 

Károly nagyon ügyesen bánt pénzével. A főutcán két középkori telket is meg tudott venni, ezeken épített kőházat családjának. Hátul lakott a népes család, elől pedig boltot üzemeltettek. A boltban minden kapható volt, a legkisebb, legapróbb dolgoktól, vetőmagoktól kezdődően a falfestékekig. Sok olyan áru volt található a boltban, melyet a továbbra is ingázó honfitárs kereskedőktől szerzett be.

A családfő nemcsak ügyes kereskedő volt, hanem rendkívül kedves, kellemes modorú úriember, aki nagyon hamar megkedveltette magát a miskolciak körében. Nem csoda hát, hogy nemcsak a négy gyermek, hanem a család vagyona is szépen gyarapodott. Persze ezt mindenki tudta a városban. Sajnos kétes alakok tudomására is jutott ez az információ. A tetemvári pincék mélye a bűnözők melegágya is volt. Sokuk itt múlatta az időt, itt verte el rabolt, lopott pénzét. A Magyar Huszárt ezen elemek legnagyobb gyűjtőhelyeként tartották számon.

Történt egyszer, hogy egy közismert útonálló, Fürjes Jancsi tévedt a Huszárba. Éppen szökésben volt, csak átutazóban a városban. Gyorsan pénzre volt szüksége, a helyi bajkeverők pedig a Máhr család boltját ajánlották neki kifosztásra. Jancsi nem is volt rest, még aznap elhatározta a betörést, hogy másnap reggelre már nyomát se találják az eset után. 

- Te Jancsi, ha pénzt akarsz, azt a Máhréknál megtalálod, dögivel. - mondta Sára Benő a vidék közismert pernahajdere.

- Akkor miért nem loptad már meg réges-régen? - kérdezte Jancsi.

- Ugyan, szerinted kit vennének először elő, azok a hitvány katonák? El sem tudnám addig adni azt, amit elhoztam, ha még pénzt hoznék el, nem tudnám itthon elkölteni, mert feltűnő lenne. Én pedig innen nem megyek más városba, más vidékre azért. - felelte Benő.

 

A Fekete kutya cégér a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban 

 

- Nem mondasz badarságot, barátom! Még egy kört a társaimnak, Katikám! - mondta Fürjes, majd lassan elbúcsúzott a kétes galeri tagjaitól.

A Piac utca csendes, teljesen kihalt volt. Az emlegetett üzletben azonban még valaki mocorgott. Károly nagyon alapos ember lévén minden nap leltárt tartott. Jancsi pedig a fajtájára nem jellemző módon türelmes ember volt, így szépen megvárta, míg mindenki nyugovóra tér. Károly gondosan bezárta az üzletet nem gondolva arra, hogy valaki csak ezt várja lesben a szemközti üres telekről. Fürjes még egy darabig lapult a fűben, majd éjfél körül elindult a célja felé, hogy végrehajtsa tervét. 

A zár feltörése nem jelentett gondot egy ilyen hétpróbás gazembernek. Lassan lopakodott a boltban, mígnem tompa morgásra lett figyelmes. Nem tudta, hogy a Fekete kutya "szálláshelye" bizony az üzletben van. A tompa morgásból hamarosan hangos ugatás lett, és a bandita menekülőre fogta a dolgot. Illetve csak fogta volna, mivel a kutya elkapta a betörő nadrágszárát. Rúgkapált, csapkodott, de csak nehezen tudta kiszabadítani magát. Amikorra sikerült, már késő volt. 

A hangos ugatásra és a csörömpölésre felébredtek a háziak. Ráadásul a főutcán mindig két őr strázsált, akik pont ebben az időben haladtak el a ház előtt, úgyhogy Jancsinak nem volt szerencséje. Gyakorlatilag a karjaikba szaladt a Fekete kutya elől. El is kapták az üzlet előtt, mire Károly a hátsó udvarról előre jött, már gúzsba kötve látta a betörőt az utca porában.

- Mi történt itt? - kérdezte a meglepett boltos.

- Kérem, ez az ember betört az ön boltjába. Bizony a kutyája hívta fel a figyelmünket arra, hogy miféle tevékenység zajlik odabent. - mondta a katona és elvezette a foglyot.

- Nagyon ügyes voltál, te... Fekete kutya! - mondta Károly és megsimogatta a négylábú fejét.

 

 

Kapott is nagy jutalmat a kutya a gazdáitól, a következő napokban nem a száraz kenyérvég volt az eledele. A vendégektől is szert tett egy-két jó szóra és egy simogatásra a derék házőrző. Károly pedig elhatározta, hogy ezután a Fekete kutya nevét adja az üzletének, aki ide be akar törni, ahhoz a Fekete kutyához, melyet a Fekete kutya őriz, bizony nem lesz egyszerű dolga. 

Így is volt, és majd' kétszáz éven át Fekete kutyának nevezték ezt a kereskedést, melyet a Máhr család alapított. És ott díszelgett fölötte/mellette a hős eb, melyet szobor képében megörökített egy mester, így mindig vigyázta a boltot, ahová nem is történt több betörés a fennállása alatt.

A cégér ma is megtekinthető a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, ha Budapesten járunk - vagy ha budapestiek vagyunk - szánjunk rá egy kis időt és nézzük meg a miskolciak hős kutyáját! 

 

 

 

 

 

Mind a négy történet a képzelet szüleménye, ha mégis hasonló történetre bukkan valaki, az csak a véletlen műve lehet...

 

 

 

Források:

 

Miskolc a múltban Facebook csoport képe

Barna György-Dobrossy István: Miskolc belvárosa - Házak, emberek, történetek című könyv képei

Wikipédia - Voskopoje szócikk