Apuleius • 8 nap
„Minden múlandó, csak Isten szava marad örökkévaló – s az Isten szava a géniusz alkotásaiban nyilvánul meg” – vallotta Liszt, aki egészen fiatal korától papi pályára vágyott, ám édesapja, Liszt Ádám más életutat szánt neki. Pedig egy ideig maga is a szent hivatásra készült, ifjúkorában a malackai ferences kolostor novíciusa volt, ám még a szerzetesi fogadalomtétel előtt kilépett a rendből. „Te a muzsikáé vagy, nem az egyházé!” – szólt az atyai intelem. Liszt ekkor még engedett a szigornak, és a papi élet nyugalma helyett a művészek egzaltált útját választotta.
Édesapja 1827-es halála után a még mindig csak 17 éves Liszt felhagy a hangversenyturnékkal és az azzal járó életmóddal, visszatér Párizsba, ahol zongoraleckékből tartja fent magát. Édesanyjával közösen bérel egy aprócska lakást, zaklatott időbeosztása miatt pedig hamar rászokik a cigarettára és az alkoholra. A Caroline de Saint-Cricq-kel való beteljesületlen románca és a füstbe ment házassági kísérlet lelkileg és fizikailag is összetöri, a lány apja részéről érkező megalázó visszautasítás pedig olyan mély melankóliába taszítja, hogy a párizsi lapok a halálhírével kürtölik tele az utcákat, a L’Etoile pedig nekrológot is közöl. Depressziójában újra sokszor felvetődik benne, hogy papnak áll. „17 éves korom óta, amikor könnyek és könyörgések közepette esdekeltem, hogy engedjenek belépni a párizsi szemináriumba, (…) azt reméltem, hogy megadatik nekem a szentek életét élnem, és talán a vértanúk halálát halnom.” Ebben az időszakban találkozott Felicité Lamennais abbéval, aki nemcsak lelki vezetője, de bizalmas barátja és legbensőbb titkainak ismerője is lett.
A vallásos érdeklődést felülírja a zenélés iránti, Niccolò Paganini ördögi hegedűjátéka hallatán újraéledő vágy, illetve a Marie d’Agoult grófnővel kezdődő románc, amelyből később három házasságon kívüli gyermek is születik. 1839-ben turnéra indul, és az elkövetkezendő nyolc évben sorra járja Európa nagyvárosait Franciaországtól Németországon át Oroszországig. És bár sokak szerint koncertzongorista-karrierjének egyik legsikeresebb időszaka ez, Lisztben egyre jobban erősödik a békés hétköznapok iránti vágyódás. Az őrült tempó akkor kezd visszalassulni, amikor 1847-ben Kijevben megismeri az éppen üzleti úton levő Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnőt. Hatására felhagy addigi életmódjával, Weimarban telepedik le, újra közel kerül a valláshoz, és imádságaiban Isten felé fordul. A katolikus egyháztól még az sem tántorítja el, hogy hosszú évek próbálkozása után IX. Piusz pápa az utolsó pillanatban vonja vissza Carolyne-nal tervezett házasságkötésükre vonatkozó engedélyét. Mire 1864-ben minden akadály elhárul a frigy elől, Lisztben már megérett az elhatározás: ifjúkori álmát beteljesítve belép a papi rendbe.
A Le Monde Illustré cikkje Lisztről
Forrás: Bibliothèque Nationale de France
A döntés hátterében sokan az őt ért családi tragédiákat vélik felfedezni: 1859-ben betegségben elhuny Daniel fia, majd három évvel később elsőszülött Blandine lánya veszíti életét a gyermekágyban. 1863-ban Liszt beköltözik a Róma melletti Madonna del Rosario-kolostorba, 1865-ben pedig Gustav Hohenlohe bíboros magánkápolnájában felveszi a négy alsó papi rendet, amely többé-kevésbé a mai diakónussággal egyenértékű, és még a papi felszentelés előtti egyházi szolgálatot jelentette. „Különösen kötődöm Rómához, ahol remélem, egykor végleg megpihenek, és Szent Bernát nyomán ismételhetem: Itt a levegő tisztább, az ég nyitottabb, az Isten közelebb van.” Ettől kezdve legtöbbször jellegzetes, sötét reverendájában mutatkozik, amelyet élete végéig hord, kívánsága szerint ebben is temetik el. Ettől fogva ő Liszt abbé. Ferdinand Gregorovius, Liszt egyik római barátja így írja le a jelenséget: „Abbénak álcázott Mephistopheles. Így végzi hát Don Juan!”
