Apuleius • 6 nap
Napokig abban az álomszerű, édes, fájdalmas lebegésben éltem, ami ennek a mozgóképnek a sajátja. Paolo Sorrentino rendező a filmje főszereplője, a gyönyörű Parthenopé életén keresztül Nápolyról szól – arról a sokfajta kettősségről, amit ez a város (is) hordoz magában: a szent és a profán, a szenvedély és a fásultság, a szép és a torz, a végtelennek tűnő, de gyorsan elfogyó idő illúzióiról. A Parthenopét játszó színésznő, Celesta dalla Porta igazi múzsa, a lélegzetelállítóan szép, egyben okos nő, akinek egyszerre áldás és talán átok ez a két tulajdonsága, aminek helyes megélésével egész életében küzd. A Parthenopé óda az ifjúsághoz, a szépséghez és Sorrentino szülővárosához. Lassú és a rendezőhöz híven olykor meghökkentő film, nem fog mindenkinek tetszeni, de ha hagyod, hogy a film atmoszférája csendben átitasson, akkor nem mindennapi élménnyel ajándékoz meg. A bravúros operatőri munka és a tündöklő főszereplő miatt pedig végig nehéz levenni a tekintetet a vászonról.
Valahogy úgy alakult, hogy néhány héten belül két olasz filmet is elcsíptem a moziban. Ez utóbbit is többen ajánlották a közösségi oldalakon, és a Parthenopé előtt elém került az ajánlója is, amely egy keserédes, élettel teli történetet ígért a második világháború utáni évekből. Ígéretét tulajdonképpen be is váltja, azzal a lényeges különbséggel, hogy ez leginkább mégis egy dráma a családon belüli erőszakról, amelynek fájdalmát a rendezőnő (aki egyben a főszereplő is) itt-ott oldani próbálja azzal, hogy az erőszakos részeket a szereplők leginkább eltáncolják, andalító szerelmes dallamokra. Ezzel a meghökkentő megoldással egyrészt valóban oldja a feszültséget, másrészt viszont meg is tartja azt, hiszen mindannyian tudjuk, mi történik mindeközben valójában. Paola Cortellesi Deliája egy sokat tűrő, a megpróbáltatásokba és az elnyomásba beleszürkült háziasszony, aki úgy próbálja ellátni napi teendőit, hogy nézőként végig azon szurkolunk, hogy találja meg magában azt az erőt, ami segíti őt továbblépni ezek közül a körülmények közül. Delia arcának minden rezdülése fantasztikus, egyszerre van rajta a végtelen fásultság, a megpróbáltatások, és emögött mégis egyfajta dac, a túlélés rejtett ereje. (A film eredeti címe - Holnap is lesz nap - szerintem jobban ki is fejezi ezt, de értem, hogy miért változtatott a magyar forgalmazó.) Ebből a csöndes kitartásból ered a film olykor felfénylő lágy derűje, humora is. A mozi lezárása egyszerre meglepő és szokatlan módon felemelő, itt értjük meg, hogy mi is volt a rendező igazi célja. Összességében tehát nem könnyű alkotásról van szó, de abszolút megéri próbát tenni vele.
Brady Corbet forgatókönyvíró-rendező vállalkozása ambiciózus és zavarba ejtő. Először nyilván a hossza döbbenti meg az embert: 210 perc, ami ráadásul egy tizenöt perces szünettel van megszakítva, ami a beépített számlálóval együtt tulajdonképpen része az élménynek. Egyedi az operatőri technológia is, a ma már kevéssé használt Vistavision részletgazdagabb képet eredményez, és a szemcsés, fakó hatás tényleg nagyon passzol a film hangulatához: kicsit olyan, mintha egy hetvenes években készült mozit néznénk. A történet is epikus, íve több évtizedet ölel fel, kiemelt epizódokon keresztül. Tóth László, a koncentrációs tábort megjárt, eredetileg felső-középosztálybeli származású építész Amerikában próbál új életet kezdeni, miközben arra vár, hogy felesége is megérkezzen hozzá. Próbál beilleszkedni az ígéret konformista földjén, ahol művészi elhivatottsága miatt is kilóg a sorból.
Gondos mondatokban próbálok fogalmazni, miközben a filmet leginkább ellentétpárokkal lehet körülírni: monumentalitásra törekvő, ám sokszor trükkösen költséghatékony beállításokkal-jelenetekkel operáló; óda a borzalmak túléléséről és esszé a túlélésbe történő mégis belehalásról; a művészet mindent átható lényegét hangsúlyozó, és egyben a művészet öncélúságát, kívülállók számára soha-meg-nem-érthetőségét megmutató; történet fájdalomról és szenvedélyről, jótevőkről és rosszakarókról, kiszolgáltatottságról, függőségről és mindvégig (ki)tartásról… De talán leginkább mégis az emigránslét, az alá-fölérendeltség, a „se kiköpni – se lenyelni” életérzés átadásában a legerősebb. És a film kétszáztíz percének minden pillanatában ott van az Amerikába érkezést megelőző borzalmak elmondhatatlansága. Adrien Brody játéka természetesen fantasztikus, Guy Pearce alakítása is aligha felejthető, a carrarai márványbányához érkezés földöntúli hatása retinánkba ég, a sok javarészt magyar helyszín is pazar… De azért nehéz film ez. Sok mindent értékelek benne, de nem mindent, és talán nem is mindent értek. Az a fajta film, amit jó, hogy megnéztem, de nem biztos, hogy valaha is szeretném még újraélni az ezzel együtt járó élményt.
Ritkán szoktam animációs filmeket moziban nézni, de erről a meséről annyi jó véleményt olvastam, hogy az egyik utolsó vetítési napon végül behuppantam rá. Hogy a végén aztán hüppögve álljak fel... Merthogy komoly érzelmi utazásra hív ez a közel kétórás alkotás, aminek nagy trükkje, hogy magunkfajta lények szinte egyáltalán nem szerepelnek benne, helyettük egy háztartási robot és egy erdőnyi állat tanít meg minket arra, hogy mitől is lennénk amúgy igazán emberek. Gyorsan pörög a jövőben játszódó történet, amelyben egy vihar miatt egy szigetre vetődő robot próbálja magát hasznossá tenni, így lesz végül kénytelen-kelletlen egy madárka pótszülője. Én magam rendesen meglepődtem, hogy amikorra nagyjából eljutottunk odáig, amit a sztori ívében látni véltem, még mindig csak a film felénél jártunk. Szóval egészen gazdag ez a történet, elég fontos mondanivalókkal, emlékezetes pillanatokkal. De fogalmazok ennél bátrabban is: szerintem az animációs alkotások legjobbjai közül való. Amikor egy ilyen filmet látok, mindig mély hálát érzek, hogy nézőként részese lehettem. Jó szívvel ajánlom.
