Apuleius • 7 nap
Ecuador
Egyszer egy útifilmet láttam Ecuador fővárosáról, az óriási hegyek által övezett Quitoról és az óvárosáról. Ez indította el a vezérhangyát, hogy egyszer meg kéne nézni. És Bogotától nincs is messze, mindössze 1 óra repülés. Persze az útvonal tervezésekor kicsit változtattunk és Bogota helyett Panamavárosból utaztunk Ecuador fővárosába, Quitoba. De ez is csak 2 óra. Pontosabban annyi se lett volna, ha nem keveredik a gép egy erős légörvényes leszállófolyosóra, ami miatt nem engedtek leszállni. Így landolás helyett átstartoltatták a gépet. Vagyis amikor már egészen közel jártunk a földhöz, bejelentette a pilóta, hogy nem tudunk leszállni és csak azt éreztük, hogy újra emelkedik a gép. Ez nem igazán esett jól, de állítólag ez egy rutin eljárás. Így tettünk még egy kört a város felett és végül sikeresen landoltunk. Párszor már repültem, de ilyen élményben még nem volt részem és remélem nem is lesz.
Quitot, Ecuador fővárosát a 16. században alapították egy inka város romjain. A hatalmas hegyekkel körülvett főváros 2850 méteres tengerszint feletti magasságban épült, ezzel La Paz után a világ második legmagasabban fekvő fővárosa. Szállásunk Quito főterétől, a Plaza Grande-tól 2 utcányira lévő kellemes hostelben, egy szépen felújított 300 éves épületben volt. Utunk során az első hely, ahol remekül beszéltek angolul és igazán személyre szabott fogadtatásban volt részünk, köszönet érte Yale-nek, a csúcs recepciósnak.
Az indulás előtt kicsit aggódtam, mivel januárban az ecuadori elnök 60 napos szükségállapotot hirdetett meg egy ismert drogkartell vezetőjének szökése miatt, de ebből szerencsére nem sokat éreztünk. Az tény, hogy az elnöki palota 500 méteres körzete teli van rendőrrel és katonával és este 8 órára kiürülnek az utcák, a rosszabbarcú járókelőket igazoltatják, de ezen kívül mást nem lehetett érzékelni. Nappal mindenki az utcán van, pihenget a tereken, a boltok, modern bevásárlóközpontok tele vannak, teljesen normális az élet.
Az első quitoi napunkat a főváros felfedezésére szántuk. A várost hop on hop off busszal jártuk be. Először a város fölé emelkedő dombra, az El Pacinellre küszködte fel magát a buszunk, ahol a 41 méter magas 7000 alumínium darabból összeállított Táncos Madonna szobrot néztük meg. Az elnevezése abból adódik, hogy a Szűzanya nem a hagyományos, statikus álló szobor, hanem mintha lendületes mozgásban lenne, táncolna.
A monumentális szobor belsejében egy kis kiállítás mutatja be a szobor építésének folyamatát. Ide mindenképpen érdemes felmenni, mert tiszta időben remek kilátás tárul elénk. Szó szerint a lábunk alatt terül el a főváros. Quito egyébként egy nagyon mozgalmas modern negyeddel is rendelkezik, de nincsenek az égbeszökő felhőkarcolók. Szerintem egy nagyon élhető, kellemes éghajlattal rendelkező város.
A városnézést a szintén dombra épített Voto Nacional Bazilika meglátogatásával folytattuk. Lenyűgöző méreteinek köszönhetően tornyai szinte a főváros minden pontjáról láthatók. A párizsi Notre-Dame stílusában épült székesegyház építése 1887-ben kezdődött el. Érdekessége, hogy a hagyományos vízköpők helyett ecuadori állatok pl. majmok, iguánák, teknősök és pumák díszítik az épületet.
Elég szokatlan ilyen állatokat látni egy ekkora vallási épületen. Maga a bazilika belseje is csodás, de a látogatás fénypontja a Basilica del Voto Nacional tornyainak megmászása. Bizonyos magasságig fel lehet lifttel is menni, de ahhoz, hogy feljussunk a torony tetejére, azért még meg kell „pár” lépcsőt is mászni. Meglepő módon a toronyban egy kávézó is működik, így ha már eddig feljutottunk, akkor megjutalmazhatjuk magunkat egy finom kellemes hűs sörrel! Én a helyi canelzanot választottam, ami egy viszonylag sűrű, cukornád alapú, fahéjjal ízesített alkoholos ital, ami nagyon népszerű Kolumbiában, Peruban és Ecuadorban is.
És ha már ott vagyunk és elég bátorságunk is van, nem félünk a magasságtól, akkor egy szűk létrán felmászhatunk a 3. toronyba, ahonnan a legjobb kilátás nyílik Panecillo és Quito városára.
A bazilikától a Venezuela utcán jutunk a történelmi óváros központjába, a Plaza Grandera. A tér közepén, virágos kertekkel, fákkal és pálmafákkal körülvéve áll a Szabadság emlékműve, amelyet az ország függetlenségi kiáltása utáni években emeltek. Remek hely egy kis pihenésre, bámészkodásra. Ez a tér, ahol a város legfontosabb épületei találhatók, az Elnöki Palota, a Polgármesteri Hivatal, számos önkormányzati és országos hivatal, az Érseki Palota és a zöld-arany kupolákkal borított Metropolitan Katedrális, Quito legdíszesebb temploma.
A katedrális belseje nagyon gazdagon díszített, a finoman faragott fa mennyezet igazán egyedi, de ha még maradt egy kis energiánk és nem félünk a bezártságtól, akkor mindenképpen érdemes felmászni a keskeny csigalépcsőkön a tetőre, mert innen lélegzetelállító kilátás nyílik a főtérre és az óvárosra.
A Plaza Grandetól egy rövid sétára található az óváros másik nevezetes tere a Plaza de San Francisco. A 16. század elejéig az inkák a teret fontos regionális piacként használták. Ez a funkciója ma is megmaradt, hétvégenként megtelik a tér sátrakkal, árusokkal.A gyarmati, fehérre meszelt San Francisco-templom és a sötétzöld Pichincha vulkán drámai hátterével ez az egyik legtöbbet fényképezett tér a fővárosban. A teret az impozáns San Francisco bazilika és kolostor uralja. A templom volt Quito első temploma, amit 1535-ben alig 1 hónappal, a spanyolok érkezését követően kezdtek el építeni.
Az óváros 3. jelentős tere a Plaza de Santo Domingo. Meglepő módon a téren is áll egy gyönyörű, hófehér templom, a Santo Domingo. A tér közepén Antonio José de Sucre marsallnak, a függetlenség hősének emlékműve áll.
És ha már elfáradtunk, megéheztünk és megszomjaztunk, akkor csak vissza kell sétálni a Plaza Grandera, ahol a katedrálissal szemben áll az egykori érseki palota, a Palacio Arzobispal, ami valaha vallási célokat szolgált és fehérre meszelt, barna faerkélyes külseje nem is jelzi a megváltozott szerepét. Pedig az épület, ma inkább élelmiszerudvarként, mint vallási intézményként szolgál, hosszú oszlopokkal, végtelen folyosókkal és számos békés belső terasszal rendelkezik. Itt mindenképpen meg kell kóstolni a helyi konyha finomságait.
A finom vacsora elfogyasztása után hazafelé sétálva döbbenetes, hogy este fél 9-kor, az délután nyüzsgő, mozgalmas utcák üresen konganak, a rend szigorú őrein kívül szinte senki sem tartózkodik a főtéren.
Ecuador, mint a neve is jelzi, az Egyenlítő országa. Az ideérkező turistákhoz hasonlóan, mi se hagytuk volna ki az Egyenlítőre épített Mitad del Mundo emlékművet.
De a „főfogás”, a Föld közepe előtt meglátogattuk az Egyenlítőn található Pululahua vulkánt. Más ecuadori vulkánokkal ellentétben a Pululahua nem nagy kúp alakú hegynek tűnik, hanem több vulkáni kupolából áll, amelyek körülbelül 40 km2-es területen vannak elszórva, és egy 3-4 km átmérőjű fő kráterekből állnak.
Ecuador leglátogatottabb turista nevezetességét, a Mitad del Mundo emlékművet azon a helyen építették, amiről úgy hitték, hogy itt halad az Egyenlítő, ami északi és déli földtekére osztja a Földet. Ezt a vonalat 1736-ban egy francia geodéziai expedíciós csapat térképezte fel és azonosította Charles-Marie de La Comdamine vezetésével. Munkájuk abban az időben rendkívüli jelentőségű volt, de a modern GPS technika bebizonyította, hogy a francia geográfusok körülbelül 240 méterrel távolodtak el a valós felezővonaltól. Ennek a tévedésnek köszönhetően egy csapásra rögtön két legyet üthetett az ecuadori turisztikai ipar! Hiszen megmaradt a „régi”, valódinak vélt vonal, ahova 1979-ben felépítették a ma látható 98 méter magas emlékművet, beleértve az Egyenlítőt jelölő festett vonalat is és majd 250 méterre tőle létrehoztak egy, a valódi felezővonalra épített turista csalogató látványosságot, az Intinan Múzeumot.
Mi ezen a helyszínen kezdtük a múzeumjárást. Egy angolul remekül beszélő idegenvezető lelkesen bemutatta a helyi bennszülött kultúrát, az őslakosok életét, hiedelemvilágukat. A bátrabbak, szerencsére csak képeken, de még a koponyazsugorítás módszerét is végig kísérhetik.
A tárlatvezetés a központi téren, a vörös vonalon, az Egyenlítőn zárult, ahol különböző interaktív tevékenységekkel (tojás felhelyezése egy szögre, csukott szemmel séta az Egyenlítő vonalán stb.) próbálták bemutatni és igazolni az egyenlítői régióban működő egyedi fizikai erők működését. Az időjárással is szerencsénk volt, mert remek napsütésben tesztelhettük a Napórák működését.
Innen eljutottunk végül a „hivatalosan” kikiáltott Egyenlítői emlékműhöz. Az 1739-es Geodéziai Misszió tagjainak mellszobraival szegélyezett széles sugárút vezet a 30 méteres toronyhoz, amelynek tetején egy 5 tonnás bronzgömb áll.
Az emlékmű belsejében egy kis múzeum található, amely egy felső kilátóhoz vezet, ahonnan remek kilátás nyílik amely a völgyre és az emlékmű körüli turisztikai látványosságok kis falujára. A fő látványosság azonban a 0° 0' 0” szélességi kör jelzésű sárga festett vonal a járdán , ahol minden látogató mindkét féltekén állhat egyszerre. Persze ezt a fotótémát mi sem hagyhattuk ki.
