Apuleius • 2 nap
Ezen a hétvégén, vasárnap rendezik a TCS London Marathont. Arra gondoltam, hogy kicsit utánanézek, és összeszedem a legfontosabb tudnivalókat róla.
Először is érdemes a megfelelő helyre tenni a nagy versenyek között. Ezalatt leginkább a Abbott World Marathon Majors-t, tehát a világ hat legnagyobb maratonját értem, így készítettem néhány összehasonlító táblázatot.
Ebből azért kiválóan látszik, hogy miért a bostoni a világ legrangosabb maratonja! És ahogy nézem, hacsak az elkövetkező száz évre fel nem függesztik a versenyeiket, akkor ez így is marad, amíg világ a világ! Szinte pariban van az őt követő három város összes rendezvényével. Erre mondják, hogy a rutin meg az évek!
Na de vissza Londonhoz!
Ha a résztvevők számát tekintjük, akkor a brit főváros az előkelő második helyet foglalja el a ranglistán, közvetlenül New York után, ami 2023-ban is elnyerte a világ legnagyonbb maratonja címet, bár az is látszik, hogy a Majors-ök többsége ebben az ötvenezres résztvevői tartományban van. Az összehasonlítás kedvéért, ez olyan Nagykanizsa, Dunaújváros, Hódmezővásárhelynyi embert jelent.
Ha a bekerülni szándékozók számát nézzük, akkor azért London cipóra veri New Yorkot is, így a majdnem hatszázezer (!) jelentkezővel kiérdemli a kétes dicsőséggel bíró „A maraton, ahova a legnehezebb bekerülni“ Guinness-rekordot. Ez konkrétan azt jelenti, hogy aki sorsolással szeretne bejutni, annak 1% esélye sincs, mert a szabad helyek döntő részét elviszik a charity-vel, vagyis adományozássall jelentkezők. Ha erről az oldalról közelítjük, akkor tény, hogy ez a világ egyik legnagyobb adománygyűjtő eseményeinek egyike. Tavaly ez az összeg 63 millió font volt, azaz mai árfolyamon átszámítva potom 28,8 milliárd forint.
Aki olvasta a korábbi írásaimat, azt tudja, hogy én egy guatemalai (!) utazási irodán keresztül kerültem be úgy, hogy az írásos jelentlezésemre novemberben annyit írtak válaszként, hogy utaljam a zsozsót, ami semmilyen körülményre való tekintettel nem visszatéríthető, és majd januárban küldik a belépőt. És tényleg küldték, áldassék a nevük a mennyben!
Ha a pályát, és annak nehézségét nézzük, akkor a fenti hatos mezőny egyből ötre csökken, hiszen a bostoni nem számít hivatalosan elfogadottnak az adottságai miatt, ahogy erről korábban szintén értekeztem.
Az viszont tisztán látható, hogy a londoni egy átlagos pályának mondható, sem nem könnyű, sem nem nehéz. A Temze mentén fut, érinti a belső városrész leghíresebb látnivalóit, és azon pályák közé tartozik, ami nem ott ér véget, ahonnan elindult.
Az én abszolúte szubjektív véleményem a fenti rangsorral kapcsolatban azért más, nekem Chicago jobban befeküdt a talpam alá, mint Berlin, annak ellenére, hogy Berlinben azt éreztem, hogy folyamatosan lejtőn futok, még ha ez egyáltan nem volt igaz. Visszaigazolódik azért ez a pályarekordokban is, szóval jól érzem én ezt!
A London Marathon, annak ellenére, hogy már középkorúnak számít a maga 43 évével, nem az első verseny volt a városban. A Polytechnic Marathont, becenevén a Poly-t, már 1909-ben megrendezték, és 1996-ig minden évben megtartották, amikor is több évnyi ádáz küzdelem után a London győzött a népszerűségben, így a Poly-t leállították. Talán ez is megérne egy történetet, de most térjünk vissza az eredeti témára!
A verseny megálmodói és alapítói Chris Brasher és John Disley voltak, mindketten atléták, az előbbi olimpiai bajnoki érmet szerzett az 1956-os Melbourne-i Olimpián 3000 méteres akadályfutásban. Az aranyérmet azonban nem kapta meg könnyen, mert közvetlenül a verseny után diszkvalifikálták egy másik futó feltételezett zavarásáért. A következő nap azonban a felülvizsgálat eredményeképpen törölték a kizárását, így felállhatott a dobogó legfelső fokára. Két évvel korábban pedig résztvevője volt Roger Bannister híres futásának, aki a világon először teljesítette 4 percen belül az 1 mérföldes (1,6 km) távot. Chris a három körös rekord első két körének iramfutója volt.
Szintén érdekesség, hogy a jelenlegi versenyigazgató, Hugh Brasher, Chris fia, így a hétvégi versenyt nyugodtan nevezhetjük családi biznisznek is!
A London Marathonon az átlaghoz képest viszonylag gyakran tűnnek fel esküvői ruhás futók, mert itt valahogy szokássá vált féltávnál kimondani a boldogító igent. Én ezt csak helyeselni tudom, mert ha a házasulandók pár kilométerrel később, vagy esetleg a célban terveznének esküdni, biztos vagyok benne, hogy drámai módon megnőne a nemet mondók aránya. Mert hát féltávnál ugye még mindenki jól érzi magát...
A főváros valaha volt legidősebb futója Jenny Wood-Allen volt, aki 2002-ben 90 évesen teljesítette a távot 11 óra 34 perc alatt. Azt figyelembe véve, hogy saját becslésem szerint a főszponzor, a Tata Consultancy Services (TCS) nagyságrendileg 10-15 millió dollárral támogathatja a maratont, gyanítható, hogy ki tudták fizetni a túlóradíjakat a célnál levő segítőknek, akik bevárták a hölgyet. De komolyra fordítva a szót, Jenny Guinness-rekorder a legidősebb női maratoni teljesítő címmel, amit 2001-ben futott szintén Londonban. 2002-ben már csak utoljára végigsétálta a távot, ami szintén nagy teljesítménynek számít!
A Guinness-rekordoknál maradva, a London Marathon több, mint 100 címmel rendelkezik, köztük ilyen meghatározó kategóriákban, mint a háztartási géppel leggyorsabban lefutott maraton, avagy a szintén kardinális, a leggyorsabb növénynek beöltözöttként lefutott maraton. Idézném a Monty Pyton Gyalog galoppjának híressé vált jelenetét a vár előtt, de felesleges, mert mindenkinek magától is eszébe jutott.
Létezik egy úgynevezett Ever Presents-csoport is, ők azok, akik az 1981-es debütálás óta minden alkalommal lefutották a távot. Az alábbi kép 2023-ban készült róluk:
Csendben jegyzem meg, hogy ugyanez a csapatot Bostonnál lenne igazán érdekes látni!
Szóval ennyit a londoni tényekről és érdekességekről, holnap szaladás van, hajrá, hajrá mindenkinek, de leginkább a magyaroknak, akikkel ma délután a londoni magyar nagykövetségen palacsintapartizunk!
