JTom • 8 nap
Szeretem a csípős ételeket, így a kíváncsi voltam, mennyire lehet csípős egy paprika. Az utóbbi napokban két alkalmam is volt kipróbálni, és egyáltalán nem gondolom, hogy megérte. A csípőssége pokoli: kóstolás előtt egyszerűen nem lehet elképzelni, mennyire az, ennélfogva nem is lehet felkészülni rá. Simán felvenném a szülés és a tökönrúgás mellé a harmadik legrosszabb érzésnek. És amikor végre elmúlik az égető fájdalom, és azt hiszed, túl vagy rajta, akkor még fogalmad sincs, mi vár rád ezután. A torkodat, nyelvedet, sőt, az egész arcodat hosszú percekig zsibbasztó-égető érzés ugyanis nem a legrosszabb, amit a Carolina Reaper megevése után át kell élned.
A magyarok eredendően imádják a csípős ételeket – él a gondolat a köztudatban, ami nyilván ostoba általánosítás, rám viszont véletlenül pont igaz. Amiben elfér, abba mindig teszek csípős paprikát: gulyás, húsleves, ázsiai ételek, ezt mind nagyon csípősen eszem, a halászléről pedig úgy gondolom, hogy csakis csípősen az igazi. Olyan ételekbe viszont, amiben nincs helye, sosem teszek. Nyilván nem minden működik csípősen.
Arra viszont mindig figyelek, hogy az ételbe illő paprikával ízesítsek. A szép magyar férfinévről elnevezett tömegterméket (amelynek nem írom le a nevét, de ha nem találtad volna ki ennyiből, akkor tudd, hogy arról a paprikakrémről beszélek, amelynek az üvegcséjén a névadó ember épp pödöri a bajuszát) például sosem használom, helyette inkább nyers vagy szárított paprikát használok, mikor épp mi van kéznél. Nem jó ugyanis, ha a csípősség mellé a paprika bele is rondít az étel ízébe, márpedig a meg nem nevezett termék pont ezt csinálja. Annyira nem csíp, hogy a kevés elég legyen belőle, annyira viszont van intenzív paprikaíze (mivel egy sűrű paprikakrémről van szó), hogy már a kevés is megzavarja az ízek összhatását, magas sótartalmáról meg ne is beszéljünk inkább. Lehet az nagy nemzeti büszkeségünk, egyszerűen a termék nincs jól összerakva. Gyerekkori énem egyébként nem hinné el, hogy ezt írom: tizenéves koromban még kenyérre kenve ettem (mondtam, szeretem a csípőset). Hát igen, változik az ember, jobb esetben kedvező irányba.
Amikor épp nyelem a csípőssel erősen túltolt húslevest, és jön az a menetrendszerű csípés kiváltotta fuldoklás-köhögés, hogy a végén az orromon jöjjön ki a cérnametélt, miközben a homlokomról annyi izzadtság csepegett már a levesbe, hogy sózni sem kellett volna, mindig felmerül bennem a kérdés: miért csinálja magával ezt az ember? Miért vannak olyanok – köztük én is –, akik ennyire szeretik a csípőset, és ezzel voltaképp fájdalmat okoznak maguknak?
A kérdésre van egy (sőt, kettő) tudományos, és egy olyan válaszom, amivel nem nyerném el az akadémiai széket. A tudományos válaszok közül az egyik az, hogy a paprikában levő kapszaicin hatása a fájdalomingerek aktiválásán túl az endorfin-termelés, márpedig amit az egyszerűen gondolkodó emberiség boldogságnak nevez, az nem más, mint (részben) az endorfinok túltengése a szervezetünkben. Legalábbis ezt mondják azok, akik értenek hozzá. Ez a válasz részben kielégítő, de még nem elégséges: a másik tudományos magyarázat az, hogy a kellő mértékű csípős íz jobban kihoz bizonyos más ízeket, ami egyszerűen fokozza az étel élvezetét. A természettudományokhoz továbbra sem értek, de ezt az állítást meg tudom erősíteni.
A tudományos igényt mellőző válaszom ez utóbbihoz kapcsolódik: azért eszünk csípőset, mert az jó. Legalábbis annak, aki szereti, aki meg nem szereti, az nem eszi. Most legyinthetsz, meg gondolhatod azt, hogy ez egy végtelenül buta és minden gondolatot mellőző kijelentés, de ne álljunk itt meg: a tudományos magyarázatok ismeretének hiányában voltaképp azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy az édes ételeket miért szeretjük. Mert jó, oszt’ jónapot. Gondolj erre, amikor legközelebb felteszed a kérdést egy csípőst preferáló embernek, hogy ez neki miért jó.
Erre a szokásomhoz híven túlnyújtott bevezetőre (ismerőseim mindig mondják, hogy hosszúak a bevezetőim, de hát miért legyen blogja az embernek, ha még itt sem írhat úgy, ahogy akar. Szóval kedves ismerőseim, le vagytok szarva) pont ezért az utolsó mondatért volt szükség, hiszen a Kedves Olvasó már a bevezető alapján is egészen biztosan feltette a kérdést: ugyan mi a pék faszáért eszi meg valaki egyáltalán azt a gyilkot. Mert a Carolina Reaper bizony az, egy gyilok, egy förtelmes kreálmány, amely kitenyésztésének semmi más célja nem volt azon túl, hogy kínozza, szenvedésbe taszítsa, nyomorba döntse az embereket. Mégis, aki úgy imádja a csípőset, mint én, az csak kíváncsi rá, hogy mégis mit tud az a híres-nevezetes. De csak addig, amíg meg nem kóstolja.
Hogy mennyire csíp? Hajaj, nem tudom szubjektíve leírni. Leírom tehát objektíve: van ugye ez az úgynevezett Scoville-skála, amely a csípősséget méri (hát hogy a fenébe ne lenne erre egy nemzetközi mértékegység?) Sokan kritizálják, mert van benne némi szubjektív elem: leültetnek néhány embert egy asztalhoz, és az adott paprikát (pontosabban annak kivonatát) addig hígítják cukros vízzel, amíg a delikvensek mindegyike azt nem mondja, hogy „OK, ez már nem csíp”. Ebben rejlik szubjektivitása, de én ezt hajlandó vagyok elfogadni. Ha másra nem is, a nagyságrendek megállapítására jó.
Ha egy adott paprikához például pont a paprika mennyiségének megfelelő vizet adnak, és már nem csíp, akkor az 2 SHU (Scoville heat unit, azaz a csípősség mértékegysége) értéket vesz fel. (Elméletben, ilyen gyenge csípőspaprika ugyanis nem létezik.) Ha a paprika mennyiségéhez képest 1000 egység cukros vizet kell adni hozzá, akkor az a paprika 1000 SHU értékben fog csípni.
Pont 1000 SHU értékben csíp egyébként a fent nem említett, méltán szar paprikakrém. Ennél csípősebb a hegyes erős, amelyről mindenféle szubjektív-objektív mérce szerint meg tudom állapítani, hogy kibaszottul csíp (próbálj meg megenni egyet magában, ha most legyintettél). Ez a paprikafajta nagyjából 2500 SHU környékén van. Két fokkal baszóbb a tabasco paprika, de ez elég nagy skálán mozog, 2500-5000 SHU között. Az idehaza szintén nagyon ismert nyers jalapeno pedig erre is jócskán ráver a maga akár 8000 SHU értékével.
És hogy mennyi a Carolina Reaper? Bármiben fogadok veled, hogy ha nem ismered az SHU-skálát, a fentiekből kiindulva nem találod ki. Annak a kegyetlen rohadék szarházinak az SHU-értéke 1,2-2 MILLIÓ között mozog! Bizony, vagy ezerszer erősebb, mint a hegyes erős. Egészen beteg, de még betegebb lesz a dolog azt látva, hogy az átlagos lakossági paprikasrpay ugyanilyen mértékben csíp, a fegyveres erők által alkalmazott könnygáz pedig csak kétszer olyan csípős rosszabb esetben. A Carolina Reaper csípőssége közelebb áll a vegytiszta kapszaicin erejéhez (15 millió SHU), mint a magyarokat rendszeresen megizzasztó hegyes erőshöz vagy jalapenohoz. Azért nem teljesen példátlan ez, az idehaza szintén ismert habanero viszonylag közel van hozzá, „csak” 4-szer kevésbé csípős, mint a Carolina Reaper.
Amikor azt írtam, hogy a Carolina Reapert az emberek kínzására tenyésztették ki, nem túloztam. A paprikát tényleg azzal a céllal alkották meg nem is olyan régen (a 2010-es évek elején), hogy az unatkozó termesztő elmondhassa: megalkotta a világ legerősebb paprikáját. Ennyire még a természet sem kegyetlen. Ez nem is egy paprika, ez egy kibaszott vegyi fegyver, amelyre pont úgy kéne egy nemzetközi megállapodás, mint ahogy a nukleáris fegyverekre van. Carolina Reaper Sorompó egyezmény, vagy CAROLINA-1. A belőle készült szószba a munkahelyén óvatlanul belekóstoló ismerősöm például egyenesen kijelentette: ezt a szart ki kéne tiltani az irodai konyhából. Én meg azt mondom, hogy nem kéne összevissza minden szart megenni, főleg ha az másé.
Egyébként a címben részben nem mondtam igazat, mert már ennél is létezik erősebb paprika (de minek?), az úgynevezett Pepper X. Ennek legalább kifejezőbb a neve: X = NE KÓSTOLD MEG! – nekem ezt üzeni. Carolina Reaper – sokkal inkább Carolina Serial Killer. Mindenesetre a Pepper X majdnem kétszer olyan erős, mint a Carolina Reaper. Az égvilágon semmi értelme kitenyészteni ilyen förtelmeket, de biztos vagyok benne, hogy lesz még erősebb is hamarosan. Az ember mindent túltol, egyszerűen nem bírunk magunkkal.
Két okból neveztem mégis a Carolina Reapert a legerősebb paprikának: egyrészt az agyam a Carolina Reaper okozta sokk után nem akar tudomást venni arról, hogy valami lehet kétszer ilyen csípős, másrészt úgy tudom – és javítsatok ki, kérlek, ha tévedek – Pepper X nem kapható és nem is lesz elérhető kereskedelmi forgalomban, csak szósz formájában. Tehát a fogyasztó számára elérhető legcsípősebb paprika egyelőre a Carolina Reaper.
Van egy elvetemült ismerősöm, aki az utóbbi években kísérletezett a termesztésével itt, Magyarországon. Egyébként csomagolt formában meg lehet vásárolni, de én frissen a tőről szedve kaptam, mégiscsak így az igazi. Azt mondta az arc, hogy ő soha nem kóstolta meg, és nekem sem ajánlja. Szószokat készít belőle sokszorosan felhígítva. Adott a szószból nekem is, kiskanállal megettem az egészet, annyira finom volt (innen is jár a gratuláció a kiváló ízesítésért), de égett a pofám tőle eléggé.
Aztán amikor odaadta az egész növényt, úgy voltam vele, hogy mi baj lehet. Mivel ő sem kóstolta még nyersen, megegyeztünk, hogy ha bevállalom, ő is bevállalja. Előre bocsátom: tudtam, hogy rossz lesz, láttam én is a videókat, ahogy felnőtt emberek sírva fakadnak, pánikrohamot kapnak tőle, és volt már nagyon rossz tapasztalatom egy ázsiai étteremben egy feltételezhetően thai chillivel (nagyjából 100 ezer SHU), így tudtam, hogy egyenesen a pokol mély bugyrába készülök alámerülni. Azt is pontosan tudtam racionális ésszel, hogy az ilyesfajta nem természetes csípős érzésre nem lehet felkészülni. De hajtott a kíváncsiság.
Először egy negyedet ettem meg, de ügyeltem rá, hogy a legcsípősebb része, a magháza benne legyen (azt mondta korunk hőse, a ChatGPT, hogy a paprika hegyénél a magháza környéke akár százszor csípősebb lehet. Mondjuk nem hiszek neki semmiben, de azért nem bíztam a véletlenre). Tudtam, hogy csípni fog, de egy dologra nem számítottam. Sunyi ugyanis a rohadék, jól beetet, mire rendesen letámad. Bekaptam, megrágtam, jól megforgattam a számban, majd lenyeltem. Csípett erősen, de nem éreztem azt, hogy érdemben rosszabb lenne, mintha mondjuk egy – papíron 500-szor kevésbé csípős – tabasco szószt öntenék a torkomba. Csalódás – gondoltam.
Aztán beütött. Hirtelen, váratlanul, a torkomtól a nyelvem felé haladva. Amikor egyik pillanatról a másikra fellángolt a fájdalom, szörnyű ijedtség jött rám. És ez még csak az út eleje volt, a fájdalom másodpercenként fokozódott. Nem tudom leírni az érzést, mert ezt már nem tudom csípősségnek nevezni, de égésnek sem lehet. Olyan erős a fájdalom, hogy annak jellegét már nem lehet megállapítani. Csalódást fogok kelteni, de tényleg nem tudom leírni az érzést. Ráadásul a dolog nem áll meg a lokális fájdalomnál: az egész testemben éreztem, felhevültem, vert a víz, az arcom eltorzult, a szívverésem felgyorsult. Kegyetlen ütemben termelődött a nyálam, ami annyira égetett, hogy legszívesebben kifolyattam volna, de társaságban voltam. Ezért a szememet lehunyva lenyeltem. Az ismerősömre pillantva egy eltorzult arcot, kétségbeesett, vörösen könnyező szempárt láttam. Nem volt kétséges, hogy én is így nézek ki.
Nem sokáig bírtam, és már mutattam is a tejre, artikuláltan beszélni nem voltam képes. Sorstáram rohant a tejért. Veszettül tépte fel a csomagot, és úgy öntötte a tejet a pohárba, hogy annak fele mellé ment. (Annyira ostobák voltunk, hogy nem készítettük előre oda). Nem volt behűtve, nem okozott sok megkönnyebbülést. A hideg víz sem, ami köztudott, de akkor nem érdekelt: amíg nyeltem a jéghideg vizet, addig nem fájt. Utána rosszabb lett. Nemsokkal később ez már nem volt elég, gargalizáltam a hideg vízzel. Egy ponton kirohantam a mosdóba, és ott könnyeztem akaratlanul. Már égett a nyelőcsövem, és pontosan tudtam, hogy az emésztőrendszerem melyik szakaszánál jár a paprika. „Nekem ezt a mérget ki kéne hánynom” – gondoltam, de nem mertem így tenni. Nem akartam még egyszer a számban tudni az ellenséget, ami szenvedésemet kiváltotta.
Aztán egyszer csak éreztem, hogy múlik. A felismerés és a kapszaicin okozta endorfin-löket miatt elöntött a jóérzés: itt a vége. A vége mondjuk elég elnyújtott lett, még fél óra után is forrónak éreztem magam körül a levegőt, a fejemben még megvolt az a fura lüktetés, és az ajkaimon, számon továbbra is éreztem a csípősséget. De csak olyan lazán, mintha mondjuk egy hegyes erőst ettem volna meg épp. A szemem alatt is égett a bőr, nyilván odanyúltam – mekkora szerencse, hogy nem voltam teljesen ostoba, és a szememhez nem nyúltam.
Túléltem hát a Carolina Reaper kihívást. Nem viseltem méltósággal, de nem is lehet. Ha olyan videót látsz, ahol valaki rezzenéstelen arccal eszi meg ezt a paprikát, vedd biztosra: itt valami nem stimmel. Vagy nem Carolina Reapert eszik az illető, vagy nem képes érzékelni a fájdalmat valami rendellenesség okán, de olyan nincs, hogy valaki fizikai tünetek vagy megváltozott viselkedés nélkül fogyassza el a parikát. Fizikailag lehetetlen: olyan intenzitású fájdalmat okoz, amely a delikvensre pillantva is jól látható. Átestem rajta, megtapasztaltam, megtudtam, milyen megenni a világ (na jó, második) legerősebb paprikáját. Ez jó is, az viszont nem, hogy nem tanultam belőle.
A második lecke hajnalban jött a mosdóban. Nem fogok részletekbe menni, de mondjuk úgy, hogy ez az élmény legalább annyival intenzívebb a többi erőspaprikához képest, mint amilyen az elfogyasztása volt. Ekkor már eléggé bántam a dolgot.
De nem bántam még eléggé. Őrült ismerősömtől (mert ilyen szart csak őrültek termelnek a saját kertjükben) kaptam két darab egész Carolina Reapert. Van egy barátom (az egyszerűség kedvéért nevezzük most kitalált néven Krisztiánnak), aki szintén kedveli a csípőset, bevállalós srác, áthívtam hát, hogy együk meg. Ezúttal nem gurítottam szarral, egy egészet feleztünk el ketten (a lenti képen a nagyobbat). Krisztián előzetesen vonakodott kissé, de amikor akció volt, akkor legény volt a gáton: megettük. Előre szóltam neki, hogy ne bízza el magát közvetlenül az elfogyasztás után, mert a hatás percek múlva tetőzik. A zsíros, hideg tej is be volt készítve.
Jómagam felkészült voltam, és őszintén megmondom, az elsőhöz hasonló szenvedés nem ismétlődött meg. Pokol volt persze, szívtam a nyálam, téptem a hajam, de valahogy az első alkalom rosszabb volt. Nyilván a Carolina Reaperből sem minden darab csíp egyformán (1,2 – 2 millió között szór az SHU, ami azért mégiscsak majd’ kétszeres különbség), és talán kialakult valamiféle rezisztencia is bennem, mentálisan legalábbis biztosan. Krisztián külsőre rosszabbul viselte: járkált, verte a víz, csóválta a fejét, égett a füle (!), nem érezte a kezeit, vörös volt a szeme és az egész teste. Ám mégis erősebb volt nálam: én előbb nyúltam a tejért (a tetőzést én is megvártam, legalább 3 percig bírtam), ő meg egyáltalán nem. Innen is elismerésem, kevesek képesek erre.
A lejövés sem volt annyira fájdalmas, mint első alkalommal, gyorsabban szűnt meg a pokol, nagyjából 6-7 perc után, és a kései tünetek sem voltak annyira erőteljesek. Utána megnéztük a videót, jót röhögtünk magunkon (bár megmondom őszintén, a videót látva is azt gondoltam, hogy sokkal jobban viseltük, mint amire számítottunk), majd némi beszélgetés után elbúcsúztunk. Elég későre járt, és én annak tudatában feküdtem le aludni, hogy mesterévé váltam ennek a fájdalomnak: a világ legerősebb paprikája sem okozott elviselhetetlen érzést, és bármikor megeszek egy egészet gond nélkül (az endorfin csuda gondolatokat képes ébreszteni).
Gyerekes boldogságomban talán még erről is álmodtam, amikor felkeltem egy furcsa érzésre: már félálomban éreztem, hogy fáj a gyomrom. Öntudatra ébredve aztán rájöttem, hogy ez nem holmi gyomorfájás, olyan görcsöket éltem át, mint korábban soha. Voltak percei annak a hosszú éjszakának, amikor komolyan elgondolkodtam, hogy bemegyek az ügyeletre. Ha nem tudtam volna a fájdalom okát, egészen biztosan rohanok be. Sem összegörnyedve, sem fekve, sem állva, sem ülve nem éreztem enyhülést. Vettem be egy kiskanál szódabikarbónát, az pár percre mérsékelte a szenvedést, de nem volt tartós javulás. Szédültem, hányingerem volt, fájt a fejem, remegett az egész testem, a gyomrom meg elviselhetetlenül égett.
Ahogy kínomban a telefonomon olvasgattam, hogy mit lehet tenni, ha a chili szétmarja a gyomrom (sok olyan ökör állat van ám, mint én, aki magában eszi a paprikát), rápillantottam az üzeneteimre. Krisztián írt: „Hazafelé menet annyira görcsölt a gyomrom, hogy le kellett szállnom a bicikliről.” Egész éjszaka ment a diskurzus arról, hogy épp ki mit élt át, és konszenzussal megállapítottuk, hogy a megevéssel járó csípés az utazás kellemesebb része volt. A kegyetlen gyomorgörcs meg az a része, ami után azt mondod: soha többé Carolina Reaper. És ez a szakasz nem 10 percig tartott, hanem 4 órán át, és csak áldom a sorsom, hogy most a legvégső szakasz, ami első alkalommal annyira megkínzott, relatíve fájdalommentes volt.
Nos hát, onnan indulva, hogy az emberek miért szeretik a csípős paprikát, a Carolina Reaper nevű modernkori méreg paramétereinek bemutatásán és az elfogyasztásával járó „élménybeszámolón” át kissé lassan, de eljutottam a fő üzenetig: szeresd bármennyire a csípőst, legyél bármennyire kíváncsi, tekints rá bármekkora kihívásként, tanulj a hibámból, és semmiképp ne próbáld ki. Ez a valami egyszerűen nem emberi fogyasztásra való.
Hamarosan jönnek további kiváló receptjeink és csípős nyelvű étteremkritikáink. Ha nem akartok lemaradni róla, kövessetek be Facebookon és Instán. Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor is kövess be, meg amúgyis mindent szart bekövetsz, még eggyel több már nem jelent semmit. Viccet félretéve: fontos nekünk a visszajelzés, hálásak vagyunk mindent követésért. Vigyázzatok magatokra, és velem ellentétben ne csináljatok felesleges kreténségeket. Jövünk hamarosan!
Képek: Flickr, Ínyenc Fenevad
