Lang Györgyi

Valamikor a kétezres évek elején készítettem egy interjút Falusi Mariann-nal, és utána fölhívtak az újságból, hogy segítsek kiválasztani a képet a lapba, mert nem tudják, hogy a két Pa-dö-dőből melyik kicsoda. Ez ma már többé-kevésbé elképzelhetetlen, de akkor is furcsa volt. Igaz, hogy kerekdedek mindketten, de annyira mások. Pont ez volt az interjú lényege is, hogy az egyikük az igazán énekes, a másik színésznő, aki énekel, valahogy ez érdekelt, hogy nincs-e ebből feszültség, nem innét támadják-e őket, ha támadják. Persze az ilyesmi nem egy napilapos interjúból derül ki, Falusi Mariann is csak annyit mondott, hogy ő szereti, ahogy Györgyi énekel, a dolog ennyiben maradt.

Kellett hozzá egy idő, míg megértettem, vagy megérteni véltem a jelenséget: ők ketten tényleg egy magasabb egységet képviselnek, egyik nélkül se tarthatna ott a másik, ahol vannak, Lang Györgyi nem egyszerűen az éneklő színésznő, aki elunta a színpadot, és most popkarrierbe kezdett, hanem a másik lényeg, a Pa-dö-dő nem zenei, vagy zenén túli lényege. Amitől annyira fontos tudott lenni ez a két lány vagy két nő, amit azonnal megérzett az, aki elment egy Pa-dö-dő koncertre: ezek rengeteg embert képviselnek. Nem azzal, amit és ahogy énekelnek, hanem ahogy vannak, hogy halmozzák a hátrányos helyzeteket, és azt mondják: itt vagyunk. Tehetségesek vagyunk. Nem szégyelljük magunkat. Te se szégyelld magad.

Györgyi aztán tovább halmozta a hátrányos helyzeteit, és nem szégyellte. Kerekesszék de azért ment, fellépett, énekelt, táncolt a székben. Aztán az agyi folyamat, a beszédje csaknem érthetetlenné válása, és nem szégyellte, ment a rádióba. Mintha valaki azon agyalt volna, hogyan lehetne őt megtörni, hogyan tudná őt megalázó helyzetbe hozni, de úgy, hogy érezze, hogy az értelme ép és gyors maradjon.

Nem lehetett. Most sem lehet. Így sem lehet.