Andreas • 17 év
" Arra jutottam, hogy a turnézó költő figura nem jött be. De az életem amúgy is egy nagy tévedés volt, úgyhogy ezzel nem mentem sokra. Szerencsére volt még egy kis dugipénzem, ami elég volt a buszjegyre hazáig. 42 órával és 1600 mérföldnyi úttal később máris ott voltam Los Angelesben. Nevezik Lost Angelsnek is. Ami engem illet, én is elveszett bárányka voltam, aki hazatért. Haza, Los Angelesbe. A földet is megcsókoltam volna, de sikerült megállnom. Különben is, sürgősen piálnom kellett, így az otthonom felé vettem az utat. Hollywood. Mindenki azt hiszi, hogy a sztárok itt laknak, de már évekkel ezelőtt továbbálltak. Manapság pont olyan, ami illik hozzám, veszélyes. Lepattant környék, tele kurvákkal, stricikkel, huszadrangú haknibrigádokkal, és hasonló lerobbant alakokkal, akik az álmaikat kergetik. Kétségbeejtő az egész. Ez a meztelen valóság a nap 24 órájában. Mindig is szerelmes voltam az utcákba."
Ebben a történetben az alkoholista költő Charles Serking (Ben Gazzara) fordulatos (szexuális) kalandjait követhetjük nyomon, aki Los Angeles kevésbé tekintélyes negyedeiben éli a maga nyomorúságos életét. Serking élete jobbra fordul, amikor találkozik Cass-szel (Ornella Muti), egy önpusztító szokásokkal rendelkező fiatal prostival. Viharos a kapcsolatuk. Amikor Serking ajánlatot kap egy nagy kiadótól, Cass megpróbálja megakadályozni, hogy távozzon, de nem sikerül. Serking enged a nagy pénz csábításának, ám hamarosan rájön a hibájára, és visszatér L.A-ba. Itt rájön, hogy Cass öngyilkos lett a távollétében. Megsemmisülten leissza magát egy rémálomszerű éjszaka során, de végül eléri a katarzist, és visszatér a tengerparti vendégházba, ahol a legboldogabb pillanatait töltötte Cass-szal. Itt újjáéleszti költészetét egy fiatal csodálója segítségével Ferreri egyik védjegyévé vált tengerparti jelenetében.
Bár a film nem tartozik Marco Ferreri legsikerültebb alkotásai közé, néhány dolog figyelemre méltó. Kezdő jelenetében Serking egy felolvasó esten improvizál, és amit ott a stílusról mond, az a mai napig helytálló. Hosszú filmes monológ ez, aminek minden szavát kőbe lehetne vésni. (Külön elismeréssel kell szólnunk Reviczky Gábor hangsúlyozásáról és úgy általában a teljes szinkronról)
Az operatőr, Tonino Delli Colli megtette a magáét, nagyszerűek a kültéri (épület) felvételek, ugyanígy a belső terek kihasználása is remek. A színészek is emlékezetesek, a címszereplő ugyan csak halovány árnyképe a mintául szolgáló Charles Bukowskinak, mozdulatai, gesztusai hitelesek. Ornella Muti szépséges, mint minden filmjében, és az úgynevezett mellékalakok is eleven, érdekes karakterek, mindezekkel együtt egyéni véleményem szerint ez a film valahogy nem áll meg a lábán.
A kezdés ennél sokkal érdekesebb folytatást sugall, és már az első óra után laposodik a cselekmény, ami végül is minden különlegességet, egyéni ízt nélkülöz. Hiányoznak a kiemelések, a mondanivaló elvész a részletekben, a főhős leginkább csak lődörög a nagy semmiben – minden fura kalandja ellenére sem képes élvezni az életet, és ez ilyen hosszúságban nyomasztó. Mintha a szexualitásban menedékre lelne, de nem, már ott sem… Vagy mégis? Ezzel a nyitva hagyott kérdéssel fejeződik be a film, aminek a címe több izgalmat ígért – bár szókimondó kifejezésekben és vulgáris megnyilvánulásokban nincs hiány. Értékelésem: 6/10
