Barangolás a Cserhát dombjainak látnivalói között

Kilátás a Romhányi-hegyről Alsópetényre és a távoli Naszályra

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Még hét közben úgy döntöttem, folytatom a múltkoriban megkezdett kéktúrázásom és most a Cserhát dombvilágában Becske és Felsőpetény között járok majd egyet, hozzáfűzve ezt a szakaszt is a korábban már bejártak végére. Igen ám, de odahaza a túratervezőm több mint 30 kilométeresre saccolta a hosszát, persze mindazokkal a kitérőkkel, amelyekkel meg szerettem volna látogatni a becskei Megvilágosodás Sztúpát, a romhányi, több mint 300 éves törökmogyorófát, amelyet állítólag még II. Rákóczi Ferenc ültettetett és a Prónay-kilátót, amelyről – pontosabban az onnan nyíló csodálatos kilátásról – már sokat hallottam. Ráadásul a túrára nem is Becskéről, hanem a központjától majd két kilométerre lévő vasúti megállóból kellene indulnom, szóval nem is baj, hogy fél hét után már meg is érkezem oda a vonattal, hiszen idő kell ahhoz, hogy a saját, kicsit öreges tempómmal végigjárjam ezt az utat!

Nem is mondom meg, mikor keltem és indultam el otthonról, ugyanis akkor kételkednétek abban, hogy van-e egyáltalán sütnivalóm, de négy órakor, egy kiadós séta végén már lenn voltam Budafokon a Savoyai Jenő téren, hogy elcsípjem a Keleti pályaudvar érintésével Újpalotára tartó 973-as éjszakai buszt. Negyven perc alatt értem be vele a Baross térre, aztán a pályaudvaron megkerestem az öt órakor induló Agria Interrégió Stadler Flirtjét, amely aztán elvitt Aszódig, ahol gyorsan váltottam a Balassagyarmatra induló egykocsis kis Bzmot majomringatóra.

Pár perc késéssel érkeztünk meg háromnegyed hét előtt pár perccel Becske alsó vasúti megállóba, ahol egy nálam jóval fiatalabb kéktúrázó párral szálltam le a vonatról. Miközben előkészültem az indulásra, vagyis felfűztem a derékszíjamra a fényképezőgépem tokját és indítottam a turista GPS-em, ők már el is indultak és mire kifordultam a nyomukban a megálló peronjáról a Becskére vezető országútra, már messze jártak tőlem.

A saját tempómban ballagtam be a falu központjába, itt pecsételtem a vegyesbolt előterében felszerelt kéktúra bélyegzővel, aztán belevágtam a sztúpához vezető kitérőbe. A Petőfi Sándor utcán végigsétálva értem el a faluvéget, aztán hamarosan meg is pillantottam a Csiga-hegy hátán álló Sztúpát. A lebetonozott sétány fűrészfogasan szerpentinezett fel a tetőre, pár perc múlva már ott álltam a beállványozott építménynél. Ilyen az én szerencsém! Egyszer jövök el ide, akkor sem láthatom rendesen az állványzattól! Illetve egyszer már voltam itt vagy tíz éve, de az olyan régen volt, talán igaz sem volt! 

A kilátást azonban nem tudták beállványozni, így ki is gyönyörködtem magam a Becskére és a Cserhát dombvilágára nyíló kilátásban, aztán persze megnéztem alaposabban a sztúpát is. Már végeztek a festésével, újra aranyozták a csúcsdíszt, meg szép fehérre meszelték az oldalát is, de még nem bontották el az állványokat. Szerencsére az állványzat csövei és deszkái között látható volt a szokásos pózában egy ablaküveg mögött ücsörgő Buddha szobor is.

Még egyszer alaposan körülnéztem a dombtetőn, aztán elindultam az egyszer már megtett úton vissza a faluba. Készítettem pár képet a még árnyékos domboldalban éppen a nyíláshoz készülődő tavaszi héricsekről, majd leballagtam a cikkcakkos sétányon a domb tövébe. A vegyesbolthoz visszaérkezve az órámra pislantottam: már elmúlt háromnegyed nyolc, több mint egy órája indultam el a vasúti megállóból és csupán most vágok bele a tulajdonképpeni kéktúra szakaszba! Jó lenne a lovak közé csapni, mert így soha nem érek a végére!

Még mindig visszafelé baktatva az egyszer már bejárt úton értem el a falu déli végét és fordultam le végre-valahára az aszfaltról jól kijárt mezei keréknyomokra. A Muska-tető alacsony dombhátára kapaszkodott fel a földút, fentről szép volt a kilátás vissza a falura, mögötte a Csiga-hegy hátán megpillantottam a sztúpát is. Jól látszott a kétcsúcsú Szanda-hegy és mellette jobbra a Berceli-hegy is, mindkettőt részben már lebontották az elmúlt évtizedekben a folyamatos bazaltbányászat miatt. Régebben az innen bányászott kövekből faragták ki az úttestek kockaköveit, de már évtizedek óta csak a vasúti pályatestek alépítményeihez, a sínek zúzottköves ágyazatához használják fel a bazaltot.

A keréknyomok mellett virágba borult kökénybokrok sorakoztak hosszan, méhek döngicséltek már most, kora reggel is a virágszirmok között. A dombhát túlsó oldalán a Galga-patak völgyébe ereszkedtek le a keréknyomok, itt folytattam az utam kaszálók, erdőfoltok, szántók között. Az útnak voltak kijártabb és szinte a fűbe belevesző szakaszai is, de azért kitartott alattam egészen addig, amíg el nem értem a vasúti vágányokat. Távoli, de egyre erősödő kattogást hallottam, megérkezett hát az ütemes menetrend szerint az enyémet két órával később követő vonat! Elcsattogott mellettem a még hegesztetlen síneken a Bzmot motorvonat, én pedig a vasúti pálya mellett vezető füves keréknyomokon hamarosan elértem Kisecset volt vasútállomásának mára már hűlt helyét.

Kereszteztem a síneket egy átjáróban, aztán a falu régi, ma már alig használt köves bekötőútján ballagtam tovább. Újabb dombhátra kapaszkodtam fel az akácos fasorban vezető makadámúton, közben magamban dúdolgatva az „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” kezdetű régi dal pár sorát. Egy magaslesnél kicsaptam az útról a szántók peremére és onnan is körbenéztem. Semmi új nem volt a nap alatt, erről a pontról ismét csak a Szanda-hegyre és a Berceli-hegyre nyílt kilátás a mezőkön keresztül, de már egy kicsit távolabb kerültem tőlük.

Később a köves út jobbra kifordult alólam, én viszont egyenesen baktattam tovább újabb keréknyomokon. Megint kapaszkodó kezdődött, de ez már a komolyabb fajtából való volt, aztán felértem a Cser-hát gerincére, egy jobbkanyarral ráfordultam a gerincútra és innen már az emelkedő is megenyhült alattam. Mondhatnám, hogy kényelmes séta kezdődött az úton, de azért kapkodtam a bakancsaim, hogy tartsam magam a még otthon kikalkulált időtervemhez. Az alapján fél tizenegyre már a kétbodonyi pecsételőhelyen kellene lennem, különben már nagyon csücskös lenne Felsőpetényben a 16:08-as busz elérése. Ha azt lekésem, majdnem két órát kellene várnom a következőre. Hát akkor hajrá!

Szerencsére egy deka sár nem volt, a keréknyomok jól járhatóknak bizonyultak, még fényképezni és az erdőben gyönyörködni is maradt közben időm. Szokás szerint 300 méteres szint felett az akác helyét itt is átvette egy szellős, fiatal tölgyes-gyertyános, öreg tölgy hagyásfákkal, alul a fűben pedig kék, ötszirmú meténgek virágoztak. Nem tudom, miért, de ezek az apró kék virágok mindig a gyerekek papírlapból hajtogatott szélforgóira emlékeztetnek. Madárfüttyös erdei csendben baktattam az erdei úton, és közben egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Faragó „Judy” István rockosított Akácos út feldolgozásának gitárakkordjait. Hát kellett nekem ezt a dalt dúdolgatni az előbb? Ez pörgött a füleimben akkor is, amikor hangokra figyeltem fel. Öt fős, nálam jóval fiatalabb, vidám kéktúrázó társaság ért utol, utat adtam nekik a lassan ösvénnyé silányuló erdei úton, aztán a nyomukban belevágtam a Kétbodonyba levezető ereszkedésbe.

Egy volt gazdaság lassan pusztuló telephelye mellett értem el a falut, aztán a Kétbodonyi-patakot egy kis hídon keresztezve felballagtam a Madács Imre utcára. Itt a kéktúra kék sáv jelzései balra tértek, de nekem pecsételésügyileg kis kitérőt kellett tennem jobbra a Hangi presszóhoz. Már ott pecsételgetett az a társaság, amely épp az imént előzött meg, kivárva a soromat és én belenyomtam a bélyegzést a füzetembe, aztán egy kicsit elbeszélgettünk. Ők is Becskéről jönnek, de ők busszal érkeztek a faluba, miután én már elindultam onnan és kitérők nélkül Ősagárdig mennek majd. Ambiciózus terv a több mint harminc kilométeres távval, de úgy igazából belegondolva én is megteszek most annyit a kitérőkkel és egyebekkel együtt!

Egyedül indultam tovább, a társaság még maradt meginni valamit, én pedig a kéktúra útvonalára visszatérve áttalpaltam a faluk közötti mérsékelt forgalmú aszfaltúton Kétbodonyból Romhányba. Persze ezen a szakaszon is van egy kis érdekesség, hiszen az út mellett áll II. Rákóczi Ferenc majdnem életnagyságú lovas faszobra! Az egyetlen fából faragott és 2010-ben felállított szobor a Romhányi csatának állít emléket, ahol Rákóczi seregei döntetlenül mérkőztek meg a császári csapatokkal. Hosszabb távon azonban a labancok jártak jobban, a csata után Rákóczi kénytelen volt feladni a nógrádi régiót, ráadásul a nemesség egy része is elfordult tőle. A csata egyébként épp a szobor háta mögött, a Kétbodony (akkoriban még Felső-Bodony) és Romhány közötti síkon zajlott le 1710. január 22-én.

Romhányban két kéktúra bélyegző van kihelyezve, a Fáradt Vándor panziónál lévőt értem el először, itt is pecsételtem a füzetembe, aztán azonnal indultam is tovább. Megcsodáltam most is a Lókos-patak felett átívelő háromlyukú öreg kőhidat, amelyet most már csak a gyalogosan járók használhatnak, hiszen az autóknak már az újabb hídon kell átgurulniuk a patak felett, aztán elindultam kifelé a községből. Elsorjáztam a nemrég véglegesen bezárt csempegyár mellett, a hírek szerint a külföldi tulajdonosa leszereli a gépeket és más telephelyeken, de nem hazánkban folytatja majd a gyártást.

Még a házak között megkezdődött a Romhányi-hegy széles hátára vezető kapaszkodó, aztán a mezők, gyümölcsösök közötti földúton is folytatódott. Füves keréknyomok ágaztak ki egy idő után jobb felé, ezeken lehet eljutni a több mint 300 éves törökmogyorófához, melynek csemetéjét állítólag még Rákóczi adományozta rodostói számüzetéséből a falunak, hogy ültessék el a csata emlékére. Sajnos, a fa jelenleg a halálán van, idén már ki sem hajtott és a Pilisi Parkerdő szakemberei szerint sem lehet már megmenteni. Szerencsére közel hozzá áll egy jóval fiatalabb és kisebb, de egészséges fa is, amely a vizsgálatok szerint az öreg fa genetikai utódjának tekinthető, tehát a magjából kelt ki. Reméljük, az is megél legalább 300 évet!

A kéktúra útvonalára visszatérve még a jól kitaposott földúton értem el az erdőt, aztán ösvényre váltva folytattam a kapaszkodást a fák között. A kilátóhoz tartó kisgyerekes családokat előzgetve kaptattam egyre feljebb, később kiértem egy hatalmas végvágott erdőfolt alsó szélére és ennek a peremén folytattam a meredek hegymenetet. Már régóta hallgattam, ahogy három crossmotoros srác bőgeti a járgányait a fák között, egy darabig elkerültek, de aztán egy időre rátértek a kéktúra ösvényére is. Félreálltam előlük, elzúgtak mellettem hegymenetben, aztán ahogy távolodtak, lassan újra feléledt a madárcsicsergés. Így értem el a tarvágás felső peremét, ahonnan aztán nagyon szép kilátás nyílt a magam mögött hagyott romhányi síkra és a távolabbi településekre.

Megállva pár percre elgyönyörködtem a kilátásban, közben ki fújva magam, aztán egy erdei földútra rátérve már gyorsan felértem a Romhányi-hegy gerincére. A kéktúra útvonala itt átbukik a hegy élén, de ha itt jobbra tekintünk, már látjuk a gerinc egy magasabb pontján, a Kecske-kő ormán álló Prónay kilátó favázas tornyát. Elindultam hát a közeli torony felé, közben egymást érték az úton sétálgató, kiránduló családok, társaságok. Végül háromnegyed egy felé értem fel a tetőre és kapaszkodtam fel a kilátó legfelső szintjére vezető 126 lépcsőfokon.

Azt az első szempillantással felmértem, hogy ide érdemes volt felmászni, hiszen alattam terült el az egész Cserhát! Észak felé tekintve a Börzsöny fűrészfogas háta nyúlt el a dombokon túl, kelet felé pedig Mátra tömbje zárta le a látóhatárt. Dél felé fordulva a messzeségben még a Visegrádi-hegység és a Budai-hegység csúcsai is láthatóak voltak, meg persze minden más is, ami közelebb volt hozzám. Látszottak még Romhány házai is és már feltűnt legközelebbi uticélom, Alsópetény templomtornya is a völgyben. Az odafenn fújó élénk szél egy perc alatt megszárította a kapaszkodás izzadtságától nedves pólómat, közben körbefényképeztem ezt a panorámát is, aztán elindultam lefelé a hosszú lépcsősoron.

Monoton ereszkedés kezdődött, hiszen nagyjából annyit mentem most lejtmenetben, mint a hegy túlsó oldalán felfelé kapaszkodva, aztán egyszer csak kiértem az erdőből a Kékesi vadászház tisztására. Az Alsópetény felől kapaszkodók kedvelt pihenőhelye ez, jónéhány asztal és pad várja a fáradt kirándulókat, turistákat, eső esetén pedig még az emeletes ház fedett teraszán is menedéket lehet találni. Csak pár fotó kedvéért álltam meg, aztán mentem is tovább. Az erdőn keresztül értem el a Romhányi-hegy Alsópetény felőli ligetes oldalát, megcsodáltam az alattam elterülő falut és a távolabb őrt álló Naszályt, végül leereszkedtem a házak közé.

Bezsebeltem a túranap utolsó kéktúra bélyegzését is a község buszfordulójában, a hirdetőoszlop oldalára szerelt kéktúra stemplivel és mivel láttam, hogy nagyon jól állok idővel, elhatároztam, hogy beülök egy korsó sörre a Hármaskönyv panzió vendéglő részére. Jólesett a jéghideg Borsodi, épp elég port nyeltem már eddig az utamon, meg persze ki is pihentem az eddigi fáradalmakat. Elszieztázgattam még pár percig az asztal mellett, de nem volt sok maradásom, indultam tovább.

Alsópetény abból a szempontból nevezetes hely, hogy Werbőczy István, Magyarország nádora itt írta meg a Tripartitumot, vagyis a Hármaskönyvet, amelyben II. Ulászló király kérésére az ország akkori írásos törvényeit és szokásait gyűjtötte össze. Habár a király és az országgyűlés elfogadta a törvénykönyvet, de a főnemesség ellenkezése miatt azt soha nem hirdették ki, így formálisan nem vált törvénnyé. Werbőczy saját költségén nyomtatta ki a könyveket Bécsben 1517-ben és a könyv sikerét és hasznosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1848-ig a magyar jog legfontosabb forrása volt!

Több dolog miatt is érdemes a főutcáról felkapaszkodni a község katolikus templomához. Egyrészt a templom szentélye még az Árpád-korban épült, több mint 700 éve, másrészt egyedülálló a templom különálló harangtornya, a mellette lévő teraszról pedig szép kilátás nyílik Alsópetényre és a mögötte álló Romhányi-hegyre. Áll még egy furcsa gúla is a terasz egyik sarkában, melyet 1791-ben Gyurcsányi Ignácné Blaskovics Terézia emeltetett és a külső oldalán lévő márványtáblán egy latin nyelvű szöveg található. Eszerint „A haza törvényeit itt szedte rendbe Werbőczy, porlad az írójuk, a háza, de törvénye él, az ősi.” Na, szóval ide is érdemes felsétálni. Én is megtettem.

Pár percre megálltam még a Prónay kastély kerítése előtt, a kúria most szállodaként üzemel, azonban a parkja csak külön parkbelépővel látogatható. Túró a fületekbe – gondoltam most is, mint mindig, amikor errefelé járok – és most is csak a rácsos kerítésen keresztül fényképeztem le a gondozott parkot és a benne „elterülő” tavacskát. A most készült képeken még a kúria épülete is látszik az éppen lombjukat bontó fák között.

Na, itt már láttam, hogy millió időm van még a busz indulásáig: maradt majdnem két órám arra, hogy egy jól járható földúton átballagjak a szomszédos Felsőpeténybe, az pedig már alig öt kilométer innen! Nézelődve, sétálgatva hagytam magam mögött Alsópetényt, megállva még egy percre egy faluvégi udvarnál, ahol megbámultam a bekerített területen napozgató vagy tucatnyi rackajuhot. De innen már tényleg csak egy séta volt az utam Felsőpetényig, sőt, feleúton egy szép kilátást nyújtó dombhátra felkapaszkodva letelepedtem vagy húsz percre egy betonozott aknafedélre.

Megcsodáltam a Felsőpetényre és a háttérben húzódó Börzsönyre nyíló kilátást, még azzal a negyvenes házaspárral elbeszélgettem pár percig, akikkel még a harangtorony teraszán futottam össze fél órával korábban. Ők Felsőpetényben béreltek maguknak egy házat, onnan indulnak naponta kirándulgatni a környékre. Adtam nekik pár tippet, aztán ők továbbindultak, de én még pár percig sütkéreztem a dombtetőn. Végül csak rászántam magam az indulásra és alig negyedóra alatt leértem Felsőpetény határába.

Elbaktattam az Almásy kastély kertkapuja előtt, de itt már nem kellett pecsételnem a kéktúra füzetembe, elintéztem már azt az előző, Felsőpetény és Katalinpuszta közötti túrámon. Pár perc alatt megérkeztem a központba, az orvosi rendelő előtti buszmegállóba és az órámra pillantva láttam, hogy még így is elsiettem az érkezést, mert a busz csak a huszonöt perc múlva fog jönni! Jobb híján leültem az árokpart füves oldalába, itt sziesztáztam végig a még hátra lévő időt. Jött a busz pontosan, Ősagárdon felvette a nap közben már látott túrázó társaságot is, aztán egy kanyart téve a faluk között ötre már Vácon voltam vele. Az állomáson elkapva egy gyorsított személyvonatot háromnegyed hatra értem vele a Nyugatiba, végül fél hét felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Hosszú volt ez a túranap, azt pedig a GPS-en láttam, hogy 32 kilométert tettem meg a Becske alsó vasútállomásról való indulásom és a felsőpetényi érkezésem között. Általában 20-25 kilométer közötti túrákat szoktam magamnak tervezni, a mostani pedig jóval túltett rajta a hosszával. Nem is volt egy szemernyi kilométerhiányom sem, amikor hazaérkeztem!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!