Hencidától Boncidáig

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. szeptember.

A legutóbbi bejegyzésben (Múltőrző szólások) azt kíséreltem meg bemutatni, hogy szólás- és közmondáskincsünk valóságos emléktára népünk múltjának. Nem ok nélkül emlegetjük gyakran ezt a szólást, pontosabban szállóigét: Nyelvében él a nemzet. Ez a megállapítás igaz is, persze nem akárhogyan. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az Erdélyből vagy két évtizeddel ezelőtt áttelepült publicista és író, Bodor Pál sorait:

„Nem igaz, hogy csak nyelvében él a nemzet. Vannak nemzetek, amelyek nem a nyelvükben élnek. A belgák egy része hollandul, egy része franciául beszél – s a holland nyelvűek nem hollandok, a francia beszédűek nem franciák… Ha csak a fülemre hallgatok, a szerbek és a horvátok is egy nyelvet beszélnek. Folytathatnám a sort. A magyarság azonban a nyelve nélkül meg nem maradhatna. A nemzeti léleknek a nyelv a teste. Legalábbis nálunk.”

Igen. Ezzel a megállapítással lényegében egyetérthetünk. Persze csak lényegében, mert pl. a külföldre került, idegenbe szakadt magyarok leszármazottai, a második, harmadik, negyedik nemzedék tagjai között nem kevesen vannak, akik őrzik a nemzeti tudatukat, magyarságtudatukat, de anyanyelvi ismeretük akkorra már csak néhány szóra terjed ki. Általában azonban, a sajátos helyzeteket leszámítva nálunk a nyelv és a nemzet csakugyan együtt fejlődött, illetve fejlődik, kölcsönösen hatva egymásra. A magyar nyelvben benne sűrűsödik egész múltunk, csak észre kell vennünk.

De most már nem folytatom ezt az elmélkedést, mert az említett bejegyzésben nem általában a nyelvről, hanem a múltőrző szólásokról értekeztem. Bemutattam pl. olyan szólásokat, amelyek az egykori boszorkányhit emlékeit őrizték meg nyelvünkben, továbbá amelyek régi gyógymódokra, temetkezési szokásokra, az egykori parasztházak fűtésének módozataira vetnek világot, majd azzal zártam írásomat, hogy „e megkezdett, de a befejezéstől még igen távol maradó témát a közeli jövőben egyszer még majd folytatom, mondjuk, Boncidától a Vidáné csirkéjéig!” Nos, itt tartunk most.

Ami a címben már megvillantott Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé szólást illeti, az ma már elsősorban a népmesék kedvelt fordulata, amely az egykori lakodalmi mulatozásoknak az emlékét őrzi számunkra, egyúttal azonban elődeink étkezési szokásaira is vethetünk általa egy pillantást. A szólásban a lé levest jelent, a sárga lé kifejezés pedig a hajdani magyar konyhának igen kedves ételére, a sáfránnyal, ezzel a régen nagyon kedvelt fűszerrel ízesített és illatosított, lakodalmi mulatságokon szinte kötelező tyúkhúslevesre utalt. Ugyancsak az étkezési szokásokat tükröző szólások egyike a nincs sütnivalója szólás. Ez egy nyugat-dunántúli kenyérsütési szokásra utal, ugyanis ott használtak a kenyérsütéshez kovász vagy élesztő helyett egy olyan keveréket, amely nem más, mint komló és árpa vegyítéke, amelybe némi kenyértésztát meg többnyire egy kis vöröshagymát is tesznek. Ezt a kelesztésre használt keveréket nevezték sütnivalónak, s az Új magyar tájszótár seregnyi adata bizonyítja, hogy a Dunántúl nyugati részében mindmáig él is e jelentésében. A köznyelvben is meglevő nincs sütnivalója szólás már csak átvitt értelemben él; azt fejezi ki, hogy akiről mondjuk, annak nincs annyi esze, amennyit elvárnánk tőle.

Olyan szólásunk is van, amely az egykori vámrendszerbe nyújt bepillantást a ma embere számára. Gondolom, ismerős az a szólás, amely szerint akit (vagy amit) a teljes pusztulás fenyeget, az az ebek harmincadjára került. Nos, a harmincad azoknak a vámoknak az elnevezése volt, amelyek részint az ország határán – az államkincstár javára –, részint pedig az ország belsejében – egyes kiváltságos nemesek, papok vagy városok javára – megharmincadolták a kivitt vagy behozott árucikkeket, vagyis az árucikk egyharmincad részét természetben vagy ritkábban pénzben vámként elvették az áru tulajdonosától. S hogy miért pont az ebek kerültek bele ebbe a szólásba? Mert hajdan gyakori volt, hogy falkákba verődött, jórészt félvad, kóbor ebek leptek el egy-egy környéket, falták fel vagy tépték szét a gazdátlanul hagyott hulladékot, a kivetett dögöt, sőt a fegyveres összetűzések alkalmával elesett vagy megölt emberek holttestét is. Ha valaki a csoportba verődött ebek közé keveredett, azt igen gyakran a kutyák vámolták meg, azaz ruhájának, de akár testének egy darabját is a kutyák szájában hagyta, s így próbált meg elmenekülni a rátörő ebek haragja elől. A szólás napjainkban is él, sőt gyakori, de nem személyekre, hanem gazdátlanul maradt – mondhatjuk, ebek prédájául hagyott – dolgokra, értékekre vonatkoztatva. Példa egy napilapunkból: „Gyors intézkedés kellett, mert a kazánház már két éve az ebek harmincadján állt.

Családon belüli viszályokra, szokásokra is fényt deríthetünk szólásaink révén. Ismerjük ezt a szólást: kenyértörésre viszi a dolgot. Jelentése: ’véglegesen összevész, szakít valakivel’. Erről sokáig azt hittük, hogy az egyházi életből származik, hiszen a katolikus mise és a protestáns úrvacsoraosztás alkalmával a pap ostyát, illetve kenyeret oszt a híveknek, de ez a magyarázat tévútnak bizonyult. Ma már tudjuk, mi a valóság. Számos helyen szokásban volt, hogy az eredetileg közös háztartásban élő, de tovább együtt meglenni nem tudó emberek kettétörtek egy kenyeret, amivel azt fejezték ki, hogy ezentúl külön koszton fognak élni. Ez a jelképes cselekedet a kenyértörésre kerül a dolog szólás forrása.

Hogy ne csak viszályokról essék szó, hadd említsek egy olyan szólást, amely az egykori társadalmi élet szórakozásai, játékai köréből szakadt ki, s árulkodik magáról. Mindenki ismeri ezt a szólást: kivágja a rezet. Azt is tudjuk, mit jelent: ’a tőle telhető legjobban végez el valamilyen feladatot’. De a múltja nem teljesen makulátlan, akkoriban ugyanis némi nagyzolás is kapcsolódott hozzá. Ez a mondás ugyanis valószínűleg a régi kocka- vagy kártyajátékosok nyelvéből származik. A réz szó itt pénzt, rézpénzt jelent. Aki lendületes mozdulattal kivágta az asztalra a pénzt, amely a játék tétje volt, azért számított egy kicsit hetvenkedőnek, mert hevességével igyekezett ellensúlyozni, hogy ő nem arany- vagy ezüst-, hanem csupán rézpénzt, azaz jóval csekélyebb értékű pénzt vágott ki.

Most úgy érzem, második nekifutásra sem sikerült olyan alapossággal bevezetnem olvasóimat szólásaink múltbeli világába, ahogy szerettem volna. De a példák, amelyeket bemutattam, remélem, elég érdekesek s elég beszédesek ahhoz, hogy cikkem végéhez érve ne csalódottan legyintsenek, mint az olyan emberre szoktak, aki nem különb a Deákné vásznánál, hanem, felcsillanó szemmel, inkább ezt kérdezzék maguktól: „Ki ez a nőci? És mi van a vásznával?”  

Grétsy László