Támadt vagy támadott?

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. június.

Egyik igényes hetilapunkban egy mindössze tizenkét esztendős, de már három Európa-bajnoki címmel rendelkező sakkreménységünkről olvasok szívmelengető cikket. A huncut képű „fiatalember” rám is néz az íráshoz mellékelt képen, miközben az előtte lévő sakktábla egyik sötét figuráját éppen elhelyezi a harcmezőn. A cikk írójának faggatózására többek között ezt mondja magáról:

„Bobby Fischer a példaképem, mivel rámenősen támadt, és jó volt a végjátékban.”

Nos, ez a támadt szó az, amely felkeltette figyelmemet, olyannyira, hogy a továbbiakban már nem az ifjú matadorral foglalkozom írásomban – bár mostantól kezdve figyelni fogom szerepléseit, fejlődését –, hanem nyelvünknek egy mostanában kialakuló érdekes változásával.

A Szabad Föld 2011. április 8-i számának ominózus mondata

Azért döntöttem így, mert éppen most, pontosabban a Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyar Nyelv című folyóiratának tegnap megkapott, 2011. évi 1. számában egy rendkívül tanulságos értekezés jelent meg egyik kiváló tudósunk, Kiss Jenő akadémikus tollából Nyelvromlás? címmel. A vizsgált kérdés, vagyis az, hogy egy nyelvben, tehát nemcsak a magyarban, hanem általában valamely nyelvben van-e, lehetséges-e egyáltalán nyelvromlás, kétségtelenül az elképzelhető legfontosabbak egyike. Nem is csoda, mivel az adható válaszok elvi, szemléleti s nyelvészeti vértezettségbeli különbségeket is tükrözhetnek, s általában tükröznek is. A nyelvészeti képzettségük tekintetében laikusnak számítók – akár édes anyanyelvüket szerető egyszerű emberek, akár szaktudományukban, de nem a nyelvészetben vagy annak valamely rokontudományában kiváló művészek, tudósok – szerint igenis van nyelvromlás, s a magyar nyelv napjainkban nagyon is romlik, mégpedig több területen is. Nevezetesen: a nyelvünkbe szinte özönlenek az idegen szavak, továbbá romlik, durvul a stílus, az egykori grammatikai szabályok érvényüket vesztik, a beszélt nyelv pedig egyre inkább fölébe nő, fölébe terpeszkedik az írott nyelvnek, holott normatudatunkat elsősorban az írott nyelviség határozza meg. A nyelvtudomány, a nyelvészszakma ellenben az imént felsoroltak zömét nem a nyelv, hanem a nyelvhasználók hibájául rója fel – mondván, hogy ugyanazon a zongorán különböző dallamokat is meg lehet szólaltatni, a produkciók közti különbségeknek nem a zongora az oka –, s a nyelvromlás fogalmát nem is ismeri, pontosabban nem ismeri el, csak nyelvi változásokról tud, a változást pedig nem tekinti romlásnak.

Persze, a nyelvészek között sincs teljes összhang. Kálmán László pl. egy cikkében így ír (Kiss Jenő cikke nyomán, abból idézem): „Egyszerűen tévedés (vagy hazugság?), hogy a nyelvek […] »romolhatnának« […] kivéve persze a kihaláshoz vezető utat, amikor egy bizonyos nyelvet egyre kevesebb funkcióban használnak”. Bolla Kálmán professzor így vélekedik: „Romlás helyett inkább változást mondanék. A nyelvből magából nem ered romlás. A nyelvhasználat romlik, mert a nyelvhasználók romlanak, a társadalom állapota romlik, a nyelvközösség szellemiségével, erkölcsiségével, kulturáltságával, műveltségi színvonalával van baj. Hosszabb távon, természetesen, ez visszahat a nyelvre is.”

Nem kívánom az értékes tanulmányt tovább interpretálni, mert az már túlnőne e cikk keretein, lehetőségein. Nyelvészként magam is azt vallom – több helyütt meg is írtam –, hogy a nyelv alapjában véve nem romlik, hanem változik, csakhogy a változások között vannak a nyelv és használói számára jók és előremutatók (szerintem ezek vannak többségben), vannak semlegesek, és vannak olyanok, amelyek terjedését, felerősödését – persze csak tanáccsal, példamutatással – inkább valamelyest fékezni érdemes. Én pl. nem örültem annak, de egy idő után tudomásul vettem, hogy nyelvhasználatunkban a múlt század végén elterjedt egy voltaképpen szerkezetkeveredésen alapuló „természetesen, hogy igazad van” forma (minden valószínűség szerint a „természetesen igazad van” és a „természetes, hogy igazad van” vegyülésének „eredményeként”). De vegyünk egy más példát! Noha a múlt század első felében a több birtokra utaló személyragok tővégi i hang után csak rövid – tehát j és a, e magánhangzó nélküli – változatukban számítottak helyesnek: földiim, földiid stb., nem kifogásolom, hogy ezek az utóbbi évtizedekben földijeim, földijeid stb. alakot öltöttek, s különben is: hasonló magánhangzó-betoldások már a 19. században is végbementek, amikor a korábbi barátim, villámid formák a század közepe táján egyszer csak így módosultak: barátaim, villámaid. Ez olyan nyelvi változás a nyelvben, amely nem használ, de nem is árt, mondjuk így: semleges. Ugyanakkor inkább jó irányú, mint semleges változásnak értékelem a kötőhangzók beépülését bizonyos szóalakokba, mert ezzel szófaji vagy jelentésbeli, használati különbségeket érzékeltethetünk. Pl. ebben: „Ezek az üdítők valóban nagyon üdítőek.”

E viszonylag hosszú kitérő után térjünk vissza ifjú sakkozónkhoz, aki szerint Fischer annak idején „rámenősen támadt”. Ez sem okoz semmilyen megértési zavart, de az utóbbi években megfigyeltem, hogy néhány d képzős igénk a múlt idő jelét bizonyos esetekben, helyzetekben szívesebben veszi fel kötőhangzóval, mint anélkül. Így tesz a támad ige is, különösen ’valaki ellen fordul’ értelemben: „Kismamákat támadott meg a H1N1”; „Sokat támadott, de nem szerzett gólt az Arsenal”; „Elismerte a NATO, hogy tévedésből líbiai felkelőket támadott”; stb. Tárgyatlan igeként, ’keletkezik, létrejön’ értelemben ellenben csakis a kötőhangzó nélküli forma helyes, legalábbis mai nyelvérzékünk szerint. Néhány példa! „Szél támadt”; „Parázs vita támadt közöttük”; „De támadt egy jobb ötlete”; „Zavar támadt a Cozma-ügyben”. S hasonló kettősség kezd kialakulni pl. a ragad ige megfelelő múlt idejű alakjaiban is. Tárgyatlan igeként, ’szívósan tapad, nem tud tőle szabadulni’-féle értelemben nem vesz fel kötőhangzót: „Kilencven ember ragadt a sífelvonóban”; „A hóesés miatt Brüsszelben ragadt a kormányfő”; stb. De tárgyas igeként, ’hirtelen megfog, erősen tart’ értelemben egyre gyakrabban ott van egy kötőhangzó! Néhány példa: „Vajda Attila gitárt ragadott”; „VV Laci 10 millióért ragadott fegyvert”; „Egy kétéves gyermeket ragadott el a kór”; stb.

Tagadhatatlanul változás ez is, mint amilyen a nyelvben ezernyi is van. De hogy romlás volna? Éppen ellenkezőleg! Inkább nyereség számunkra, mert egyetlen kis magánhangzó ottléte vagy ott nem léte valami apró információtöbbletet nyújt számunkra. Ha e változás továbberősödik, beépül nyelvérzékünkbe, nyelvünk ezzel is gazdagodik egy kicsit.

Lehet, hogy tíz év múlva a ma még csak 12 éves sakkozó – akár már világverő bajnokként – ösztönösen így válaszol majd egy újságírói kérdésre: „Bobby Fischer a példaképem, mivel ő mindig rámenősen támadott.

Grétsy László