Hankiss Elemér-breviárium

Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.

Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt, mondjuk, száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk.

A „hitetlenek” nem csak azok, akik nem hisznek Istenben vagy valamilyen más természetfeletti, transzcendens lényben, szellemben. Azok az igazi hitetlenek, akik nem hisznek semmiben. Se Istenben, se emberben. Nem hisznek önmagukban. Nem hisznek az életben, az élet szentségében. Nem hisznek az öröm lehetőségében.

Az igazi bűn csak az, ha az ember fájdalmat okoz egy másik élőlénynek, megcsonkítja, megbénítja, eltorzítja mások vagy a maga élet; ha nem segít másoknak abban, hogy életük kibontakozzék; ha nem bontja ki önmagában mindazt a képességet, amely lehetőségként benne rejlik; ha nem fedezi föl a világmindenségben s önmagában mindazt, amit csak ő fedezhet föl. Vagyis, ha hagyja a nemlét sötét tartományában azt, ami általa Létté válhatott volna.

Minden élet terjeszkedni akar. A fű, a cserebogár, az antilop: mind ki akarják tölteni életük lehetséges terét. Az ember is. És az ember az élőlények többségénél jobban el tud hárítani minden akadályt, ki tud irtani minden élőlényt, amely útjában áll.

Nem hiszem, és nem is szeretném, ha az ember végül a világmindenség és a lét (s talán Isten) minden titkát felfedezné. Amíg van titok, addig van jövő, van remény.

********

Azzal, hogy arra biztatja az embereket, hogy fenntartás nélkül éljék ki minden ösztönüket és vágyukat, a Sátán voltaképpen bezárja őket ösztöneik ketrecébe. Megfosztja őket szabadságuktól és az emberré válás esélyétől.

Az ember szabad lény az által, hogy képes rákérdezni a világra; de lehet, hogy rossz kérdéseket tesz föl. Szabad lény az által, hogy képes a dolgokat mérlegelni, és képes dönteni; de nem feltétlenül van meg a bátorsága arra, hogy valódi és igazi döntéseket hozzon. Szabad lény annyiban, amennyiben képes az adott világon túl más világokat teremteni; de hiányozhat a teremtéshez szükséges ihlete és akaratereje. Szabad lény annyiban, amennyiben képes ellentmondani önmagának és önmaga lényegbeli természetének; de rabjául is eshet ösztöneinek és természetének.

Az emberi élet egyik legnagyobb terhe az, hogy nem lehet nem megtörténtté tenni azt, ami már megtörtént.

A szimbolikus képzelet számára mindenkor rendkívül fontosak voltak a geometriai formák és számszerű arányok. Nem volt ez idegen a teoretikus gondolkodástól sem. Azt is mondhatnánk, hogy a filozófiai és matematikai gondolkodásnak is van egy mitikus dimenziója. Nemcsak a filozófiai, hanem a matematikai gondolkodás mélyrétegeiben is ott van, vagy ott lehet az a vágy, hogy a mindennapi élet rendezetlensége alatt felfedezze az univerzum láthatatlan, de lényegbeli rendjét és rendezettségét.

Jó lenne hinni abban, hogy az ember nemcsak szánt, vet, gyereket nevel, épít, gyógyít, hanem valami mélyebb jelentése, jelentősége is van az életének, valamilyen nagyobb, fontosabb történés, dráma részese, szereplője.

Nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk, honnan jövünk, nem tudjuk, hova megyünk; nem tudjuk, hogy végső fokon milyen erők mozgatják az univerzumot és az életet; nem tudjuk, hogy miért kell szenvednünk, és miért kell meghalnunk; nem tudjuk, hogy mi életünk értelme és célja; és így tovább. Az ezekre a kérdésekre adott válaszokat és a velük kapcsolatos feltételezéseket és elméleteket nem lehet bizonyítani, sem cáfolni.

Úgy vélem, hogy az emberek és az emberiség legfőbb feladata az, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyek felvetődnek az életben. Nem hiszem, hogy túlontúl sokat kellene merengenünk és boronganunk a halálról és az emberi szenvedésről. Szembe kell néznünk az elmúlással, és mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy enyhítsük az emberi szenvedést ebben a világban.

********

A rettenet és a szépség egymásba villódzása valószínűleg ott van minden műalkotásban, még akkor is, ha ezt többnyire nem vesszük tudomásul, és ha ez a kettősség nem minden műfajban és nem minden kor műalkotásaiban van ugyanilyen erővel jelen. Erős és nyilvánvaló a tragédiákban és a komédiákban.

A zene szinte kínálja magát arra, hogy egy idegen világbeli emberi lét szimbólumát lássuk benne. A csönd nemlétéből emelkedik föl, és – miután belerajzolta fénylő íveit és arabeszkjeit az univerzum sötétségébe – visszamerül újra a nemlétbe, a csöndbe.

A giccs valószínűleg azért marad kívül az igazi művészet birodalmán, mert mindent elkövet annak érdekében, hogy százszázalékosan csak szép legyen.

Az emberfeletti lét intenzitását és önnön létünk semmiségét éljük át a szépség vakító fényében. Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy valami végső és örök harmónia lobban fel a szépségben, harmónia, amely hirtelen rádöbbent saját világunk nyomorúságára és létünk fájdalmaira.

********

Nagy a kísértése annak, hogy az ember feladja azt a harcot, amelyet a benne levő isteni lényeg megvalósításáért folytat; annál is inkább, mert túlontúl könnyű kudarcot vallani.

Ma már tudjuk, hogy törekvésünk az egyre nagyobb biztonságra és az egyre nagyobb kényelemre a pusztítás és a pusztulás veszélyét is magában rejti.

Mondhatnánk azt, hogy mi valami mást értünk boldogságon, mint amit az ért rajta, aki megteremtett minket, és azért nem találjuk igazán a helyünket ebben a világban, ezért nem illünk össze a világgal.

A bűntudat megbénítja az embert, csökkenti ellenálló képességét, védtelenebbé teszi az elnyomással szemben.

Kevesen vonták kétségbe azt, hogy az életnek van valami mély értelme, célja, még akkor is, ha ezt az értelmet vagy célt az emberi ráció nem feltétlenül tudja megérteni, megragadni.

Azt hiszem, hogy a „szeretet” fogalmával gyakran visszaélünk. Túl gyakran emlegetjük. Hiszek a szeretet fontosságában, ha ez a szó azt jelenti, hogy próbáljuk enyhíteni mások szenvedését, óvjuk egymás életét; segítünk egymásnak abban, hogy tisztességgel megálljuk a helyünket, hogy életünk kiteljesedjék, hogy el tudjuk fogadni életünk törékenységét és mulandóságát.

Keresnünk kell az igazságot, de újra és újra kétségbe kell vonnunk saját, már-már biztosnak vélt igazságainkat.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska