Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Lézo

0 bejegyzést írt és 2 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
Mondj nemet az AKH 12-re! To: MTA Magyar Nyelvi Bizottsága Az alábbi kiáltvány majdnem megegyezik a Facebook hasonló tárgyú csoportjának oldalán olvashatóval. Az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága tervezi a Magyar Helyesírás Szabályainak (AkH.) 12-ik kiadását. Ennek részleteiről…..
Lézo 2008.11.03 14:47:06
Hejesírási reform?

Sajnos, mi magyarok (is) szabájzatimádók vagyunk – legalábbis ezt hiszik azok, akiknek joguk van szabájzatok írására. Mint például egy civil szervezet, a magas Akadémia a hejesírás vonatkozásában. Egy újságcikk* szerint van, aki problémásnak tartja, hogy az akadémiától függetlenül működő nyelvi műhelyek által megjelentetett helyesírási szabályzatok kiadása előtt nem kérték ki az Akadémia véleményét (pl. az Osiris Kiadó). Borzasztó!

A nyelv az, amit beszélünk. Az írás annak csak egyfajta, rendkívül pontatlan, mechanikus rögzítése. Csakhogy míg a beszélt nyelv egyáltalán nem uniformizált, addig az írásra kitaláltak egy végletekig uniformizált szabájtömeget, kötelező jelleggel, minden alternatíva nélkül. Bizony, az borzasztóan rontaná, szegényíteni a nyelvet, ha mindenki az írott nyelvet beszélné. S az is érthetetlen, hogy megoldásra vár például az egybeírás-különírás, vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Mesterkélt probléma. Az élő beszédben mikor fordul elő, hogy egy szót ahejett, hogy egyben ejteném ki, a közepén pillanatnyi szünetet tartok? Ugyanis én nem dadogok.

Azt is olvastam, hogy a nyelvnek, a helyesírásnak szigorú logikája van. Ez nem igaz, ez belemagyarázás. (Ha valaki akarná, be tudná bizonyítani, hogy a nyelv nagyon is logikátlan.) Hogy lehet azt mondani, hogy ha egyszerűsítés címen egy kötőjelet kiveszünk valahonnan, borul az egész rendszer? Sok mindent kihagyhatunk, akkor sem borul. A nyelvnek hihetetlen nagy a redundanciája (a magyarnak kiváltképp, szemben mondjuk a sokkal fejlettebb angoléval vagy oroszéval).

A Kislexikonban olvastam: A redundancia köznyelvi értelemben bőbeszédűség, terjengősség, felesleges elemeket tartalmazó közlemény. információelméleti értelemben a redundancia több jel felhasználása, mint amennyire adott információ közvetítéséhez feltétlenül szükség van. Az üzenet közvetítéséhez minimálisan szükséges és az aktuálisan felhasznált jelek mennyisége alapján a redundancia mértéke számszerűen is kifejezhető. A természeteses nyelvek jelentős mennyiségű redundanciát tartalmaznak: a szavak több betűből állnak, mint amennyire egymástól megkülönböztethető szavak létrehozásához szükség lenne, és a mondatszerkesztés nyelvtani szabályai, valamint a stilisztikai követelmények is további – információelméleti értelemben felesleges – jelekkel növelik a közleményeket. Ugyanakkor a redundancia teszi lehetővé, hogy felfogjunk, megértsünk – bizonyos határok között – pontatlanul v. hiányosan közvetített jelsorozatokat (helyesírási hibákat, hiányzó betűket tartalmazó szövegek, rosszul hallható beszéd) is lényeges információk elvesztése nélkül.

Ennek tudatában úgy gondolom, hogy az internet sem rontja, hanem (általában) fejleszti nemcsak az írást, de magát a nyelvet is. A rengeteg rövidítés, egyszerűsítés sok esetben ellentmond a magyar helyesírásnak – olvasom abban az újságcikkben. Erről Heltai „mozi”-ja jut az eszembe. A magyar nem szereti a hosszú szavakat, nem véletlenül születnek a „mozi” mintájára ojan szavak, mint pl. a szia, a busz, a troli, a kovi, a pari, az ubi stb., mejek hallatára sok magyartanárt a rosszullét környékez – indokolatlanul. De nekem tetszenek az ojan internetes rövidítések is, mint pl. légyszi, progi stb.

Azzal viszont teljes mértékig egyetértek (amit a másik interjúalany mondott), hogy megengedőbb regularendszerre volna szükség, jobban meg kellene bízni a nyelvhasználókban. Vagyis ha a szavak nagy részét másképp ejtik az ország egyik felében, mint a másik felében, akkor ne döntsük el, mejik a hejes – és kötelező! – írásmód. Csak néhány példa: szöllő-szőlő, posta-pósta, büffé-büfé stb., vagyis ijen esetekben egy v. közbeszúrásával mindkét írásmódot be kell tenni a hejesírási szótárba.

A jó szabályzat egyszerre biztosít egy viszonylag laza keretet, és szolgálja a nyilvános írásbeli nyelvhasználat viszonylagos egységességét – olvasom az egyik következtetést, amivel természetesen szintén egyetértek. (Két szót a mondatban én húztam alá.)

Végül: miért hejesírási szabájzat, s miért nem hejesírási útmutató? Az iparcikkek gyártói évtizedeken keresztül használati utasítást mellékeltek gyártmányukhoz, ma már többségük – nagyon hejesen! – használati útmutatót ad. Az Akadémia nem kormányszerv, mijen alapon ad ki kötelező szabájzatokat? Vannak országok, igaz, többnyire nem Európában, ahol nincs kötelező hejesírási szabájzat. Igaz, a New York Times csinált egyet  kizárólag saját lapja részére.

Az előjelekből ítélve ősszel nem lesz hejesírási reform, hanem csak kozmetikázás, amire nagy valószínűséggel a hagyományokhoz mindenáron való ragaszkodás lesz jellemző.

Mindezt pedig azért mertem leírni, mert gépészmérnök vagyok, s nem kell félnem egyes nyelvtudorok megvetésétől. Persze, ismerek ojan nyelvápoló szakembereket is, akik nem félnek a fejlődéstől, nem fékezik, hanem támogatják azt. Az más kérdés, hogy a változások  sajnos  nem mindig a fejlődés irányába mutatnak, bizony gyakran nyelvrontásról van szó („emelkedő” számsorrend, „alacsony” fogyasztás stb.). De ez ellen sem szabájzat-szigorítással kell fellépni, hanem felvilágosítással, tanácsadással.

Lévai Zoltán

*) Nem gúzsba köt – rendet tart. Népszabadság, 2008. július 29.
Lézo 2008.11.03 14:48:03
Hejesírási reform?

Sajnos, mi magyarok (is) szabájzatimádók vagyunk – legalábbis ezt hiszik azok, akiknek joguk van szabájzatok írására. Mint például egy civil szervezet, a magas Akadémia a hejesírás vonatkozásában. Egy újságcikk* szerint van, aki problémásnak tartja, hogy az akadémiától függetlenül működő nyelvi műhelyek által megjelentetett helyesírási szabályzatok kiadása előtt nem kérték ki az Akadémia véleményét (pl. az Osiris Kiadó). Borzasztó!

A nyelv az, amit beszélünk. Az írás annak csak egyfajta, rendkívül pontatlan, mechanikus rögzítése. Csakhogy míg a beszélt nyelv egyáltalán nem uniformizált, addig az írásra kitaláltak egy végletekig uniformizált szabájtömeget, kötelező jelleggel, minden alternatíva nélkül. Bizony, az borzasztóan rontaná, szegényíteni a nyelvet, ha mindenki az írott nyelvet beszélné. S az is érthetetlen, hogy megoldásra vár például az egybeírás-különírás, vagy a kötőjelek használatának gyakorlata. Mesterkélt probléma. Az élő beszédben mikor fordul elő, hogy egy szót ahejett, hogy egyben ejteném ki, a közepén pillanatnyi szünetet tartok? Ugyanis én nem dadogok.

Azt is olvastam, hogy a nyelvnek, a helyesírásnak szigorú logikája van. Ez nem igaz, ez belemagyarázás. (Ha valaki akarná, be tudná bizonyítani, hogy a nyelv nagyon is logikátlan.) Hogy lehet azt mondani, hogy ha egyszerűsítés címen egy kötőjelet kiveszünk valahonnan, borul az egész rendszer? Sok mindent kihagyhatunk, akkor sem borul. A nyelvnek hihetetlen nagy a redundanciája (a magyarnak kiváltképp, szemben mondjuk a sokkal fejlettebb angoléval vagy oroszéval).

A Kislexikonban olvastam: A redundancia köznyelvi értelemben bőbeszédűség, terjengősség, felesleges elemeket tartalmazó közlemény. információelméleti értelemben a redundancia több jel felhasználása, mint amennyire adott információ közvetítéséhez feltétlenül szükség van. Az üzenet közvetítéséhez minimálisan szükséges és az aktuálisan felhasznált jelek mennyisége alapján a redundancia mértéke számszerűen is kifejezhető. A természeteses nyelvek jelentős mennyiségű redundanciát tartalmaznak: a szavak több betűből állnak, mint amennyire egymástól megkülönböztethető szavak létrehozásához szükség lenne, és a mondatszerkesztés nyelvtani szabályai, valamint a stilisztikai követelmények is további – információelméleti értelemben felesleges – jelekkel növelik a közleményeket. Ugyanakkor a redundancia teszi lehetővé, hogy felfogjunk, megértsünk – bizonyos határok között – pontatlanul v. hiányosan közvetített jelsorozatokat (helyesírási hibákat, hiányzó betűket tartalmazó szövegek, rosszul hallható beszéd) is lényeges információk elvesztése nélkül.

Ennek tudatában úgy gondolom, hogy az internet sem rontja, hanem (általában) fejleszti nemcsak az írást, de magát a nyelvet is. A rengeteg rövidítés, egyszerűsítés sok esetben ellentmond a magyar helyesírásnak – olvasom abban az újságcikkben. Erről Heltai „mozi”-ja jut az eszembe. A magyar nem szereti a hosszú szavakat, nem véletlenül születnek a „mozi” mintájára ojan szavak, mint pl. a szia, a busz, a troli, a kovi, a pari, az ubi stb., mejek hallatára sok magyartanárt a rosszullét környékez – indokolatlanul. De nekem tetszenek az ojan internetes rövidítések is, mint pl. légyszi, progi stb.

Azzal viszont teljes mértékig egyetértek (amit a másik interjúalany mondott), hogy megengedőbb regularendszerre volna szükség, jobban meg kellene bízni a nyelvhasználókban. Vagyis ha a szavak nagy részét másképp ejtik az ország egyik felében, mint a másik felében, akkor ne döntsük el, mejik a hejes – és kötelező! – írásmód. Csak néhány példa: szöllő-szőlő, posta-pósta, büffé-büfé stb., vagyis ijen esetekben egy v. közbeszúrásával mindkét írásmódot be kell tenni a hejesírási szótárba.

A jó szabályzat egyszerre biztosít egy viszonylag laza keretet, és szolgálja a nyilvános írásbeli nyelvhasználat viszonylagos egységességét – olvasom az egyik következtetést, amivel természetesen szintén egyetértek. (Két szót a mondatban én húztam alá.)

Végül: miért hejesírási szabájzat, s miért nem hejesírási útmutató? Az iparcikkek gyártói évtizedeken keresztül használati utasítást mellékeltek gyártmányukhoz, ma már többségük – nagyon hejesen! – használati útmutatót ad. Az Akadémia nem kormányszerv, mijen alapon ad ki kötelező szabájzatokat? Vannak országok, igaz, többnyire nem Európában, ahol nincs kötelező hejesírási szabájzat. Igaz, a New York Times csinált egyet  kizárólag saját lapja részére.

Az előjelekből ítélve ősszel nem lesz hejesírási reform, hanem csak kozmetikázás, amire nagy valószínűséggel a hagyományokhoz mindenáron való ragaszkodás lesz jellemző.

Mindezt pedig azért mertem leírni, mert gépészmérnök vagyok, s nem kell félnem egyes nyelvtudorok megvetésétől. Persze, ismerek ojan nyelvápoló szakembereket is, akik nem félnek a fejlődéstől, nem fékezik, hanem támogatják azt. Az más kérdés, hogy a változások  sajnos  nem mindig a fejlődés irányába mutatnak, bizony gyakran nyelvrontásról van szó („emelkedő” számsorrend, „alacsony” fogyasztás stb.). De ez ellen sem szabájzat-szigorítással kell fellépni, hanem felvilágosítással, tanácsadással.

Lévai Zoltán

*) Nem gúzsba köt – rendet tart. Népszabadság, 2008. július 29.